A szerelemmel a pszichológia eddig meglepően keveset foglalkozott. A legtöbb leírás még abból a korból származik, amikor a pszichológia spekulatív jellegű volt, és az önmegfigyelés, az inspekciós volt a fő módszer. Ennek a helyzetnek valószínűleg két fő oka van. Egyik az, hogy a szerelem a modern – tehát empirikus, tapasztalati megismerésre törekvő – pszichológusszámára nem vizsgálható. Nem lehet laboratóriumi körülmények között előállítani, és a szerelmesek közül sem lehet kiválasztani olyan csoportot, amelyik az állapot ismérveit egyformán tartalmazza. A másik ezzel rokon nehézség:nem lehet pontosan meghatározni, mi is a szerelem. Mindenki tudja, hogy a szerelem más, mint a szeretet, aminek sokféle válfaja és megjelenési formája van, és más, mint a szexuális gerjedelem vagy kívánság, ami ugyanakkor a szerelemnek alkotórésze. Valószínűleg a fő nehézség a meghatározás pontatlanságaiban rejlik. Ezt fokozza az, hogy a világnyelveken nem választható olyan élesen szét a szerelemé a szeretet fogalma, mint a magyarban. A világnyelvekben, amelyeken a pszichológiai gondolkodás, kutatás és publikációk túlnyomó többsége történik,illetve megjelenik, csak egy szó van a két jelenségre. Love, Liebe, amour,amore, ljubov stb. egyformán jelent szeretetet és szerelmet, hirdetve ezzel,hogy e nyelvek közgondolkodása is számot vetett azzal, hogy szerelem és szeretet között fokozatos az átmenet, nehéz a különbségtétel. Így azután e szavakat mint kategóriákat felhasználva, a szakirodalomban találunk ugyan sok közleményt, de ezek többsége nem a szerelemről szól.

Harlem például híres majomkísérleteit, amelyek az anya és a csecsemő kapcsolatának jelentőségét elemezték a pszichológiai fejlődés szempontjából, The Nature of Love címen közölte az ötvenes évek végén, és ebben egészen másról volt szó, mint a néhány évvel később közzétett, milliókat megkönnyeztető történetben, a LoveStoryban. A szerelem és a szeretet összekeverése amiatt is bonyolítja a dolgot, hogy a szeretet fogalmi határai is igen bizonytalanok. A szeretetben lehetnek szenvedélyes,szerelemszerű érzelmi minőségek, például a szülői szeretetben, de van benne a kötődésnek, kapcsolódásnak szinte biológiai természetű, tudattalan eleme is, ami például a csecsemő viszonyulásában rejlik anyjához. De belemosódhat a szeretet fogalmába a szimpátia egyszerű érzelme is. A tudomány nem tud előrehaladni pontos fogalmi definíciók nélkül, és ezért érthető, hogy a szerelem kutatásában keveset haladt előre.

A szeretetet is csak ott és annyiban tisztázta, ahol és amennyiben valamilyen megragadható emberi viszonylatban mutatkozott, például a szülőkapcsolatokban, a szimpátiabeli baráti vagy munkatársi relációkban, ahogyan részt vesz a társas együttélés segítő és altruista folyamataiban, amennyiben alapja az együttműködésnek az emberek között stb. A szerelemről csak közelítő meghatározást lehet adni. Sajátos érzelmi állapot, amit az jellemez, hogy a tudat egy másik ember képével, emlékeivel van tele, és a személyiség motivációs rendszere leginkább arra irányul, hogy ennek a másik embernek közelében lehessen lenni, mégpedig szexuális kapcsolat formájában. A meghatározáshoz szervesen tartozik, hogy a másik ember képe különleges pozitív értékminősítést kap, minden vonása kedvesnek, értékesnek tűnik, mind testi, mind lelki tulajdonságai ilyenek. Az is hozzátartozik a definícióhoz, hogy a szerelmes nemcsak együtt akar lenni szerelme tárgyával, a másikkal, és egyszerűen szexuálisan birtokolni őt, hanem kiemelt fontosságúnak tartja a kölcsönösséget, azt, hogy a másik is hasonlóan érezzen őiránta, hogy a másik törekvései is a közeledésre, együttlétre irányuljanak, a másik is ugyanúgy igényelje a szexuális viszonyt stb. A szerelem sajátosan felmagasztosult, feszült lelkiállapotában különlegesen fontos a kölcsönösség