Földszintes utcák, közkút, sétatér,
zálogházak, kórházak, árvaházak,
sikátorok, amint egy nyári dél
száz év előtti napfényében áznak,

hordókat szállító lovas szekér,
nyár végi földutak és gömbakácok
emlékei egy kilobbant tudatban,
amely így általuk viszonylag halhatatlan.
És mintha csak álombéli terek
lennének, több helyszín egymásba olvad.
A furcsa az, hogy mindent ismerek,
a gangot, ahol szőnyeget porolnak,
muskátli nő ládában, kisgyerek
guggol, rozzant bicikli dől a falnak,
a szennyvíz vájta árkot a hosszú udvaron,
a rozsdás pinceablakok virágszirom
alakú szellőzőnyílását. Őszi réten
a tábortűz lángját. Vonatfülkék kopott,
rossz szagú plüssét (a szemközti képen
a Vár vagy egy vitorlás), a Röltex boltokat,
a villanyújságot viola égen,
a hengeres hirdetőoszlopot
vézna fatörzs körül, a kék köztéri órát
a kánnaágyásban, a Mahart gőzhajóját…
S mint álmokban, a kizárt harmadik
elve futólag érvényét veszíti:
én és nem én vagyok itt és nem-itt,
most ér hozzám egy száztíz év előtti
augusztus fénye, azt látom, amit
messzi bolygójáról láthatna E. T.,
városokat, ahol még sose voltam,
de mindig visszavágytam, mert minden múlt a múltam.

címkék: bombatölcsér, gyerekkocsi, felvonulás

Igen, ez volt az év, mikor megszülettem.
Két csillag állt a kórházkert felett,
télkezdetkor, hajnali szürkületben,
jéghártya vonta be a bombatölcséreket,
mikor idő s tér csapdájába estem,
lakcímet kaptam, testet és nevet,
időt, hogy ússzam benne, mint folyóban,
és körülményeket, hogy meghatározódjam,
s én én legyek. Itt viszont már tavasz van,
széljárta parkban rozzant sportkocsi,
fejkendős kisgyerek néz láthatatlan
célpont felé dölyfös tábornoki
pillantással, ifjú anyák kalapban,
mögöttük egy plakát a Pártot élteti.
(Hogy melyiket? Elárultad magad:
harminc körül lehetsz, vagy még fiatalabb…)
Boltok előtt, hol nincsen ez se, az se,
tömeg vonul nyeles tábláival,
méteres jelszavak a falra festve,
a Tőke rút, cilinderes rovar
(cilinderén a dollár kétszer áthúzott S-e),
vagy kishalat zabáló szörnyű hal,
léggömb lebeg, szél fúj, zászlók lobognak,
a dísztribün a súlytól kis híján összeroskad.

címkék: vitrin, meggybefőtt, korszakhatár

A múlt, így mondták, eltörölve, mégse
érzékelünk éles korszakhatárt.
Az idő felszíni hullámverése
a mélyréteget még nem hatja át.
Nem jelzi az új korszak szellemét se
kalap, se szoknyahossz, se nagykabát,
a dupla ágy, a dédszülők komódja,
a meggybefőtt a spájzban, a kiskertben a rózsa,
ősszel hosszú párnák az ablakokban.
Lekvárt főznek. A tejszínt felverik,
télen az ünnep gyertyalángja lobban,
csengettyű szól, régi szokás szerint.
Őrzi a leigázott törzs titokban
szokásait és istenségeit.
A vitrinben villog a múlt ezüstje,
befogja a falat a rossz vaskályha füstje.

