Tartalomjegyzék

A metakommunikáció

Minden direkt kommunikációt kisér egy vele szoros összefüggésben álló, nem szándékos, nem akaratlagos indirekt kommunikáció is: a metakommunikáció, vagyis a közlésen túli közlés. A metakommunikatív üzenetek főleg nem szóbeli csatornákat veszik igénybe és párhuzamosan működnek a szóban közöltekkel, mintegy minősítik azokat. Más szóval a kapcsolatba lépő személyek a szóbeli közléssel egy időben kölcsönösen közlik egymással – a tekintetükkel, az arcjátékukkal, a taglejtésükkel, a testtartásukkal stb. - azt, hogyan kell valójában érteni, amit mondanak egymásnak. Míg a szóbeli közlés tudatos, a metakommunikativ közlés szándéktalan. A dühét titkolni akaró ember hiába nem akar haragos arcot vágni, dühe kiül az arcára. A szóbeli közlésben rejlő metakommunikatív jelek a hangszín- és hangerő változásokban jelennek meg. Szerepet kap bennük az a helyzet is, amelyben a kommunikáció zajlik: elsődleges jelentéstartalma abban a viszonyban mutatkozik meg, amely a közlőt a közlést befogadóhoz kapcsolja. A viszony sokféle lehet, és a legkülönbözőbb érzelmi viszonyulás jellemezheti. Az érintkező felek viszonyát jelző metakommunikáció érzékelése igen gyors, és ugyanilyen gyors a ráadott metakommunikativ válasz is. A metakommunikativ közlés akaratlagosan nem befolyásolható, legfeljebb tompítható a nem szóbeli csatornák visszafogása révén. A mimikaszegény arc, a szemérmes tekintet, a merev testtartás csökkenti a metakommunikativ jelek megjelenését. A metakommunikáció a személyiségről mindig igaz üzeneteket továbbít. Nem létezik hamis metakommunikáció, nem lehet megjátszani. Az apró mozgások, a tekintet elfordítása, a szapora pislogás, a hang megremegése a közlő személy belső feszültségéről ad információt. A szem lesütése például azt mutatja, hogy a személy nem akartja látni a másik ember viselkedésének a hatását: kikapcsolja a visszatérő jeleket, amelyek számára kellemetlen üzeneteket hoznak.

 

 

 

 

 A szavakon túl

Figyeld meg  a beszédet,
ahogy sodródva árad,
hullámai örvényt kavarnak.
A mondatok vonakodó karjai
magasra nyúlnak,
súgnak, sóhajtanak,
napról, éjről fecsegnek,
visszakanyarodnak,
felbomlanak,
laza hordalékot hajtanak maguk előtt.
A szóhullámok habokat vetnek
  a fecsegés
hánykolódó hajójára,
feszülő vásznára jelek sorát írják,
és ha olvasni tudsz belőlük,
eléd tárul a rejtett üzenet.
A győzelmében nem  bízó
egy mélyről jövő sóhajjal
kezdi szavait,
a kényes kérdésre adott válaszát
egy torokköszörüléssel indítja a másik,
a gyűlölettel teli ember ajka eget nyel,
mondatát
egy lélegzetvételi szünet előzi meg,
a harapós szavak hatását
a beszédet kísérő
 lándzsaéles hangsúlyok felerősítik.

A mondandóját fuvolahangon,
pajkos kacagással keverő
hosszú pillájú nő,
teste rejtett tájait is
elénk varázsolja.
Ki kénytelen bókolni annak,
akit utál,
száraz hangja alkonyával
takarja be szavait.
Ha a dühét titkolni akaró hangja
az alkohollal kevert légen át jut el hozzánk,
hamar észrevesszük szó-maszkja mögé
méregbe mártott tüskéket rejtett.
Hangszálak szokatlan szökdelése
kobra-sziszegéssé változtathat
egy hízelgő mondatot,
és az összeszorított fogak közül
jött könyörgés,
lehet szitokszónak hangozik majd.
Szelídnek tűnő szavaid
szád szélén szégyené mélyülhetnek.
A rosszkedv felveheti a jó köntösét,
ám meg is tarthatja eredeti
pogány zamatát.
Van ki az
ártatlanság szép színe alá rejti
falánk és vérmes vágyait.1
Valót mond mégis hazugnak hiszik azt,
kit szolgává tett a csőcselék had.
A galamb is ijedten menekül,
ha varjúcsapat közé téved.
Ha a szónok szembekötősdit játszik
az ablaktáblán verdeső pille
  szárny-remegését
utánzó hangja
lesz árulója.
Azt, aki számoszlopok hátára állva,
hitegetéseivel kívánja bújtatott tervét
eltakarni, szeme
dülledt pislogása
hamar leleplezi.
A hazugnak szöggel átszúrt nyelvel
kell beszélnie,
szóismétlései mutatják nem mond igazat.
Az ezüstkürt zenéje recsegéssé torzul,
ha félelem-sikollyal vegyül,
a közvetlen szó,
  örömből kiszakadt hang
viszont aranykötésbe teszi
a vonzalmat.
Szájak, nyílók, csukódók
legyenek mezítelenek!
Ha szavaid
álom-élete önmagával azonos marad,
nem karmolnak, nem csalnak meg senkit,
a hajnal madárdala kíséri
szelíden szedett betűidet,
s az sem bánt majd,
ha azok, kiknek
ész-fénye éppen meginog,
félreértik  közlendőidet.

1Shakespeare: Othello (Szász Károly fordítása)

Megjelent, a versek kivételével, 1989-ben, az Élet és Tudomány Kalendáriumában

 

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés