Álmatlanul forgolódtam az ágyon.
Éjfélig itt volt három-négy barátom,
tervek lobogtak, gúny, vád, vad beszédek,
szidtuk a pénzt és mentettük a népet
s elmentek és kihűlt a láng heve.

– Hagyjuk, fiúk, nem lesz itt semmi se!
– Nem hát, – morogtam. S teltek lassú órák.
– Nagyzolsz, vízcsepp? Tenger a múlt s az ország!
Mi közöd hozzá?! – Forogtam, tűnődtem:
– Mi jogod?!… Aludj! Oly elérhetetlen
a nép és oly nagy, mint az ezredév…
Mentsd inkább a magad kis életét! –
Csend volt. Csak agyam vergődött: – Öregszem…
Mi lesz?… 1900-ban születtem…
Volt csalódás… S mennyi lesz, ha megérem
a 2000-et, ahogy egykor reméltem!
Mennyi lesz akkor! – S játszva, mint gyerek,
elképzeltem, hogy százéves leszek
s ekkor hirtelen megláttam a törvényt:
– Egész hazámmal csak tíz annyi történt,
csak tízszer annyi, mint amennyi vélem…
Ezerből száz: az én rokoni részem!
– kiáltottam és árva testemen
átgyúlt, átcsapott a történelem
és ami messze volt és idegenség,
most mind körém gyűlt s lett egyszerre szomszéd,
apa, déd, ük és testvér és barát lett,
tíz magyar század egy közel család lett
és mint ismerős állt előttem ő,
a Honfoglaló, a Telepítő…
Felültem… Bennem dobogott az ország
s én fiatalnak éreztem a sorsát,
reménykedőnek, lángnak, magaménak…
S körülnéztem, kerestem a fiúkat
s mint erős érc, zengett bennem a hit:
hogy csinálunk mi itt még valamit!

Scroll to top