Tartalomjegyzék

A szerelem

A szerelem érzése több mint rokonszenv és más, mint amit a barátunk iránt érzünk. A szerelmes természeténél fogva kizárólagosságra törekszik, a másik személlyel való teljes egybeolvadásra, egyesülésre vágyik. A szerelmes ember partnerét gyakran olyannak látja, amilyennek látni szeretné, nem veszi észre gyengéit, negatív vonásait. A felfokozott szenvedély könnyen elvakultságot okoz. A szerelem elmúlta sokszor vezet kiábránduláshoz, mert a józan valóság már mást mutat. A szerelem kezdeti felfokozott élménye csak addig tart, amíg az idegen személyek között le nem dőlnek a korlátok és a meghittségnek, az egymáshoz tartozásnak a közelsége meg nem teremtődik. A legtöbben ezt elsősorban a testi elkülönülés leküzdésében, a szexuális kapcsolat megvalósulásában élik át. Mivel a szexuális vágy a legtöbb ember tudatában a szerelem hitével társul, gyakran jutnak arra a téves következtetésre, hogyha testileg kívánják, szeretik is egymást. A nemi vonzalom megteremtheti a szerelem illúzióját, de ha az nem igazi és mély érzésből fakad, a testi együttlét után ugyan olyan idegennek érezhetik a felek egymást, mint amilyenek előtte voltak. Néha még szégyellik is, amit tettek, mert a vágy okozta feszültség oldódását érzelmi űr követi, amelyben nyoma sincs a szeretetnek. A szexuális vágyat a magány szorongása vagy a meghódítás vágya esetleg a hiúság éppúgy felszíthatja, mint az igazi szerelem. ''Szeretni valakit, az több mint egy erős érzés - a döntés, ítélet és ígéret'' - írja Erich Fromm. A megfelelő partnerek egymásra találása a szerelmet átalakíthatja szereteté, s az összetartozás érzése megalapozhatja a tartós és boldog együttélést.

Ha valakit megszeretünk az a szeretetre való képességünk érvényesülése révén teljesül. Az önző embert viszont csak önmaga érdekli, mindent önmagának akar. Nem érdeklik mások szükségletei, csak abból a szempontból nézi őket, hogy mit kaparinthat meg tőlük. Mindent aszerint ítél meg, hogy mi a haszna belőle, képtelen a szeretetre. Az önző emberrel tehát nem az a baj, hogy túlságosan szereti magát, hanem éppen az, hogy nem tudja eléggé szeretni, vagy talán gyűlöli is önmagát. Hiányzik belőle az önmaga iránti gyengédség, törődés. Boldogtalan és hiába próbálja kikényszeríteni a világtól a szeretetet, az ahhoz vezető utat éppen ő torlaszolja el, és végül magára marad. Noha meg van győződve arról, hogy szereti a gyermekét, partnerét valójában elfojtott ellenséges érzülettel viseltetik iránta. Amikor túlzóan gondoskodik, például a gyerekről nem azért teszi, mert túlságosan szereti, hanem mert ezzel próbálja ellensúlyozni, leplezni azt, hogy egyáltalán nem tudja szeretni. Az ilyen anyák gyermekei rendszerint feszültek, félnek anyjuk szemrehányásaitól és szorongóvá válnak, mert mindenáron szeretnének megfelelni anyjuk elvárásainak.

Hiába vágyunk mindannyian a szeretetre, mégis szinte mindent -- a sikert, a pénzt, a hatalmat - fontosabbnak tartjuk. Hosszú utat kell az embernek bejárnia, hogy képes legyen szeretni és ezáltal méltóvá válni arra, hogy őt is szeressék. Csak aki eljutott oda, hogy ellenszolgáltatás nélkül is tud szeretetet adni, az tudja milyen nagy kincs a szeretet képessége.