eleme. Ez mintegy strukturálja az élményt és az érzelmi viszonyulást, ugyanis bekapcsolja a jövő dimenzióját, ami az ember számára mindig nagyon fontos. Ha a kölcsönösség nincs meg, a szerelem bizonytalan. A szerelmes oldaláról a szerelmi állapot meghatározói jelen vannak, de a kölcsönösség központi jelentősége miatt sajátos beteljesületlenség, feszültség az uralkodó. Ilyenkor a szerelmes viselkedését főleg az vezeti, hogy a kölcsönösséget létrehozza, bebiztosítsa. Igen valószínű, hogy a tisztázatlan, beteljesületlen, viszonzatlan szerelem kínjai és feszültségei miatt nevezi a szerelmet a közgondolkodás szenvedélynek. A szenvedély nagyon erőteljes érzelmi-indulati állapot, erős, szinte olthatatlan törekvés valaminek a megszerzésére, megvalósítására. Ez az adott életszakaszban az egyén legjellemzőbb, legfontosabb törekvése, és amikor ez beteljesületlen marad, akkor az erős törekvés és késztetés kínba, szenvedésbe csap át. Nem csupán a szerelem lehet szenvedélyes, más célok is uralmuk alá hajthatják az embert, ezek is különleges érték rangjára emelkedhetnek, és az életszakaszt, amiben az egyén van, szinte kitöltik. Szenvedély kötheti az embert egyszerű kémiai anyaghoz, ami jó érzést, örömöt ad. A jó érzés, öröm a közös nevező a különféle szenvedélyekben. Ami fontos, amit az ember szenvedélyesen akar, keres, az különleges öröm forrása számára. Éppen ennek az örömnek hiánya az, ami a beteljesületlenség kínjait és feszültségeit okozza, ami a törekvést szenvedéllyé teszi. A lélektan a szenvedélyekről is meglehetősen keveset tud. Ismert ugyan az örömelv tétele, amit Freud is oly sokat hangsúlyozott, vagyis az, hogy a személyiség elsődlegesen örömöket keres, és a kínt kerüli, ezek azok az érzelmi szignálminőségek, amelyek jelzik, hogy a viselkedés irányultsága mennyiben felel meg a pszichológiai szükségleteknek. Csakhogy a szükségletek sokfélék, sokrétűek, egymáshoz való viszonyuk is bizonytalan. Vannak elemei, szinte biológiai jellegű szükségletek, és vannak finom, nyilvánvalóan szociális eredetű, az egyéni élet során szerzett, de gyakran a biológiaiaknál nem kevésbé fontos emberi igények. Ráadásul lehetséges az öröm pszichofiziológiai mechanizmusait mintegy „rövidre zárni” és kémiai anyaggal előidézni a jó érzést. Ilyenkor ez az anyag válik a legfontosabbá, minden más szükséglet és érték ennek rendelődik alá. Ilyen az alkohol szenvedélye, ilyenek a kábítószerek rabságai. Ezeket az állapotokat ma függőségi (dependencia) állapotoknak nevezik, azt fejezve ki ezzel, hogy az egyén szinte létében függ ezektől, nem tud meglenni nélkülük. A szerelemben is van ilyen függőség. A beteljesületlen szerelemben is fokozatosan mind több más érték és más törekvés rendelődik alá a szerelem érzelmének és tendenciáinak. A megvalósult, kölcsönös szerelemben pedig ugyancsak mindent ural a vágy a másik iránt. Mint más szenvedélyekben, a szerelemben is megnyilvánul bizonyos szakaszosság, periodicitás, váltakozás, amennyiben a szenvedély nem reked meg a személyiségben, hanem megvalósul. A vágy, késztetés magas fokra fut fel, majd kielégül, de hamar újra jelentkezik, ismét megnövekszik, és törekszik a kielégülésre. A kémiai örömszerzésekben ez a körforgás gyorsul, lassanként destruktívvá válik. Más szenvedélyekben hosszabb ideig bizonyos ritmust őriz, bár kezdetben ugyancsak van egy gyorsulási periódus, később viszont gyakori a lassuló, leszálló ág. Így a szerelemben is kezdetben nagyon rövid a kielégülés ideje, és hamar újra jelentkezik a vágy. Ez nyilvánvalóan a szexuális elemből következik. A szexuális öröm pszichofiziológiájában is megvan a hasonló mechanizmus, mint a kémiai szerekben, elemi, biológiai gyökerű a kielégülés, átmenetileg kialakíthat olyan függőséget, mint akármely kábítószer. Átmenetileg, mert azután bizonyos kifáradás következik be.