címkék: gyerekkor, fagylaltos, mozi, múlt

Mégis – gyerekkor! A lét tengeréből
mintha formát öltve most szállna föl
látóterünkbe Küpriszként a mélyből
sublód, cipőkanál, állótükör.
A szerelem még nem személy felé tör,
a tárgyakon szétszórva tündököl:
sublód, tükör, kanál – minden csoda,
Wordsworth táncoló tűzlilioma.
A nők szoknyában, autók nincsenek még,
busszal járunk, de leginkább gyalog.
Hűtő sincsen, a maradék leves két
jégtömb között várja a másnapot.
Fafűtéses kályhák, tévétlen esték,
az önmagának kiszolgáltatott
elme őrli tovább a napi rosszat,
míg a kéz tűbe fűz vagy kottában lapozgat.
Nyár napja ég, a fagylaltos nyomában
hármas keréknyom, száll a nyári por.
Aztán megint november, február van,
a csillagok fönn vannak még, mikor
indulnod kell, hatkor kezdesz a gyárban,
mire megjössz, a nap már haldokol,
a mind sűrűbb homályban a gyáva képzelet
rémképeket kohol. A Bécsidomb felett
fémes felhők, az alkonyfény az Ikva
ipari szennyvizektől szilvakék
hullámain nyüzsgő aranyhalikra,
az esti fénytöréstől tarka ég
szilánkos visszfénye. Most száll le szikla-
sírjába Sophia Loren Aidaként
a Szabadság mozi vásznán, vagy éppen
messzi filmstúdiók festett egében
vörös hold száll föl baljós tengerárból,
visszfénye kerti tó vizén remeg.
Lombok között egy rejtett arc világol.
Sikátorokban lármázó tömeg
sodorja egyre messzebb önmagától
az álruhás, gyanútlan herceget,
az agyafúrt fiú kifog a dzsinnen,
keskeny tolvajkezekben villog a nagy rubinszem.
És ott volt még Gül Baba rózsakertje,
kultúrműsor, ahol az iktató
üdvöskéje a Vilja, ó Vilját énekelte,
szólt a néprádióból a Kék tó, tiszta tó,
félálomban még úgy tűnt egy-egy percre,
hogy az idő visszafordítható,
a száműzött trónjára visszatérhet,
ha rózsát dobsz a tóba, a holtak újra élnek.
címkék: rádió, történelem, teherautó
Ültünk a padlón, öt-hat évesek,
őszi eső hullt az óvodakertre,
a rádió szól, név nevet követ,
szőke óvónőnk lázasan figyelte,
nem értek semmit, csak a lényeget:
mindig emlékszem majd erre a percre,
mikor a szörnyű rend ólomfalát
az álmok árvize harsogva törte át.
A jelen kártyavárként összeroskad,
lángban és vérben úszó láthatár,
az égen roppant állócsillagoknak
remény- és vészhozó sugara áll,
mikor a nagy ködképek fölragyognak,
vágy és veszély, szabadság és halál,
s mint álmunkban, a híg leget tapossuk,
magunk fölé emel, s megint leejt a sorsunk.
A ház előtt járó motorral állt
a teherautó, döntésünkre várva,
az udvaron kinn az összes család,
sírás és sürgetés, rossz pongyolára,
kötényre fölkapott esőkabát…
„Mit képzel, Hajdáné, majd pont magára
várnak Amerikában?” Úgy döntenek, maradnak.
Dicsfényt és árnykeresztet vet ránk a konyhaablak.

címkék: reménytelenség, krémes, vénasszonyok nyara

Nap süt, eső hull, évre év pereg,
már nem hisszük, hogy hozhat mást a holnap.
Ijedt „psszt!” szisszen óvatlan gyerek-
beszédre, kézről kézre vándorolnak
az óvilágbeli bestsellerek.
Az udvaron megnő az ecetfa, míg a holtak
tovább porladnak az emlékezet
kútjában, és az élők élnek, ahogy lehet.
Vénasszonyok nyarának napja lángol,
déltájban izzadó családapák
krémest visznek haza a Gyöngyvirágból,
ért gesztenyéjük hullatják a fák.
A skálaüvegen zölden világol
a nagyvilág, zúgó légtéren át
üzennek messziről, hogy Párizsban szép a nyár, vagy
Oly távol, messze van hazám… Vasárnap
kirándulók a rét magas füvében
a hamvadó tábortűznél hanyatt
nézzük, a felleget, hogy gyújtja éppen
lángra leheletével a sárkány alkonyat,
nyugat felé, ahol a messzeségben
a tiltott kék hegyek hullámzanak,
egy más világ ege néz minket onnan,
anya rab gyermekét, így hittük, szánalommal.

