A szabad ég alatt
halált utánzó pózban heverő,
megváltásukat hiába kívánó hajléktalanok,
a parázs-csönddel gyötörtek,
a kényszerzubbonyokba bújtatottak,
a Sárga Házból szélnek eresztett,1
a meztelen elme szenvedéseit élő
boldog bolondok,

a roncsolt, üres aggyal,
a rettenet bokraiban üvöltözők,
kiknek halántékán már örökké ott virít
az elektrosokk fémpecsétje,
az aluljárókban nyáron is télikabátban tengődők,
kikre a sok rétegű ruha rájuk nőtt,
mint didergő életük,
a saját szaguktól szenvedő,
lábukon soha be nem gyógyuló
fekélyeket viselők,
a fülükben alvadt-vér lakattal hallgatózók,
kik ütemtelen ésszel élik világukat,
kiknek pecséttel lezárt szemük sötétbe néz,
és az éjféli órák viszik nappalaikat,
kik nem szabadulhatnak többé
a rájuk hűlt, s ingük alá bújt félelmüktől,
és megborzongnak, ha meghallják saját nevüket,
a folyton az utolsó ajtó becsapódását hallók,
akiket sírig kísér egy gyűlölt arc,
eszelős dühüket egy gúnyos tekintet
rugója hajtja estétől reggelig,
és mérgezi agyuk rejtett zugait,
az arctalan, negyvenéves aggastyánok,
vér-mocskos, vizeletes ágyban rothadó testüktől
megszabadulni képtelen emberek,
a tüdejük lobjából vért felköhögők,
kik türelmetlenül várják földi végüket
a sóhajokkal teli elfekvőkben,
a vajúdóágyat kékülő ujjakkal
markoló gyermek-anyák,
kik halva szülik meg magzatukat,
a fagy fogától folyton reszkető, kapualjakban élők,
kiken a járókelők szeme csak lopva jár,
a szél csúf csikorgásaitól borzadók,
kiknek fedetlen feje hó-sisakban fehérlik,
s pilláik néma függönyét tavaszig fel se húzzák,
a dizájner piruláért rabolni is kész,
csillag-utazást hallucinálók,
akiknek agyában, mint nukleáris magfúzió
a reaktorban olvad össze minden,
volt-nincs külvilág,
az apátlan, anyátlan, szeretettet
soha meg nem ismerő csellengők,
a rúzsos mosolygással hízelgők,
a virtuális térben élő Pláza-csemeték,
akik azt hiszik világot válthatnak
egy gombnyomással,
a szemüket pénzérmékkel eltakarók,
akik a félkarú bűvöletében élik magányukat,
a hamisított boroktól pokolra szánt,
Bosch-arcú férfiak,
kik hiába várják az Idő vigaszát,
és hiába esnek elvonókúrán úja és újra át,
azok, kiket nőillat már nem tébolyít,
és lankadt erejüket asszonyszőr már sose koszorúzza
a rabruha bőréből kibújni, a kétszer-két méteres
zárka teréből kitörni nem tudó számozott emberek,
a kilakoltatásra ítélt mezítlábas elhagyatottak,
akik hiába járnak a kőarcú hatósághoz,
a folyton háborgó alakok,
kiknek dohánytól foltosodó szájukból
csak szitok szálldos,
az idézőjelek közé tett életüket élők,
kiknek agyába a köz ügye betörni nem tud,
a megrontottak, kik utcán kínálják bűneiket
a hibbant derűt sugárzó, holdvilágképű férfiaknak,
mézes gyűlölettel, a szerelemistent káromolva,
a sokféle apától nemzett, utódokkal megáldott,
aszott testű asszonyok, kiknek minden élettervük
húslevesbe fúlt már,
a régóta rím és dal nélkül élők,
a mellszobor pózába merevült valamikori hírességek,
kiknek már cselekmények nélkül telnek éveik,
s nincs miről írniuk,
a Szabadság híd Turul-madaráról
öngyilkos ugrásra készülők,
a hímzett díszpárnákkal teli lakásba szorultak,
kik évtizedeken át egymást ölő társasjátékukból
kitörni nem tudnak,
a kerekes kocsikba kényszerültek,
kiknek semmit se ad
a piros betűkkel rajzolt ünnep,
az elfekvőkben, még épphogy élők,
kiket szenvedély már nem hevít,
s csak összenőtt rés rajtuk
a háromszögletű test-tájék,
akik visszasírják a futó-szalag-ebédeket,
a lépes-méz igékkel, és az ingyen sörrel
vigasztalt életüket,
a lottó nyereményben hétről-hétre reménykedők,
kiknek könnyebb hinni a számokban,
mint egymás erejében,
a némaságot fogadottak,
kik elszakadt élet-filmjüket
összeragasztani többé már nem képesek,
s vacogva várják Istenük ítéletét,
és azok, akik csak azzal lázadhatnak,
hogy még mindig élnek...

...csörög, csörög a csörgettyű tovább
a semmi subáján, kacajok tépik vörösre az eget.

 1Versem megírásakor, 2007-ben, Allen Ginsberg: Holwl (Üvöltés) című költeménye volt nagy hatással rám.

 

 

 

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés