Amikor még nem lapult
mindenkinek a zsebében
az az okosnak mondott,
hús és vér nélküli
csengő, csevegő társ,
amikor még a dicső falak
között kellett
levegőt vennünk,
s a rövid beszéd volt a jó,
ha valakinek
békítő vagy lázító,
tiszta, vagy álarcos
szavakat akartunk mondani,
találnunk kellett az utcán
egy üres telefonfülkét.
A kagyló gerle hangja jelezte
elkezdhetem a tárcsázást,
s a félénk
„halló, ki beszél?”
- kérdés után,
ha hangomat megismerte,
jött a szép bűnre hívó
huncut mosoly
„siess, várlak!”.
S máris az alvó házak,
a csendes hidak fölött
lebegtem.
Egy idegen hang,
vagy a foglalt jelzés
agonizáló gurgulázása
viszont hirtelen öreggé tett.
S ha a gonosz
elnyelte utolsó tantuszomat,
az áruló szerkezet önmaga
áldozata lett,
dühös csapásaim érték
fémtestét.
De ha egy jól irányzott
gyomorütés után feljött
torkán a finom falat,
jutalmam lett:
hívhattam újra
a mennyországot.
Volt néhány résnyire nyílt fülke,
hosszú sorok álltak előtte,
– ki engedte ezt meg, és miért,
ma se tudjuk, –
ahonnan fel lehetett hívni,
és i n g y e n, ez volt a lényeg,
az oszló világ túloldaláról egy
félelem nélküli emberi hangot.
Aki nem hiszi,
annak utánajárunk!1 szólt
a korabeli vicc poénja.
„Na, leesett a tantusz?”
mondtuk annak,
akinek végre beugrott.
A szerencse kacsintott rám,
ha a készülék
visszaadó gombját
megcsavarva kiesett
belőle egy ingyen hívás.
A leleményesek átfúrták,
és egy zsineget
vezettek át az érmén,
hogy vissza tudják húzni,
a feszült fonállal
a tárcsázott múltat.
Az üvegfalú kuckó,
a vihar dühös dobjai elől
szaladva menedékünk lett,
vagy csöppnyi terének
árnyéka enyhíttette
a nap kitárt arcának
mértéktelen fényét,
a hely szűke meg
indokát adta
összeborulásunknak.
De az a talpalatnyi föld2
sem volt teljesen a miénk,
nem tudhattuk kagylónkból
hová ágaznak el
intim sóhajaink,
sejtettük, de nem gondoltunk rá,
faragott emlékképeink,
karikára fűzött
kulcsaink idegen kezekhez
is eljuthatnak,
eszünkbe sem jutott
miközben az egymásra ájult
vallomásainkat hallgattuk,
egy néma ajtó mögött,
valaki felgyúrt ingujjban
nagy türelemmel figyeli
miről szólnak égbe hajított
kurucos szavaink.
Beszéltünk, bátran,
mert ha a szavakat vágy hajtja,
igaza szabadon futhat,
örömöt, gyönyört ad.
Tudtuk jól, ha megszokjuk
a hallgatást
a vétek sem hevít többé,
s víg tudásunk törpe3 marad...
1.A régi vicc így szólt: Hogy kezdődött régen egy mese? Egyszer volt, hol nem volt…Hogy kezdődik ma egy mese? A TASSZ jelenti. Hogy végződött régen egy mese? Aki nem hiszi, járjon utána! Hogy végződik ma egy mese? Aki nem hiszi, utánajárunk!
2. Utalás Madách Imre Az ember tragédiájának ismert szavaira.
3. Ua
