Olíviának
1.
Magasban,
a csalogató tó fölött,
harag-fekete bánat gyűlik,
forró mezők, szomjas szántók
várják vacogva a vad szél őrületét,
Képtalálat a következőre: „viharképek”

várják mikor veti le végre az ég
fodros fátylát,
nehéz álma habos hálóingjét,
mikor vágja, aprítja könnyekre
a foghatatlan vattát
a felhőszeletelő,
mikor kezd pörögve, forogva
a vihar-kések sűrű éle
vizet vetni virágnak, vetésnek,
vén fáknak, tikkadt tábláknak,
mikor tűnnek el
a romolhatatlan cseppek
a láthatatlan nyílásokban,
és mikor válnak végre friss fűszerévé
a száradó zöldnek,
mikor fullad a meztelen horizont
a nedves ölelés gyönyörébe.

2.
A folyékony kristály
boldogtalan tavában
friss éjek, latin gyönyörök helyett
szófelhők fals visszfénye lebeg,
betűk érc-fénye szúr belénk,
s keményen kiabálva követelnek
tőlünk érintést.
Ragok béka kórusa kuruttyol,
hamis írásjelek nádszálai hajladoznak,
idegen kavicsok rínak, zúzott nevek
kerengnek a kopár képeken.
Düh-villámok szitkai
sercegnek, fullánkos
káromlások hars méh-raja
árad ránk, ütközetet vívni
türemkedik elénk
a jelzők hálátlan kórusa,
menekülő rímek, hasonlatok
kuszálják össze a sorokat.
Kifejezések képzelt
szabadsága szabdalja szét
őrizetlenül hagyott nyelvünket.
Hirdetik régóta a modernek
egyszer minden elmúlik,
és az írásjelek tánca többé
fel sose támad,
a hanyagul hulló ecsetvonásokból,
a dőlt ékekből hamu sem marad,
a hímzett vásznak
tündértestű versképei
nem szállnak többé felénk,
s szárnyas szavaink örökkön
a kitörölt adatok tengerén
hányódnak majd.

 ***

Ez a felhőszeletelő, a négy és féléves unokám,
Lázók Olívia rajza, a versem címe is tőle ered.

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Scroll to top