A szerelem nem nélkülözheti a szexualitást, de sokkal több és bonyolultabb annál. Az úgynevezett plátói szerelemben is megvan a szexualitás, csak párosul a lemondással megvalósulásáról. Jórészt az történik ilyenkor, hogy a fejlett és a társadalmi viszonyokat magába építő személyiség realizálja a megvalósulás nehézségeit vagy lehetetlenségét, és ezt beszámítja a vágyba. A keresztény erkölcstan virágkorában a nemiségre vonatkozó tilalmak jelentették azt a valóságot, amit a „plátói szerelem” kénytelen volt tekintetbe venni. Egyes korokban szinte intézményesült ez a fajta érzelmi lehetőség, például a lovagok, trubadúrok korában az imádott hölgy irányában, aki sohasem volt elérhető. Az utóbbi évszázadokban nagyon művelt, ösztönös lélektani érzékkel rendelkező emberek pedig felismerték a szerelem mulandóságát (ami igen fontos kérdés, még visszatérünk rá), és észrevették, hogy ez a beteljesülés után hamarabb bekövetkezik, mint ha csak a vágy, a sóvárgás marad meg, és így próbálták „konzerválni” azt a kapcsolatot, ami egyébként is nehezen jöhetett volna létre. A szexualitás tényezőjének fontossága abban is mutatkozik, hogy a szeretet különféle fajtáit is akkor rokonítják a szerelemmel, amikor a szeretetben nagy hangsúlyt kap a testi kontaktus és közelség, az állandó együttlétre való törekvés, és erős a vágy a másik kisajátítására. A gyerek iránt érzett szenvedélyes szeretet lehet ilyen, a szülő-gyermek kapcsolatban ugyanis megengedett a szoros testi kontaktus, és ez időnként a szülő számára is nagy hangsúlyt kap. A testi, fizikai közelség foka a barátságokban is lehet igen nagy, különösen nők között. Nem feltétele viszont a szerelemnek, hogy különneműek között alakuljon ki. Létezik homoszexuális szerelem is, ez gyakran szenvedélyesebb, erősebb, mint az átlagos férfi-nő kapcsolat szerelme. A szexualitás itt is nagyon lényeges elem. A „plátói szerelem” itt is csak olyankor figyelhető meg, amikor a valódinak lehetősége nincs, például azért, mert a szerelmes ember nem meri vállalni a kapcsolatot, vagy a szerelmi partner csak plátói viszonyt enged meg. A szerelem gyakori kísérője a féltés vagy a féltékenység. Különösen erős ez a beteljesületlen szerelemben, hacsak a személyiség nem annyira fejlett, hogy eleve számításba veszi az ilyen kapcsolat bizonytalanságát, vagy pedig nem próbálja valamilyen lelki művelettel függetleníteni magát a partnertől. Ilyen lelki művelet tükröződik például Goethe gondolatában: „Ob ich dichliebe, was geht dich das an?” (szabad fordításban: tulajdonképpen nem is tartozik rád, hogy szeretlek-e). A szenvedélyes szerelem során a rivális nemkívánatos személy. De a féltés gyakran kiterjed olyanokra is, akik riválisként nem jönnek számba. A szenvedélyes szerelemben általában a korábbi barátok, barátnők is kívül maradnak, mindkét fél igyekszik lazítani a másik kapcsolatait. A féltés természetesnek mondható, hiszen a szerelmi partner igen nagy érték, a személyiség legfontosabb értéke, amit érthetően igyekszik óvni. A féltékenység már nem tekinthető teljesen természetesnek. A féltékenység is pontos definíciót igényelne, de jelenleg nem tudjuk jól meghatározni, már csak azért sem, mert sokféle árnyalata, változata lehetséges. Leginkább azt mondhatjuk róla, hogy túlzott törődés és félelem a partner elvesztésével kapcsolatosan, azzal a központi gondolati tartalommal, hogy a partner inkább valaki mást fog kegyeivel előnyben részesíteni. A féltékenységben szükségszerűen benne van a kétely a partnerrel szemben. Ez teszi a kifejlett, markáns féltékeny viselkedést hátrányossá, esetenként destruktívvá a partnerkapcsolatban. A kételkedés lényegében