Magas hazánk a mélybe tért? Most jött csak emelkedése!
Először halkan, kérve kért, nem fülelt a cselvetésre,
Hortobágy – Recsk-kapurésre, szivárgó csíkra nem figyelt,
ám a hazug mellverésre, álszent újratemetésre,
mint riadt őz, már felneszelt.

Kávéfőző ha eldugul, ha gőz feszít falat-fedőt,
gáz szivárog s gyanútlanul gyufát gyújtasz, szikrát vetőt,
váratlanul, hatalmasan, poros, szürke testőrköpeny,
hasadt az ég, tegnap-egész, győzelmesen, förtelmesen.

A nép, a százszor becsapott, nem válogat borsót-babot
külön edénybe, rossz szakács,
markolt mocskot a tűzre dob, forradalmakban így szokás,
tudnád, ha láttad volna ott (Akácfa utcai sarok)
a szénné égett kis oroszt, hamvának csupra két marok,
a csonkagyertyás sírokat Rózsák terén, a körúton,
a népfelkelés vér, mocsok, legfőképp ha forradalom.

(Akasztott tiszt leng-lóg a fán,
szemében nincs már gyűlölet,
útszéli gyomként szürke csikk
szájába nyomva csüng-lifeg,
lesem szorongva v a k gyerek,
s ő visszabámul rám v a k o n,
ó honnan sejthetné anyám,
miért gubbasztok s mormolom,
akasztott tiszt leng-lóg a fán.)

A dühszikrájú nyers erő és lánglobbantó indulat
magára retten, újranő, mint égett bőr, tépett hajak,
új erkölcs fakad, vállvető bátorság, markáns öntudat,
hogy a pipás szobrászjövő mintázzon érdes arcokat.

Éterbe horpadt hajnalon,vakotás, dörgő reggelen
köröttünk vér, kaszárnya-rom, konzervdoboznyi félelem,
felismerés lőrései, a kiürített délelőtt,
hittük: igaz volt – egyszeri, utólag tudjuk már: örök.

*
Aztán megint torz csönd zuhant füstországra, emberarcra,
kintornanyár, pribéknyi hant, elszámolatlan parcella,
rács mögött, alig takarva, hajnalszender álom-egén
áll szivárvány-akasztófa, napfény-zápor-agyszülemény.
Ám a kisfogház udvarán valóságos az ácsolat,
kopácsolás visszhangja vár naponta új fejet-nyakat.

A vers a Hitel című lap 2016 októberi számában jelent meg.