Minden versem
a teljesülésre törekvő
késztetéseimből meríti erejét,
szövi örömeit, fájdalmas sorait,
a mohó árnyak hajlékából,
a rettenet hangjaiból,
szerelmek szellőiből,
emlékek viaszlenyomataiból,
az álmok bűvölő csodáiból.

Háztetők fölött repülök,
lángok perzselik arcomat,
karcsú kancsót ölelek,
öble tátong,
ruhátlanul sétálok
szégyenemet takargatva,
botladozom az elágazó utak között,
pókszálak finom sugarai
tartják fogva a lassan múló időt,
az ismerős budai kertek
illatai oltják szomjamat,
nyári reggel jókedve
copfba fonva vár a kapuban,
ábécé-jelek kréta kórusa köszönt,
hóhullás fedi be
a száz darabra tört messzeséget.

Csukott szememben
egy Cenzor ül
és az álomszálon lengő
alvó testemen tartja
szigorú tekintetét,
hiába kérem:
ne szakítson le álomtündérem
eleven emlőjéről,
torz képekbe rejti előlem
titkaimat,
kurta történetté rövidíti
elfojtott gondolataimat.
Őserdővé növeszti,
téli csikorgó éjbe teszi
az álomtartalmakat,
a virágok bezárják kelyheiket,
a csigák behúzzák szarvaikat,
és sóvárgásom tárgyai
ott maradnak párnámba űzve.

Vonat kattog,
a síneken fekvő fiúban
rémültem magamat fedezem fel.
Két ismert személy
vonásai egybenőnek,
tarka rongyok fedik
a nemtelen alakot.
Meredek lépcsőn fiatal lány
felfelé lépked,
a Nap gyújtogatja
vakító sugarát szemembe,
belém fojtva sűrű vágyamat.
Bátyám elleni indulatom
hatalmas máglyán énekel,
Picasso fekete bikájának
vére elém ömlik,
vajon ez a kép mit jelent?
Sírás és csukló nevetés
váltják egymást.
Egy csepp a Föld,
az ősóceánban ringok,
még meg sem születtem,
tátognak a halak, élettelen
csecsemők ringanak,
hárfa peng, orgona szól,
szomjas tereken át
egymásba olvadó formák, foltok,
köldökbe guruló vízgyöngyök,
amíg még lehet
szerelmem szűk abroncsa kínoz,
finom keze szorosra húzza
nyakamon nyakkendőmet,
vágyam foszlik,
kezemben a kis doboz
nehezen nyílik,
a megjeleníthetetlen helyére
álmom egy magasra meredő
gyárkéményt emel,
domboldalon csúszom lefelé,
bűneimtől
szeretnék megszabadulni,
hátamon hatalmas
terhet cipelek.

Szaladnak velem kósza szellemem
ős-ismerősei.
Csak az álom
szűk résén át pillanthatok
ösztönvilágom örvénylésébe,
az álomfejtés ezüst-kulcsa
a zárt tudat otthonából
zászlót bontott,
istent hívó képei,
és az ölelő karjaikat nyújtó szavak
lesznek a költő gyógyítói,
versírás szabadítja ki,
amit az álom szorgos munkája
ártatlanná formált.
Álmodni kell, szent szenvedést,
lerázni benne minden bánatot,
aztán lassan felébredni,
és a képeket megfejteni,
mert az álmok
királyi útja1 vezet el
tudattalan világunk
megfejtéséhez.
A költők fölfogják
a láthatatlan jeleit is2,
a két világ határán felötlő
iker-lelkek,
az egymásba oltott képek
gazdagítanak,
s a magasságos erő,
aminek eltitkolt jelenléte
ébren is, alvás közben is
ott rejtőzik a költőben,
fogja kezét,
hogy verseket írjon,
alkonyban, hajnalon,
puszta csöndben,
madárrá válva,
a csúcsra szállva,
a csillagokba nézve...

1. „Az álomfejtés a tudattalan lelki élet megismerésének királyi útja” (S. Freud: The interpretation of dreams, 1938)
2. Utalás Kassák Lajos: Vérrel és fekete ráccsal című versére