A pimasz betolakodó,
láthatatlan cirádák vonalát
követve röpdös, zúg,
birokra kél keresztet vető
mozdulatoddal,
a tükör csaló izzója miatt
hiába koppan,
örvénylik körülötted tovább,
még alvó képedre is ráül.
Táncát a tér tágra nyitja.
Irigy-mérgesen nézed
hogyan lesz
egy tetovált dekoltázson
a dísz szemétje.
Az illanó gyönyört követve
ő az első az ünnepi asztalnál.
Iszonyodva bámulod, ahogy
dőzsölve dörzsöli össze,
két édes falat szünetében,
ízelt lábait.
Ki mérgezni jött közénk
vajon minek örül?
E szálló undor nevét
a szén sötét színével
megjelölnöd nem szabad.
Még felkeltenéd vele
figyelmét azoknak,
kik a megállt időben
könnyedén ragasztják
másokra a gyűlölet
valamelyik címkéjét.
Megtalálja a rést,
s ha az éjszaka
gömbölyű csendjén
bejut közénk
béke-álmunknak vége.
Hamarosan társai
és szapora utódai veszejtő
zűrzavarában kell élnünk.
Vézna kölykök, és a hasukat építők,
üde illat árján ringók, és a testük
visszhangjába fúltak
egyformán irtóznak tőle.
Ha sújtó tenyered csattan
egy csupa szem arcátlanon,
hogy panasz-dala ne zúgjon többé feléd,
cselekedeted miatt
azt kiáltják rád: hóhér vagy!
Az áldozat, szól a magyarázat,
zsongító dalával,
csak unott világodat akarta földeríteni.
De Te tudod, gyönge szárnyain
eléd zengő lény,
a kosztot-kvártélyt sose hálálja meg.
Rút és kemény csatából eleged van,
mégis küzdesz az ellen,
ki győzelmes hitében
szabadon cirkál,
s azt hiszi bármit megtehet.
