Sóváran várom,
mikor lebbenti fel végre felhő-fátyla alól,
mint özvegy,
kinek elege van a gyászból,
meztelen képét
az égi láng-arc.

Itt-ott még dér ütötte gyümölcsök
hevernek a csupasz ágak alatt,
de a nedvek
fűben, szárban,
az élni akarás szent hitéből,
mint vigasztaló szavak
áramlanak.
Rejtett erők már a jövőt betűzik,
jóra osztódnak a sejtek,
a fák csupasz vállára
sugarak szőnek zöld-leveles inget.

Nem tudom felébred-e
vézna akaratom,
s szapora szolgám szívem,
pumpál-e majd elég vért
zsibbadt ereimbe.
Jöjjetek győzelem-sikollyal
fürge szelek!
Űzzétek messzire az
álmos fehér felhőket!
Vesd ránk szerelem-éhes Nap
parázs tekinteted!
S Te Teremtőm
vedd elő varázs ecseted,
fesd elénk
kobalttal, ragyogó cinóberrel,
fény-templomod!
Izzás szédítő motorjai,
láng-virágzó csodák, tátogó,
éhes szirom,
tülekvő bibe,
csipkés szélű, víz-könnyes levél,
duzzadjon benne
a mámorító élet-ital,
új hajnal hozd el ismét
a tavasz illatát!
Piros, fehér, zöld látóhatár
 Lobogjatok újra!
Sárga, kék tavasz-csókok,
szapora-rügyek, gyönyör-bimbók,
szirom-ajkak
nyíljatok!
Fehér ruhás szűz lányok,
hóvirágok, gyöngyvirágok,
nyissátok szét
kelyheitek!
Óriás-fújtató
zsongító lég
tápláld belém az életerőt!
Többé már semmi se fájhat!
Sírok és nevetek,
reszketek és ujjongok,
végre én is érzem: élek,
hiszen
csak élőt boldogíthat,
látva repdeső díszében,
hogy zsibong,
ragyog minden.

Scroll to top