Követem a kék részecskék
zárt hullámzását.
Pőre csóváján át jutok el
halványkék blúzodig,
gyengéd mágneses rezgés
zöldeskék szemedig röpít.
Figyelem ruhádon a színek
lüktetését, mikor a láncfonal fekete,
a vetülék meg kék, és az élénk
a sötéttel vívja csatáját.
A kék kék marad,
de már nem kiabál.
Kutatom mindenütt a maradék kéket.
Felfedezem foltjait házunk vakolatán,
az eredeti ciánkéket az ódon kapu rácsán,
és a körbefutó francia-kék csíkot
bazilikánk restaurált kupoláján.
Látod a sövény száradó levelein
az egymásba játszó színeket?
A komorabb vidámabbra vált,
s a halványkék a vörösesbarna
ellentéteként újra életre kell.
Az érett gabonaföldek is lehetnek kékek,
gyakran veszik fel ezt a színt
reggel, és este, mikor pára
terül a szabadon futó búzatáblákra,
de délben a legszebbek,
mikor Van Gogh élénk sárga
ecsetvonásait idézik.
Nézd, az út két oldalán a bodzabokrok
fehér foltjait, ott, ahol az a
két almásderes ló húzza a szekeret,
áfonya-kék pillangókat
tart fogva röpke varázsszálain.
Az óceán is akkor nyeri el
lassan atlanti-kék színét,
mikor vízágyából felkel a Nap,
és a születő új erő
skarlát-sugarai megfürdenek
lázas hullámaiban.
Emeld tekintetedet az égre,
kékségét a felhők
éppen most festik át kender-szőkére.
Az alkonyi borzongáskor
egy büszke nyárfa
fekete kontúrja kiemelkedik
a búzavirággal teli mezőből,
amit keretbe fog
a felszántott bivaly-fekete föld.
Az égboltot
csillagok fénye áldja meg,
puha szárnyú szeleken
érkeznek a sötét lilától
az aranyig az estbehajló színek.
De a Duna ölén a fény
régóta nem járja már a kék-valcert,
csak a költő üzenetét
súgja nekünk monoton:
fecseg a felszín, hallgat a mély.1
S hamuszürkén vonul, némán
a rakpartok közt,
múltunkba hulltan a tiszta,
a kék.
1 József Attila: A Dunánál
