A szívünknek olyan kedves teraszról
Elnézegettük fáinkat, a nap
Ezúttal is mellettünk elidőzött,
De visszavonulóban, — néma vendég
Romház küszöbén, mit kényére hagytunk
Tágasan s megvilágítottan.

Nézd, hogy csúsztatja le egyenetlen
Támaszunk, a kő felé összehajló
Két vállunk árnyát, ez fölfoghatatlan,
És közelünkben a mandulafákét
S a többiéhez gyűlt falormokét, —
Lyukas, égő bárka, orral a parton,
Mintha füst volna, kibomlóban álom.
De mozdulatlanok ezek a tölgyek,
Még árnyékuk se moccan meg a fényben,
Partjai a köröttünk elfolyó időnek,
S földjük megközelíthetetlen, oly gyors
A halál nyers reménységének sodra.
Egy álló órán át néztük a fákat.
Ott várakozott a nap a kövek közt,
Aztán megszánt és fölülről a mélybe
Egyszer csak kiterjesztette feléjük
Árnyékunkat, s mintha már addig érne,
Mint amikor megérintheti néha
Kezed két élőlény közötti térben
A másik percnyi, határtalan álmát.

Fordította: Rába György