címkék: orkánkabát, hazugság, műkorcsolya

Elhagyva a zsíroskenyérevés és
konfekciós ruházat korszakát,
a zsarnokság puritán szürkeségét
pár élénkebb színfolt rajzolja át.
A kényszerű hazugság szégyenéért
harisnyanadrág és orkánkabát
kárpótol, vetkőzős golyóstollak kora
jön el, Ki mit tud? és műkorcsolya.
Néztük, ahogy sóvár slágerzenére
a férfi és nő orsóként forog,
s krikszkrakszokat vés korcsolyájuk éle
a jégbe. Szilveszteri műsorok
poénjain nevetgéltünk – s miért ne?
A kisebb rossz a nagynál nemde jobb?
Örök tiltakozásban csak elzsibbad a lélek,
s hogy ne ítéltessem, én sem ítélek.
Ha nő napi munkából hazatérve
már nem teknő fölé hajolva mos,
s futja kolbászra is, nemcsak kenyérre,
ha zsarnok s nép egyformán óvatos,
vért csak elvétve ont – nem többet ér-e
a szürke békesség, mint a mégoly jogos
harag, mely dacból étlen földhöz csapja a tányért,
s fölgyújtja Némethont két elkobzott lováért?
(Mellesleg nem tudom, akkor nemesb-e
a lélek, hogyha mint legfőbb javát,
őrzi múltját, hogy ugyanazt szeresse,
és gyűlölje akárhány éven át?
Vagy ha kész rá, hogy múltját tűzre vesse,
ha mindenkit megért, mindent belát,
kevésre tör, testét-lelkét kíméli,
s egyetlen célja százhúsz évig élni?)
De mindegy: nem lehet avas remény
maradékán tengődni napra nap.
A lélek pincében nevelt növény,
naponta újabb sápadt ágakat
növeszt, ha kissé több a tér, a fény,
résen kibújik, rácson megtapad,
s bár satnya, szívós – közben lenn a mélyben
az idő kéreglemezei észrevétlen
odébb csúsznak –, négyszögek és körök
váltják buszpályaudvarok falán a
vállas munkást, vonalzós mérnököt,
a bambit őszilé, almuska váltja,
egyre többféle fagylalt, egyre több
autó – s ha este bármelyik lakásba
beleskelünk a függönyréseken,
mindenhonnét a tévé villog ki kékesen.
És mindenütt, kövekben és füvekben,
nyáron, mikor hét ágra tűz a nap,
a strand vizében hullámzó tömegben,
télen, a vattás ólom ég alatt,
a sportpályákon, ahol tornadresszben
csinos kamasz lányok hajlonganak,
új lélek munkál és tör felfele
a mélyből – egy új korszak szelleme.
Bárhova nézünk, az ő lábnyomára
bukkanni égen-földön mindenütt.
Vízpartokon alig-fürdőruhára,
sóvár testekre az ő napja süt.
Plakátokon, filmújságból kivágva
más-más alakban jön szemközt velünk,
az ágy fölött a rég festett falon
Elvis, Brigitte Bardot, Alain Delon.

címkék: nyár, Balaton, felejtés, olasz filmek

Augusztus édessége, olvadó
fagylalt és napsütés íze a szánkban.
Papucsban járkálunk hőtől fakó
égbolt alatt, akár saját szobánkban.
Az élet végtelen vakáció,
egy kert, ahol most és örökre nyár van,
s lángpallossal nem őrzi a felettes én – zene
és napsütötte testek kígyótlan édene.
Hatalmas lávalámpa, ég a nap,
a túlpart hegysora mögé alászáll.
A műselyemipari vállalat
üdülőjének pingpongasztalánál
kisebb tömeg. Rolling Stonest játszanak
a bárban, esti szélben ing a nádszál.
A Tó Hotel neonreklámja lángol.
Kibújunk vízszagú, nehéz fürdőruhánkból.
Halszag. Szúnyogban gazdag alkonyat.
A tévészobában már ég a villany.
Távol dörej. Díszletet váltanak
a láthatár mögött. A kertmozikban
egy másik élet pálmái alatt
olasz filmcsillagok telt válla villan.
Füst száll. Új jelszavak íródnak épp az ég
tábláira: felejtés, üresség, könnyűség.
Karóra kattan: most vált korszakot.
Valaminek most van örökre vége.
A filmzene végleg elhallgatott.
Fölcsap a tücskök fémes cirpelése.
Parázsló csikkek, hullócsillagok
rajzolnak izzó röppályát az égre.
A Hableány presszóban zárnak éppen.
A víz közelségét érezni a sötétben.

címkék: lakótelep, filmklub, reménytelenség

A nyári dal gyorsan lecseng, az éden
megtermi végül a tapasztalat
férges gyümölcsét október ködében,
örök-egyforma szürke ég alatt,
még látszik a józan nappali fényben
mindaz, ami a kertből megmaradt:
néhány kiszáradt kaktusz a sarokban,
s a tudat: minden úgy marad, ahogy van.
Ez a kényelmes kétségbeesés
és ízetlen öröm évtizede.
A múlt kimúlt, nincs más, csak jelen és
a köznapok kopár nagyüzeme,
a lelkekben kollektív feledés,
a strandokon rágógumi-zene,
fényszennyezéstől vibrál fenn a mennybolt.
A szex kényelmes és veszélytelen sport.
A kor lelke sima és szögletes,
a létező beton és téglalap.
Minden múltból maradt fölösleget
végleg lepörköl és -fonnyaszt a Nap.
Az élet végtelen lakótelep,
színes erkélyek, satnya fák alatt
gyes-neurózisban szenvedő ifjú nők
tolnak gyerekkocsit a kis ABC előtt.
Mező, ledózerolt nyomornegyed
helyén, mintha a földből nőne, kocka-
házak sora, a háttérben hegyek,
fuvolás lány, a béke terrakotta
szobra, a törpe téren sárga gyep,
a járda mentén foltokban kikopva,
a Skála Áruház reklámja ég az égen,
a vásznon Buñuel, Pepsi light a büfében.
(Emlékszel még, ha emlékeznek ott,
ahol te vagy, a régi szép napokra?
Mikor akárha tiltott vagy lopott
gyümölcs-ízlelni jártunk filmklubokba?
Aki külföldön járt, pornólapot,
szamizdatot hozott haza, a dogma
vedlett oroszlán, de volt még foga,
bosszantásának még volt pátosza.
Hogy éltünk akkor, emlékszel vajon,
pár négyzetméteres albérletekben,
ahol penész lilállott a falon,
egymással még, de mással képzeletben,
hervadni kezdett már a zöld vadon,
a lét egyetlen végeérhetetlen
várakozás a szürke tél végi ég alatt,
sínek mentén, ahonnét nem indul több vonat.)