bizalomhiány, ami a kölcsönös, beteljesült szerelemben igen hátrányos. A féltékenység általában jelképes büntetéseket is közvetít, a szerelmes partnerének ártatlan érintkezéseit is rosszallja és szankcionálja, ha mással nem, visszahúzódással, kedvetlenséggel, esetleg szemrehányással. Az ilyesmi lazítja a kapcsolatot, és gyakran megtörténik, hogy a féltékeny viselkedés mintegy kitermeli azt, amitől a szerelmes tart, hogy a kapcsolat lazul. Ez a Merton által leírt „önteljesítő prófécia”-mechanizmus egyik jellegzetes lélektani esete. A féltékenység számos kultúrában bizonyos fokig intézményesült. Sok szakember már a múlt század során is felhívta a figyelmet arra, hogy a tulajdonviszonyokra épülő társadalmi szerkezetek az intézményesült emberi kapcsolatokba is bevitték a tulajdonosi mentalitást. A jegyesség és a házasság ezekben a társadalmakban (amilyen valamennyi európai társadalom volt) lényegében a partnerek jogát jelentette a másikhoz, és ez a jog kizárólagos volt. Mivel ezek apajogú, férfiközpontú társadalmak voltak, a jog főleg a férfiak kezében volt. E társadalmakban jellegzetes a kettős morál, az, hogy a férfiak számára a szexuális szabadosság terén vannak engedmények, a nők azonban házasság előtt szüzességre kötelezettek, házasságon belül pedig szigorúan kötöttek szexuális szempontból férjükhöz. A legkövetkezetesebben férfi-centrikus társadalmakban, mint például a mediterrán országokban (latin és arab kultúrákban, a dél-amerikai országokban, amelyek átvették a latin kultúrák szokásait) ez egészen szélsőségesen jelentkezik. A férfiak szüntelen keresik az alkalmi, kötelezettségek nélküli nemi kapcsolatok lehetőségét, és a környezetükben lévő nőket állandóan igyekeznek elcsábítani. Ezt a nők szinte el is várják, de az erényes nőnek ezzel a csábítással szemben ellen kell állnia. Valószínűleg a csábítás állandó készenléte miatt saját feleségükre nagyon féltékenyek. Ezt a szakemberek a machismo kultúrájának nevezik (macho spanyolul hímet jelent, a machismo kakaskodásnak fordítható). Azokban a kultúrákban, ahol a két nem nem egyenjogú, a szerelem rövidebb életű, formálisabb, ritualizáltabb. Erre jellemző példákat látunk a machismo kultúráiban. A nő igazában nem is nagyon lehet partner a rá nehezedő különböző korlátozások miatt. Nem viszonozhatja például a férfi szerelmét, mert akkor erkölcstelennek, rossz-életűnek mondják. A házasságig tehát tartózkodóan kell viselkednie, bizonytalanságban kell tartania a férfit. Ha másként cselekszik, esetleg elveszítheti a partnert. Az udvarló és a vőlegény is igyekszik elcsábítani jövendőbelijét, de – mint ezt az ötvenes-hatvanas évek olasz neorealista filmjeiben gyakran láthattuk – ha sikerül neki, akkor már kifogásolja, hogy a partnere nem szűz, nem tisztességes, ha neki engedett, akkor alkalomadtán enged másnak is. Valószínűleg a bizonytalanságok ellensúlyozására egy sor romantikus rítus rögzül, a szerelmet nagyon látványosan kell mutatni, apró jelek sokaságában kell kifejezésre juttatni, a szerelembe beavatódnak a családtagok és barátok is stb. Általában az eljegyzési és esküvői ünnepségek ilyenkor nagyon színesek, látványosak. Az asszony azonban már birtokká válik, akinek szerelmét már adottnak, automatikusnak lehet venni, amiért már nem kell küzdeni. A szerelem azután hamar megszokássá, rutinná válik. Alatin kultúrák viszonyai nagyon jól mutatják, hogy a szerelem nem egyszerűen lélektani jelenség. Nagyon sok társaslélektani és szociológiai hatás is tükröződik benne. A szerelem valamilyen formában minden társadalomban intézményesül, vagyis társadalmi normák és szerepviszonyok alakulnak ki