Mennyi csillagot szeret ma az este!
Kéket kortyol az égből
egy pillanatfecske.
Fészkéhez érve megpihen,
fióka-csírát csivitel a csendbe.

A kertben orgona-szerelem,
a lélek ikráját
csillagra rakja a kegyelem.
Földfürösztötte-szavak a számon,
mennyszőtte-színek a szememen.

Sűrűsödik a sorsom,
vár a végítélet.
Fülemben visszhangzik az ének:
…„itt élned”, „itt élned”…

Kiröpül tenyeremből a reggel,
megyek a málnásoktól meleg
menekülő dombok alatt,
dallá röpül ajkamról a dajkakenyérfalat
a seregély-surrogásos úton.

Az erdők itt mind elsietnek hozzám,
folyamok fénye félti minden léptem.
Barkaszépet beszél tavaszáról a szél,
a madarak kicsicsergik a fészket –
lepkét léptet égre a lélek.

Sűrűsödik a sorsom,
vár a végítélet.
Fülemben visszhangzik az ének:
…„itt élned”, „itt élned”…

A harangszó-szürke délutánban
a gondolat kövén megpihen
egyszerre a fenn és a lenn,
minden emlék,
milyen közel is a távol,
mennyire messze már a nemrég.
Lépteim alatt a tengernyi tájon
s e szívmaroknyi földben
– hol apám is már csöndben –
mennyi halott?!
Mennyi szent, barbár, mártír, névtelen
és mennyi elátkozott…

Ó ez a naplemente! –
mediterrán-máglya,
az időt már eltemette,
lobog benne ezernyi eszme katedrája,
elégnek az örök elmúlásba.

Sűrűsödik a sorsom,
vár a végítélet.
Fülemben visszhangzik az ének:
…„itt élned”, „itt élned”…
még élned kell.

(A vers forrása: Napkút)