100 éve született Weöres Sándor
Felhőkakukkvár háromezer éve telik díszekkel és lomokkal, nagy ládákkal -- felírásuk: "én!" "enyém!" "nekem!" "engem!" s falát mindenfelé kinyomta "az én kincsem", "az én lázam", "az én üdvöm", végre felbillent, s az alatta felgyűlt ganajba zuhant.
Lakói a lenti mocsokban hemzsegnek, nem értik mi történt velük, nem látnak az éjszakában, jajgatva vergődnek a szeméten, vagy futkosva, egymásra tiporva cipelik törött, recsegő holmijukat, vagy építeni akarnak, a törmeléket dúlva -- De van aki lát közöttük és szurokba hempereg és meggyújtja magát hogy azok is lássanak: kétségbeesett világosság, eleven fáklya! Páran rámutatnak: "Ni, a bolond, szurokba mártotta magát és elhamvad, ahelyett hogy menteni segítene." Mások kiáltják: "Az ő fényénél látunk!" és még gyorsabban húzzák-vonják a törött lomokat. Mit látnának? mit mutatna nekik az eleven fáklya? a törmeléket, a trágyát, és fölötte a fekete semmit, honnan már hiányzik Felhőkakukkvár és eltűntek az angyalok, a Biztonság, a Szabadság, az Igazság Angyala, meg a többi, még a Háború Angyala is (mert amit ezek háborúnak néznek: egymásba botlók szüntelen marakodása a sötétben; hol már az idő, mikor hadat indított a szabad elhatározás?) s még a Gyűlölet Angyala is (mert mindenki annak bokájába mar, akiébe bír; de hol az igazi gyűlölet már?) Az égen egy maradt: a tétlen, közönyös lélek, az Undor Angyala. Mert már csak az utálat, melynek lelke van. Ha látnának az eleven fáklyafénynél: őt látnák, az Undor Angyalát amint lábával harangoz a kutyáknak, vagy fütyülve a romokra vizel, s nem hinnék hogy angyal, hogy az alakot váltott szeretet, mely inkább mosolyog mint haragszik. S ha közelről látnák: nem hinnék hogy az Undor Angyala, mely oly szép, mint az a nő, kit álmunk legmélye hord, a gyilkos megrészegül tőle, vágytól zokogva öklére borul, fogadkozik, s a tiszta is megdöbben előtte: mi a szépség, hogy ily sodra van? S az üvöltve lobogó fáklya, s e végső édesség: ugyanegy. Ha kérdik őt -- felel: "Ne fontoskodj." Ajkát biggyesztve szól: "Ne fontoskodj." Harmadszor is azt mondja: "Ne fontoskodj." S elhallgat. Az eleven fáklya körbe-szalad és ordít: "Hallottátok-e: ne fontoskodjatok! E két szó a nektek röpített ige, e két szó a Nagy Könyv, e két szó, mely a világ rángását feloldaná! Ne fontoskodjatok! Ne akarjatok zászlót lengetni, építő, romboló, mentő mozdulatokkal hadonászni, hagyjátok a jelszókat, fontoskodó elveket, rángató eszméket! Halljátok: semmi előnyt ne kívánjatok, előny értékében ne higgyetek, s lemállik rólatok a százféle téboly, mely mind előnyt kínál! és olyanok lesztek, mint a szívverés: nyugalma működés, és működése [nyugalom." Így kiált az eleven fáklya, végre összeroskad, száján dűl a pernye, a korom, még csontja is fekete. Az Undor Angyala egykedvűen játszik a rom felett. Vár.