körülötte. Ezek nagyban befolyásolják az egyes emberek viselkedését. Ahol a szerelem szokás, ott nemcsak lehet, hanem bizonyos  fokig kell is szerelmesnek lenni. Kulturálisan előírt, milyen életkorban illik vagy divatos a szerelem. Ilyenkor azt az érzést, amit a másik nemmel való első bensőségesebb viszony kivált, szokás szerelemnek nevezni. Függetlenül ennek tartalmától ilyenkor úgy kell viselkedni, ahogyan a szerelmesek viselkednek. Általában hamar kimondják, hogy a kapcsolat szerelem, az udvarlásba nagyon sok érzelem vegyül, gyakran még a féltékenység is mint valami kívülről előírt viselkedés jelentkezik. Gyakoriak a túlzások, a szerelmesek biztosítják egymást, hogy mindig egymásra gondolnak, nem tudnak egymás nélkül élni. A szerelem ilyenkor kulturális szerep. Az európai társadalmakban a szerelem az újkortól kezdve az uralkodó osztályban, az értelmiség rétegében és a kispolgárságban is mint romantikus szerelmi séma intézményesült. Ennek kultúrtörténeti előzményeit a lovagok, a trubadúrok és a minnesängerek szerelemkultuszában találjuk. A 18-19. századi irodalom sokban hozzájárult ahhoz, hogy ez a séma meggyökeresedett. A nagy szerelmi regények sorát, a rengeteg szerelmes verset, ami mintaadó volt, szinte fel sem lehet sorolni. Ezek a szerelmi emóciók minden válfaját, a szerelmesek sorsának mindenféle változatát és viszontagságát felmutatták. Rómeó és Júlia történetének sok-sok változatát megírták, közhely lett, hogy a nagy szerelemért lehet, sőt értékes életet áldozni, a beteljesületlen szerelem szenvedéseit az „ifjú Werther” számos variációja ábrázolta, Des Grieux lovag szinte mazochista önmegalázással követte méltatlan szerelmét, Manon Lescaut-t, és ha valaki rabja volt polgári létének, mint Bovaryné, akkor legalább képzeletben élte át élete nagy szerelmeit…

A kor költői tudták, hogy a legfontosabb témák egyike a szerelem, és ezért nekik maguknak is át kell élniük viharos szerelmeket. Jellegzetes példa a mi Petőfink, aki nyilvánvalóan – bár öntudatlanul – az érzés kedvéért lovalta bele magát Etelka szerelmébe, akit nem is ismert, hogy azután írhassa a bánat nyomán szép, szerelmes verseit. Az irodalomban ábrázolt szerelem azután minden ember életfeladata lett, aki csak teljes mértékben részt vett a kor kultúrájában. Igen érdekes fejlemény, ahogyan például a francia kultúrában szinte a „szerelemhez való jog” intézményesedett. Társadalmilag elfogadott lett a szeretői viszony, noha a hivatalos törvény üldözte és hátrányokkal fenyegette, a közvélemény azonban helyeselte. Maupassant számos regénye és elbeszélése aderrõl képet. A századfordulóra ez a franciás minta Kelet-Európában is elterjedt a vezető értelmiség és az uralkodó osztály köreiben (lásd például Ady szerelmét Lédával). A társadalmi szerepsémán belül helyezkedtek el azután minden korban az egyéni változatok. Általában minden korban és minden társadalomban a típusos párkapcsolat nem a szerelmi viszony volt. Legtöbbször a családok döntése, a józan belátás, esetleg a csendes elfogadás, a mérsékelt vonzódás volt az, ami a párokat összehozta. Más vonatkozásokban pedig szexuális viszonyok születtek, alkalomból, szexuális vágyból, érdekek alapján. A társadalmak kis rétegében volt jellemző a nagy szerelem, és a házasságok kis része köttetett ilyen alapon. Az ideál értéke és vonzása azonban nem csökkent. Általában el lehet mondani, hogy azokban a rétegekben, ahol a lányokra nagyon vigyáztak, és ahol a lányoknak szüzen kellett a házasságba lépniük, a romantikus szerelmi séma gyakoribb volt. Így például a Monarchia Magyarországában a nemesség, a nagypolgárúság vagy az értelmiség köreiben. Ezekben a