Miért nem szállhat alá
a tér redőiből
az aranyöröm láva-ömlésével hozzám,
aki a jégropogású lepedőn
magához szorított,
mikor a forró lehelet kergetett,
és a láz mérge ette álmomat.

Akivel a lépéseket számoltam,
mikor ég és föld közé szorulva,
az ember-árnyakat rajzoló
fák vettek körül,
figyelték minden reccsenő,
csigát taposó lépésemet.
Milyen jó lenne újra látni téged.
Nem tudom felejteni az éji éveket,
a kiszáradt kútba leeresztett hibbant Időt,
mikor a bronzszobor fejből
parancs szavak szálldostak felénk,
izzadt a szívünk az indulók ritmusában,
mikor a vörös szólamok kiölték
a költőkből a legfőbb jóságot, az igazat.
S maradt-e ki látta legalább a valódit?
Mikor Bartók szenvedésekkel átszőtt,
jobb világba emelő zenéjét1
némaságra ítélték.
És hová tűnt, aki a zálogház előtt az
ezerré sokszorozódott sorban síró asszonyokat
vigasztalta: nem lesz ez mindig így.
Hol van, aki nyugtatott,
mikor a birodalmi lépegetők
hernyótalpai törték az utcák köveit,
aki keze szorításával láncolt magához,
mikor minden elveszett,
s a bosszúállás nem kegyelmezett,
mikor üveggyapot párnákba kellett
fúrni a fejünket, hogy ne halljuk
a kopaszra-nyírt holnap hangjait.
S milyen jó, hogy Te itt vagy még velem,
akinek csontra csomagolt,
idegekkel teli életem
ritka friss napjait köszönhettem,
akivel az elképzelhetetlen
korszakban naponta meghaltunk,
de a zsenge vágyban újra és újra feltámadtunk,
s lettünk egymás foglyai,
nehogy mások tegyenek ránk bilincset.
Kicsinyített jelen vett körül minket,
csak aki akkor élt idézheti fel
a sötét szemüveggel viselt éveket.
Vártuk mikor jön el végre,
a szennyes napok után,
a táncoló hajnal,
amikor feszülő zászlónk reményeink
fortissimóját lengetik majd.
Hittük a szabadság hímzett kendője
terül végre ránk.
Együtt utaztunk
a töpörödött földgömbön,
bejártuk a csizmás földrészt,
homokba takarózva
feküdtünk a tengerparton,
néztük az izmos Apolló-torzókat,
Vénusz szégyentelen kő-mellét.
Suhantunk az óriás repülőgépen,
az ablaküvegre tapadva néztük
a fuldoklás sikolyában füstölgő
felhőkarcolókat.
Didergő fényben, túl a valóságon
ébredek, nem hagy aludni
az új szellem, ami most
járja velünk világköreit...

...Kő és vashalom alatt,
hiszen minden perc nem vég,
s kezdet is?2
– még élünk, még lélegzünk,
szemünk nyitva van.

1 Utalás Illyés Gyula: Bartók című versére.
2. Madách Imre: Az ember tragédiája

 

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés