Élsz, mondod ezt meg azt, ég és felhők fölötted,
kedvtelve forgatod könyvét sok régi bölcsnek;
Dantét, Vergiliust; felkerekedsz vigan
s kies tájak felé tartsz postakocsiban;

jóizüen kacagsz, a szállás odafenn vár;
rádvillan s szíven üt egy futó női szempár;
szeretnek és szeretsz – királyi jó dolog!
Az erdőn madarak trilláit hallgatod;
felébredsz reggel, és ott vár csókkal fogadván
a család, az anya, a kislány és a nagylány!
Újságot olvasol ebéd közben; s a nap
szerelmet és reményt és munkát váltogat;
rádrohan zavaros szenvedéllyel az élet;
komor gyűléseken fel-felhangzik beszéded;
amíg a cél igéz, amíg a sors igáz,
gyenge vagy és erős, törpe és óriás;
árként hord a tömeg, lélek vagy a viharban;
minden jön s megy; s te majd búsabban, majd vígabban
hátrálsz, előretörsz, a harc kénye dobál... –
És aztán – iszonyú csöndjével a halál!

 

Fordította: Somlyó György

 

 

 

Scroll to top