rétegekben a „szép szerelem” hozzátartozott az egyéni életprogramhoz, és általában a családok nemcsak engedték,hanem kultiválták is ezt a lehetőséget. Bár a szépirodalom nemcsak erről szól, hanem nemkívánatos partnerhez kényszerített fiatalokról is, a típusos ez volt. A kulturálisan intézményesített szerelmet a felvilágosult családnak illett respektálnia, különösen a lányos anyák fáradoztak azon, hogy ennek feltételeit megteremtsék, és nagy sérelem volt, ha ebben a játékszerű, lovagi tornához hasonlító viszonyformában becsapások, hűtlenségek következtek be. Sokak őszintén átélték ezt, és sok házaspár hosszasan melengette nagy szerelmének emlékeit. A szociológusok elég sokat töprengtek a romantikus szerelmi séma társadalmi jelentőségén. A legelfogadhatóbb magyarázatot erre egy amerikai családszociológus, William Goode adta. Õ felfigyelt arra, hogy a nagy szerelem, a romantikus lángolás mindig olyan társadalmi körökben bukkant fel, ahol a partnerek viszonylagos egyenjogúságban lépnek kapcsolatra. A viszonylagos azt jelenti, hogy azért ezekben a társadalmakban is a férfiak voltak előnyben, azonban a közfelfogás intézményesítette a nők választási szabadságát, és a közvélemény értékelte és óvta a házasság és a családi élet harmóniáját, és amennyiben ez a férfi súlyos viselkedési hibái miatt került veszélybe, a nőnek is módot adott a házasságból való kilépésre, és a férfit megrótta, szankcionálta. Goode a szociológia ún. funkcionális gondolkodásmódját követve úgy okoskodott, hogy a romantikus szerelemnek kell bizonyos szerepének, funkciójának lennie az ilyen társadalmakban. E társadalmak jellemzője a növekvő fokú individualizáció, vagyis az egyéni identitás és önmegvalósítás fontosságának növekedése. A magas fokig individualizált személyiség szükségletei bonyolultak. Általában nem éri be azzal a sorssal, amit társadalmi helyzete automatikusan biztosít számára. Egyéni céljainak és vágyainak követéséhez fontos a hozzá hasonló, a vele együtt érző és haladó társ. Ugyanakkor viszont a párkapcsolatokban a személyiségek különbözőségének valószínűsége mind nagyobb. A különbségek konfliktushoz vezetnének. A különbségek dilemmáját a szerelem hidalja át. Ha a kapcsolat lángoló, romantikus szerelem formájában indul meg, ez a nagy érzelmi töltés, a másik személyiségének ez a felértékelése megkönnyíti az interperszonális alkalmazkodást. Ezt a folyamatot a mindennapi életben ma is tapasztalhatjuk. A szeretett társ szokásai, igényei, lelki sajátosságai felmagasztosulnak, értékké válnak. Másokon is, magunkon is megfigyelhetjük, hogy ami esetleg korábban ellenszenves, kedvezőtlen volt, az a szerelem tárgyán keresztül elfogadhatóvá, gyakran kedvessé válik. Bizonyos hibák a másik egyénisége részeként inkább érdekesek, kellemesek lesznek („Szeretem hibáid, erénnyidnél jobban” –írta Petőfi erről). De ahogyan mi változunk, felfogásunkban, hogy a másikat elfogadni tudjuk, az elfogadás kedvéért – különösen a kölcsönösség megléte esetén – a partner is változik, számos igényéről, tulajdonságáról lemond a kedvünkért, mint ahogyan ezt mi is tesszük őérte. A szerelem tehát mintegy felolvasztja a személyiség szokásainak, normáinak, értékszempontjainak struktúráit, és lehetővé teszi, hogy azok összeolvadjanak a másik személyiséggel. A két emberből így bizonyos fokig valóban egy lesz, valamiféle „uniomystica” körvonalai kialakulnak, bizonyos fokig megvalósul az, amit a keresztény házassági liturgiában a papok rendszerint felolvasnak a Bibliából: lészen belőlük egy test és egy lélek. Differenciált, individualizálódott emberek nehezen illeszkednek egymáshoz, és igencsak szükség van a szerelemnek erre az olvasztó szerepére. A partnerkapcsolatok és a házasság minden vizsgálata azt mutatja, hogy a kapcsolat teherbírását nagymértékben növeli, ha a pár igényei, normái, értékei hasonlóak. Mintegy önkéntelenül is törekednek arra az emberek, hogy szociális és kulturális értelemben hasonló párt keressenek maguknak. A házasságszociológia régen ismeri a homogámia törvényét, azaz a tényt, hogy viszonylag nagy választási szabadság mellett is (mint például a modern társadalomban ez megvan) a párok túlnyomó többsége azonos szociokulturális hátterű párt választ magának. Ebben természetesen szerepet játszik az is, hogy az ismerkedési lehetőségek az azonos társadalmi helyzetűek között, különösen lakóhelyi vagy munkahelyi közösségeken belül kedvezőbbek, könnyebbek. Mindenesetre a személyiségstruktúrák hasonlósága megkönnyíti az alkalmazkodást. Más jelenség, de érdemes itt megemlíteni, hogy létezik a házasságok és párkapcsolatok stabilitásával foglalkozó vizsgálatokban egy más fogalom, a komplementaritás tétele. Ez azt mondja ki, hogy a párkapcsolatok erősebbek és szilárdabbak, ha a partnerek személyiségében vannak egymást kiegészítő, egymás pszichológiai szükségleteit teljesítő markáns különbségek. Ez a tapasztalati eredetű tétel is mutatja, hogy milyen fontos a párkapcsolatban az összefonódás, a zavartalanságot biztosító kötés, amit legtöbbször a hasonlóság biztosít, de esetleg megadhat a komplementaritás is. A szerelem lángolása idején az alkalmazkodással ritkán szokott baj lenni. A házasság vagy a tartós együttélés előtt még nem is aktiválódik a legtöbb alkalmazkodási feladat, ami a párra később vár, ezért még nem is lehet realizálni, hogy később problémák is lehetnek. A kapcsolatot körülvevő felfokozott várakozás az érzékelhető nehézségek tekintetében is derűlátást, bizakodást kelt. Jól ismert tény, hogy az udvarlás korszakában vagy a házasság elején, ha a szerelem nagy, a szexuális zavaroknak sem szoktak jelentőséget tulajdonítani. Majd az idő megoldja, gondolják és mondják a szerelmesek. A házasságban a közös otthonteremtés, az együttélés sokféle tárgyi feltételeinek kialakítása sokáig annyi programot ad, hogy ez is késlelteti a különbségek felismerését. Ideális esetben az idő valóban sok bajt megold, a szerelmesek jól egymáshoz idomulnak. Szerelmi kapcsolatok, induló házasságok elemzése azt mutatja, hogy az alkalmazkodás ilyenkor sem automatikus. Sok tárgyalás, kölcsönös befolyásolási kísérlet, vita, néha veszekedés kell ehhez. A közfelfogás gyakran hangsúlyozza, hogy a veszekedések jellemzőek a fiatal házasságra, és hogy ezek azután az ágyban oldódnak meg. A szexuális kötelék valóban rendkívül erős és hatékony problémamegoldó, különösen akkor, ha kölcsönös örömmel jár, és mindkét fél számára erős szükséglet. Ilyenkor – mondhatjuk – a szexualitás a párkapcsolatban a legfontosabb komplementaritás. A másik testének elfogadása és kultusza olyan közeledést tesz lehetővé, aminek intimitási hőfokában a korábbi különbségek, disszonanciák feloldhatók. A párkapcsolatokkal és házassággal foglalkozó szakemberek társaslélektani rendszerként szokták értelmezni a kapcsolatot, és ebben a jó szexuális viszony közeledési és kielégülési szabályaiban az együttlét más feszültségterületeinek megoldási szabályaihoz képest magasabb rendű normákat, ún. meta-szabályokat látnak. A szexualitás jelentőségét tehát nem lehet túlbecsülni, és bizonyosnak lehet tekinteni, hogy a szexuális téren zavarokkal küzdő pár összehangolódása nehezített, a párkapcsolat stabilitása, megterhelhetősége kisebb. Természetesen a házasság esetében az együttélést más hatékony