Nyomtatás
Kategória: Mások versei

Bőrömben férgek miriádjai

laknak, mozognak. Ki rakta belém,

ki rakta rám e külön életek

viszkető őrületét? Jaj, miért

dolgozom, mért járom a végtelent,

 
mért kell gyűrűs évekbe osztanom
a tengerzöld űrt, – ős gleccsereket
tornyozva, szteppék síkjait, tömör
társadalmát az ásványoknak, és
ringatnom felhők, hegyi patakok
szüntelen táncát, ha beszennyez a
testem hámjában szörcsögő nyüvek
népe, az ember? Spórák, atomok,
a férgeim! S én, a tenyészet, én,
én, az óriás, nem bírok velük.
Figyelem őket. Éhes tömegük
körülömöl, kimar, telepeket
épít hátamon, pörsenéseket, –
s tehetetlen prédája valami
nagy tévedésnek, nincs erőm, kezem
csillagtestemről lesöpörni az
idegenek szemetét és rühét.
Rühök és nyálkák! Óh, hogy undorít
ami idegen, – s minden idegen,
ami kívül van a bőrömön! és
mennyi van már, és mind hogy nyüzsög és
hogy furkál, fészkelődik, hogy teremt
eget magának, s túlvilágot, és
engem hogy megvet, amíg szipolyoz
a sok vándor kukac, a miriád
faló-ürülő hús-tömlő, amely
szétrág s elemészt, s bennem párzik és
mialatt mocskát rajtam szétkeni,
egy-egy tébolyult és parányi agy
a világ fényének hiszi magát!
Világ fényei? Vaksi termeszek
a szent anyagban: kristályszívemig
lüktet állkapcsuk zaja: sercegés,
moszatolás és szúkopácsolás,
szakadatlanul – A bűneim ők?
Az a bűnöm, hogy türelmes vagyok.
De fellázadok egyszer. Ha halál
a megváltóm, pusztuljak velük. Egy
villámokkal zuhogó éjszakán
villámokkal felelek én is, és
míg égostromló gleccsereimet
fölgyújtva a vak űrbe szétvetem
magamat és minden kínzóimat:
megváltott lelkem a kelő napot
csókolva hunyja álomra szemét
s úgy pihen el a megsemmisülés
játékos és szent sugaraiban.