Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
És a világot szültem gyermekűl.
Mindenható sugárral a világ
Fölkelt ölemből; megrázkódtatá
A semmiségnek pusztaságait,
S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,
A Mind, előállt. Hold és csillagok,
A menny csodái lőnek bujdosók
Kimérhetetlen léghatárokon.
Amit magam elől elrejtek,
ráncot vet rám,
lüktető egymásutánja
érfalaimon koccan,
s dobogó kínnyalábja
két karomba vágtázik.
Résnyire nyitott szemem követi,
ahogy a végtelen üzenetét hozva
egy bátor sugár átfut szobám egén,
mintha szaglászna valami után
kíváncsian szekrényem alá les.
Jajgató fények
hintáznak a hullámokon,
a tenger tesz bosszúesküt,
fehér óriások hajolnak föléjük,
a villanásokat
pokolgépek döreje követi,
s a part nyomtalanul tűnik el
a gyors sötétben.
Mikor megszólalt éjjel a telefon,
az álmok zsúfolt hadseregein
zavar futott át, nem lehetett tudni,
mi történt a különös mezőkön? villám
ütött-e le? tengerek áradtak
s megbokrosodtak a paripák, fények
hintáztak szerte, óriás fálánkszok
hátráltak, tűntek, itt-ott valami
iszonyú lövedék szórta föl a földet és
emberi tagokat szökőkútmódra, s ilyen
kutaktól bugyborgott a csatatér.