A felségterület
Az ember személyiségének szerves részeként könyveli el a körülötte levő tér egy maghatározott darabját is: ez a felségterülete, territóriuma. Határait mindenki igyekszik megvédeni másoktól. Ott, ahol kevés az ember és bőven jut hely mindenkinek, fenyegetőnek, felségterületünk durva megsértésének érezzük, ha egy idegen közvetlenül mellénk áll. Érdemes megfigyelni, hogyan viselkednek azok az emberek, akik még nem ismerik egymást, amikor belépnek egy terembe. Az érkezők először a helyiségnek mindig az egymástól távol eső helyeit foglalják el. Ha nincsenek ülőhelyek, a várakozók a falakhoz közel álldogálnak, ha székek is vannak, az egymás melletti helyek csak akkor töltődnek be, ha máshol már nincs szabad hely. Moziban vagy színházban az a hely ahová a jegyünk szól, az előadás ideje alatt a miénk. Ugyanígy hozzánk tartozónak érezhetünk egy kávéházi asztalt vagy egy padot a parkban. Ha valaki más ül ott, azt rosszkedvűen vesszük tudomásul.
A tulajdonunkban levő tárgyak felségterületünk jelzései. Egy kalap, egy kabát, egy táska látványa azt a személyt idézi fel előttünk, akihez tartozik. Ott, ahol a törzsvendégnek rangja, becsülete van mindig ugyanabba a kriglibe kapja a sört. Különös szerepe van azoknak a tárgyaknak, amelyeket magunkon viselünk: az óránknak, a karikagyűrűnknek, a nyakláncunknak. Nem szívesen válunk meg tőlük egy pillanatra sem.
Felségterületünk megjelölésére különös gondot fordítunk. Nyugodtan elmehetünk úszni egyet a strandon, mert a kiterített pokrócunkkal meg tudjuk védeni napozóterületünket. A személyes használati tárgyaink őrzik territóriumunkat, amíg mi nem lehetünk jelen.
Felségterületünket nem mindig tudjuk megvédeni másoktól. Különösen érzékenyek vagyunk a testszagokra. Ha valakinek a testszaga eljut hozzánk, ezt úgy értelmezzük, mintha behatolt volna a személyes terünkbe. Sokan idegenkednek attól is, hogy közvetlenül valaki után üljenek le egy székre, mert ilyenkor még érezhető rajta a másik ember tesének melege.
A felségterület
Énünk határa nem testünk
kültakaróján ér véget.
Láthatatlan partjai hol közelebb,
hol távolabb kerülnek tőlünk.
Személyes univerzumunkat,
a felhős ég alatt is
igyekszünk megvédeni.
Kisimítjuk redőit, ránca hajlatait.
Megjelölésére különös gondot fordítunk.
Húsunkba vág, ha megsérti valaki.
Ott, ahol bőven jut hely mindenkinek,
fenyegetőnek érezzük,
ha egy idegen jövőnkbe lépve,
szorosan mellénk áll.
Testszaga, ha eljut hozzánk,
úgy éljük át, mintha
személyes terünkbe hatolt volna be.
A szék őrzi, annak melegét, aki most állt fől,
ezért idegenkedünk, hogy utána rögvest ráüljünk.
Maradjon inkább árva. Ágyunk is,
ha felkelt belőle a kedves,
egy darabig még őrzi lázas sóhajait,
ahogy bennünk is megmarad
csatánk terének poéta-képe.
Saját rongyaiba vackolódva a fogoly is
biztonságban érzi magát.
Személyes használati tárgyaink
eltéphetetlen szállal kötődnek hozzánk,
helytállnak, ha nem lehetünk jelen.
Rongyolt zászlónk védi várunkat,
kiterített pokrócunk napozóterünket.
Míg helyet hasíthatunk a világból magunknak,
és még nem írták meg rólunk
az utolsó zárójelentést, tárgyaink
fegyvert fogva, hűséggel őrzik
territóriumunkat.
A kulturális szignálok
Üzeneteket közvetítenek az emberek számára a különböző tárgyak, díszítések, táblák is, amelyekkel nap mint nap találkozunk. A nem szóbeli kommunikáció eszközei közé tartozik a ruha, a hajviselet, a jelvények, a testen és a ruhán viselt díszek. Ezek nagyobbik részét tudatosan választjuk ki és csak a kisebbik része hat öntudatlanul. Gondoljunk a női szerep gondosan kiválasztott tartozékaira, a nyakláncokra, a ruhadíszekre, csattokra, szalagokra, fülbevalókra, karperecekre, gyűrűkre. A tudatosság azt jelenti, hogy a személy számításba veszi, hogyan fog hatni a többi emberre például az, amit magára vett. Szignálszerű hatása lehet a lakás bútorzatának, hiszen az a belépő idegen számára a lakás tulajdonosáról ad vagy akar képet adni. Ugyanilyen hatásuk van az úgynevezett státusszimbólumoknak is.
A kulturális szignálok száma egyre gyarapodik. A társas érintkezésben egyre fontosabb szerepet töltenek be: segítik az egyént az eligazodásban A kulturális szignálok messziről jelzik valakiről, hová tartozik. A karikagyűrű megpillantása üzenet arról, hogy a személy házasságban él, a jól öltözött ember bizalomkeltőbb, a kihívó, a hangsúlyos kifestés egyértelművé teszi, hogy prostituálttal állunk szemben, az egyenruha is azonnal jelzi számunkra, hogy rendőrrel, postással, katonával vagy tűzoltóval van dolgunk. A személyiségben él egy sajátos kép önmagáról, ezt nevezzük identitásnak. Minél érettebb valaki, annál fejlettebb az identitása. A serdülőkorban többféle irányban is elindulhat az identitás kialakulása, s ezek néha össz is ütközhetnek egymással. A felnőtt embernek viszont már szilárd az identitása: a jelvény, a ruha, a hajviselet és a többi kulturális szignál fejezi ki az egyén identitását. Ugyan így a kulturális szignálok hirtelen megváltoztatása az identitásban bekövetkezett változásra utal. A sportos viselet átváltása a nyakkendős öltönyös viseletre, a hosszú haj vagy a szakáll levágása mind az egyén életében bekövetkezett, az identitását is megváltoztató változásokra utal. A nemiségre utaló különbségek eltüntetése, tiltása identitás zavart okoz. Már óvodás korban világosan tudnia kell a kisgyermeknek, hogy melyik nemhez tartozik. A férfias viselkedésnek éppen úgy megvannak az egyértelmű jelei, mint nőkre jellemző vonásai.
Szignálok
A kendő, a kalap,
minden dísztelen vagy harsány,
magadon felkínált csoda,
identitásodról vallanak,
egyenruhád messziről
parancsba adja ki vagy,
viseleted, trikód,
az öltöny, amit hordasz
mutatja honnan hová tartasz,
kabátodon a jelvény,
ne feledd, mások ítéletét
is rád süti,
kereszt a nyakadban
túlvilági fényt hoz föléd,
a hozzád fércelt tárgyak,
víg vagy panasszal teli
életedről fecsegnek,
ha testvonalaid
nem mutatnak egyértelmű,
és kizáró különbséget
partneredtől,
mondjuk szakállas fejjel,
gyönggyel a nyakadban
selyem-suhogva sietsz,
csókos ruhádban
a bálba, maradsz
halálodig, az új történelem
gyermeke, olyan ki
nem tudja eldönteni
fiú vagy lány legyen-e,
holott változó arca
ellenére neme marad
az ami, megváltozhatatlan.