címkék: szitakötő, istenek, remény

Míg a szitakötő félgömb szemében
a vízesés tömör, álló üveg,
felhőpáholyukból az églakók a mélyben
látják hullámzani az Appennineket,
az Alpokat, mint pocsolyát a szélben,
míg emberi időnk léptéke meg
ott van valahol a kettő között.
A képek időmérő eszközök,
megmutatják, egy évtized alatt
mennyit zsugorodott a szoknya hossza.
Ma már senki se hord kitömött madarat
vagy gyümölcskosarat a kalapján, az utca
hosszán lovas kocsi egy se halad,
s ha egy új Csipkerózsa átalussza
a következő száz vagy akár csak ötven évet,
lát ismerős falak között másfajta népet.
A múlt idegen ország. A jelen
szokásain ámulhat, vagy nevethet
a korszakok alól kihantolt leleten:
mi minden tűnt egykor természetesnek.
Ki tudja, hogy mikor lett idegen,
mi meghitt volt: akkor észre se vetted,
és csak utólag visszanézve látod
kezdődő jeleit a változásnak.
Saját korunk, mint belakott szoba,
untig ismerjük minden egyes részét,
ösztönösen mindig tudjuk, hova
raktuk le jártunk-keltünkben a csészét,
a hamutartót, s nem lehet soha
áramszünetkor sem olyan sötétség,
hogy csukott szemmel is meg ne találjuk:
emitt a hintaszék, amott az ágyunk.
Lehet, pár megszokott bútordarab
pár centivel néha odébb került,
itt szűkebb lett kissé, ott tágasabb,
de változást alig érzékelünk.
A helyükön talán csak a falak
maradtak, de valóság-érzetünk
a változás még nem bolygatja meg,
mivel fokozatos az átmenet.
De egyszer csak! mit rég feladni véltünk,
éledni látunk tetszhalott reményt!
Megvalósul, amit már nem reméltünk,
a szabadság a barikádra lép.
Ki hitte volna, hát ezt is megértük,
zászlók, tömeg, mintha egy régi kép,
hősi olajnyomat életre kelne!
Reméljük, most az egyszer nem cseberből vederbe…

Csak annyi biztos, hogy minden borul,
már nem a bútorokban, a falakban
terjed tovább föltarthatatlanul
a rengés, átalakítás alatt van
minden, sós tengerár sodor vadul,
a régi térkép már használhatatlan,
irányt jelezni csak a sarkcsillag marad.
Hányódunk deszkaszálon viharzó ég alatt.
Ha a folyóhoz érek,
ha a sötét folyó fölé hajoltam,
és mint a fényt kapott filmen a képek,
halványodom s már nem tudom, ki voltam,
ha érzem nyelvemen ízét sötét vizének,
és tűnök elfelé, írás a porban,
a maradék tudat sötét síkján az évek,
színes fotók, peregnek vissza sorban,
mielőtt a sötét benyelne végleg,
lassan kialvó emlékezetem
pár képet még megőriz, makacsul visszatérnek:
egy kéz, egy repedés a nedves kövezeten,
nyáron estefelé, mikor a járda
aszfaltjában az apró kavicsok felragyognak,
egyetlen vérehulló fecskefű pontos árnya,
egy kapualj, egy rozsdás pinceablak,
egy korlát csigavonala, ecetfaág –
az öntudat földmélyi rétegében
ezek élnek belőlem legtovább –,
csukott ajtó alatt egy fénycsík a sötétben.

Mikor már nincsen arcom és nevem,
a parton, hogyha kérdezik, ki voltam,
korlát, ecetfa, árnyék, felelem,
halványuló képek sora, írás a porban.

Scroll to top