1.

Az emlékezés körmei sebet hasítanak,
véletlenül kiejtett szó
hirtelen éltre kelt egy
csillapíthatatlanul éhes napot.
Gyűrött fénykép nyitja
a csapóajtót,
megkínzott arcot mutat.
Megviselt, régi noteszlap
fájdalmas emléket fog marokra.

A szereplők feltámadnak,
szemünkbe néznek,
Rejtett asszociációk
az idegek
zsinegeivel vannak összekötve,
s mintha a régmúlt évek
lehelnének ránk.
Miután tekervényes,
árnyas ösvényeket bejártak,
s feltépték kaktuszod méhét,
váratlanul
rád köszön valaki.
Valaki, akire régen nem leltél szót.
A kezdet aranya és a leszálló éjszaka
a múlt párnáján egybevegyül.
Dühödet letörli a szelíd mosoly.
A látszólag egészen távoli dolgokról,
mint a hanyagul fiókba dobált
papírlapokról,
egymás mellé kerülve kiderül,
összetartoznak.

A most folyton múlik,
gazdagon színt cserél,
de ami sosem volt,
fénylő nem lehet,
a sötét sötét marad.

2.

A mi utcánkban,
tüskés drótkerítés mögött állt egy ház,
kutyákat ugatni ingerlő
fegyveres őrök álltak a kapujában.
Néha láttuk a nagy fekete autót,
hangtalan zubbonyos szolga
nyitotta ajtaját,
kopaszodó, alacsony ember
szállt ki belőle,
a korszak zsongó
fullánkosai hemzsegték körül.

Vajon hova tűnt az az undor,
amit akkoriban éreztünk?

Valamelyik srác arcán
derűt lengetett egy hír:
a kertben kis tavacska van,
tele kicsiny teknősökkel.
Kitől hallotta nem kérdeztem.
Untuk már a sánta-iskolát,
kalandunk jobbnak ígérkezett,
mint az ábécé tudományában
elmerülni.
A telekkel közös kerítés lyukát
tágítottunk óriás pupillává.
Hason csúszva közelítettük meg,
de béka hada néma volt már,
s folyékony fogja is rég elszökött.
Az eszünkbe sem jutott,
mi lesz, ha reflektor gyúl ránk hirtelen,
– az őr habozás nélkül
halálba süllyeszthetett volna minket.
Gőzölgő vérünk
emlék-bozontos álomképe
éjjelente azóta is gyötör.
Szerencsénk volt, a köd vattája
óvta visszavonulásunkat.

3.

Az álruhás napok korszakának
utolsó óráin
cseles szerpentineken
utaztunk a fővárosba.
Éppen elfértünk a teherautó
sofőrje mellett.
Pára lengett a hegycsúcsok felett.
Még aznap este
vissza is vitt engem.
Lombja hullt fák
csontvázai bámultak.
Úgy volt anyám másnap
jön majd utánam, busszal,
de egy nappal később kitört
a versekbe szett,
dicső ifjak fennkölt forradalma.

Minden mozgás, robbanás
tőlem távol esett meg.
A rádió hírei képeket gyújtottak
bennem,
áttetsző testtel hulltam én is az utcára,
néztem a csizmát,
ami az óriás szoborból maradt.

Láttam az ellenünk vezényelt
tejhatalmú vashernyókat, és barátaimat,
a birodalom főurai ellen lázadó,
háborús filmeken felnövekedett,
hőssé vált pesti srácokat.

4.

A keleti nap veszélyes fényében
lassan teltek a napok.
A föld már a faggyal vitázott,
mikor üdülőnket
fegyveres férfiak vették be.
Volt időm meglesni őket.
Az egyik mezítláb volt,
a cipőfűzővel összekötött bakancsát,
egy borotválatlan arcú,
a vállán átvetve magánál tartotta.
Talán attól félt, hogy elszökik,
nem egészen értettem.

Testvérből lett újra ellenfél?

Valaki a konyháról egy tálcán kenyeret,
kolbászt, sajtot hozott be.
Nagyokat haraptak,
s hozzá megint.
A szabad világ azt zúgta
nincs tovább, ne várj senkire,
s menekülj míg lehet!
Most még csönd volt,
de hamarosan feltört utak,
tépett mezők sírtak
mindenütt.
A könny homályt vont a szemekre.
Az ágakon csöpögött a sós fájdalom.

Pár napi álom volt az egész,
semmi több?

5.

Eltévedt madár
adott jelt a bajra.
A fenséges szálfák
tépett hajjal futottak,
a levelek, mint légbe vetett
röpcédulák kavarogtak körülöttük.

A környező falvakból bejáró
konyhások és szobalányok
a visszatérők
nappalt is éjjé szövő bosszúiról
meséltek, majd mindenkin taposott
a győztesek lova.
Lyukas zászlónk helyén,
lányaink, fiaink ráaludt vérétől
a talpig vörös lobogott megint.

6.

Mankóval bebicegett egy középkorú férfi,
és Ottó Flattert¹ kereste,
aki éppen a szemüvegét tisztogatta.
A váratlanul eléje került ember
kivette az egyik mankót a hóna alól,
kihúzta magát,
és valamiféle tisztelgő mozdulatra emelte
szabaddá vált kezét.
Sovány testén vékony, kopott kabát lógott,
nyaka valami pokrócból vágott vastag
sállal volt körbetekerve.
Halkan beszélt, olyan volt a hangja,
mintha csak kilégezett volna,
szavaiból mégis buzogva tört elő
fő tápszere: a bosszú.
Ottó Flatter visszavette szemüvegét,
és némán végigmérte,
az éledő szikrákat nézte a szemében.
Aztán benyúlt a bordái fölé,
zakója belsőzsebébe,
és egy nagy köteg pénzt vett elő,
leemelt belőle egy keveset,
átadta a férfinek.

Az erdő sűrűje mögül,
a kapu rácsain át ért közénk
a zuhanó Nap utolsó sugara.

Nyugodjon meg,
akik kezet emeltek ránk,
azokat kíméletlenül megsemmisítjük.

Tervbe vett tettéhez képest
szavai hidegen hulltak.

A gyűlölet összead, szoroz,
hurkot vet,
s hadarja naponként ítéleteit.

7.

Az angyal elrepült, messze,
vissza se nézett ránk.
Éltünk tovább
fiatal testünk ártatlanságának
börtönében.
Szemünkbe lógott hosszú hajunk,
feleselve az éggel,
a reggelek megváltásában
kezdődött újra minden napunk.
A miénkkel merőleges utca őrizte,
tág kertek mélyén,
a budai méltóságok itt maradt villáit.
Ezekbe költöztek be azok,
kiknek dolga volt osztogatni
a cirill betűs parancsokat.
A kőfalak övezte kertek egyikében,
egy úszómedence nyílt,
és nézett
ránk csalogatóan.
Naponta eljártunk oda.
Egyszer a nagy vízi fogócskázás közben
észre sem vettük,
mikor váratlanul közénk csobbantak
szűk történelmünk alakjai.
Furcsa volt látni úszó nadrágban,
a dominatus² helytartóit.
Lopva figyeltük testük színét
a mérgezetté vált vízben.
Az új osztály első embere
néhány méterrel mellettem tempózott.
Lélegzetem megritkult a szám körül.
Szívem verése verte a hullámokat.

Akkor még nem tudtam,
aki miatt kürtjébe fújt félelmem,
előbb-utóbb maga is félni fog,
s halála mély barázdát húzva
egy korszakot zár majd le.³
* * *
Múltam fakuló lombja
szavakkal köszönt,
ismerős tárgyaim
régi dalokat dúdolnak,
csendben hallgatom.
Hajdani magamat
én hagytam el, vagy ő engemet?