Tapogatózva lépek előre,
mint valamiféle furcsa báb,
ismerős tárgy állja el utamat,
a SZÉK. Kéri üljek le,
de most nem akarok,
a négylábú állat,
az ASZTAL is megismer, kikerül,
a KÖNYVSZEKRÉNY
mellém szegődik, polcait tárja elém.

Találomra leveszek egy kötetet.
Kicsi, tenyérbe simuló alakja
vászonkötésű. Vajon kié lehet,
a vers borától szédülő Jeszenyiné?
S elém tűnik, itt, szobám szűk vidékén,
a költő fájdalmának fája,
„Nyírfa sír az erdőn fehér-fátylasan.”¹
Vagy Paszternáké, a belső emigránsé,
kit álma vitt a hallgatásba.
Hallom a hangját:
„...lombok zöldje úgy világol,
mint szentkép színes üvegen.”²
Szétnyitom a könyvet,
érzem ujjaimon
az egymás alá tördelt sorokat,
de a betűk egybefolynak..
Tompa moraj fon át, az utcáról jön,
„...a Város, zeng, kacag;
s vakon e vad zenében én is”.³
Telefon csörög,
emberi hangra vágyakozik,
de nem hallózik bele senki.
Valaki fúr a negyediken,
rést üt vele magányom falán,
mikor igyekezete abba marad,
a hirtelen beálló csendet
egy gyerekhang simogató éneke
szakítja meg.
Saját, félbemaradt versemre gondolok,
arra az egy sorra, ami megmaradt bennem:
leszegte bikaszarvait az akarat.
Vajon mit akartam KEZDENI EZZEL?
Már nem tudom. Se kulcs, se fény.