pszichológiai és szociológiai erők is igyekeznek stabilizálni. Pszichológiai erő például a szerepkényszer, a házastársi szerepben rejlő hagyomány kötőereje, hiszen ez a szerep a személyiségfejlődés során beépül az emberbe, és mint kívánatos élethelyzet rögzül (különösen nőkben). Szociológiai erő a szereppel kapcsolatos környezeti elvárás, különösen a szülők, a rokonság és az ismeretségi kör részéről. Tapasztalati tény, hogy a párkapcsolatok és házasságok bomlékonysága nagyobb, ha a pár távol él ettől a társaslélektani erőtértől. Mindezek azonban nem annyira erős összetartó elemek, mint a szerelem. Közmondásos, hogy az együttélés során a szerelem heve csökken, a másik túlértékelése alábbhagy, és kisebb lesz az alkalmazkodási motiváció. Nemegyszer ez krízisekben mutatkozik meg. Ilyen krízisek gyakran megfigyelhetők a szerelmi jellegű együtt-járásos párkapcsolatokban is. Típusos krízis az, hogy a látszólagos nagy szerelem, teljes elfogadás mögül egyszer csak előtörnek a komoly, zavaró különbségek az igények és értékek terén. Az alkalmazkodás jegyében ezeket a szerelmesek igyekeztek egymás elől rejteni, illetve igyekeztek egymásban nem észrevenni. Amikor aztán ezek előtörnek, együtt-járásos kapcsolatok gyakran meg is szakadnak ilyenkor. Csalódásnak nevezi a közfelfogás – szerelmi csalódásnak – az ilyen eseteket, lényegük az, hogy  egyik vagy mindkét fél hirtelen rádöbben arra, hogy amit ő hitt a másikról, amilyen képet kialakított róla, az nem felel meg személyisége valóságának. Ilyen csalódás házasságban is előfordul, ritkábban ölt azonban krízisszerű formát (egyéb házassági krízisek gyakoribbak), inkább lassú, krónikus folyamat ez, utólag szóródik le a csalódás gondolata, évek múlva végezve el az összehasonlítást a szerelem hevében formált elképzelések és az együttélés során kiderült valóság között. Sokszor küzd is az ember az ellen, hogy párjában meglássa a nemkívánatos vonásokat, igyekszik elhárítani magától a csalódást. A csalódás mutatja a romantikus szerelmi séma negatívumait. A szerelem könnyen termel illúziókat, megszépít mindent, gyakran nem készít fel bennünket az együttélés valódi nehézségeire. Történeti házasságszociológusok szerint a korábbi nemzedékekben (különösen a korábbi évszázadokban) ez nem okozott annyi bajt, mint napjainkban. Egyszerűbbek és a hagyományokra (így az együttélési hagyományokra is) jobban szocializáltabbak voltak az emberek. A női szerepbe beépült a nemek egyenlőtlenségének elfogadása és a nagyobb fokú alkalmazkodás parancsa. A szexuális élet viszonylagos korlátozása a házasságon belül erősítette a szexuális kötés, „megegyezés” metaszabályainak érvényét. Nagyobb erővel jelentkeztek a külső összetartó tényezők is (család, közösség stb.). A mai emberek között azonban nehezebb a megegyezés, az összeolvadás, ami azt jelenti, hogy ez összetettebb és huzamosabb folyamat. A romantikus szerelmi séma jegyében – különösen a fiatalok – hajlamosak arra, hogy mintegy átlépjenek ezeken a nehézségeken, és illuzórikus módon bízzanak a szerelem mindent megoldó hatalmában. Az eredmény azután csalódás. A fiatalkori házasságok egy része emiatt végződik nagyon hamar csalódással, válással. A csalódások genezise kölcsönös folyamatban jön létre. Ritkán mondható az, hogy csak az egyik vagy a másik fél a hibás. Egyik fél mindig igyekszik megszépíteni a saját imágóját a magáról keltett képet, de a másik fél görcsösen igyekszik is őt olyannak látni, amilyennek szeretné, és megfordítva. Az illúziók kialakításában és fenntartásában a pár közös munkát végez, egymás kezére játszik. Ha az illúziók nagyon nagyok, ennek általában sajátos okai vannak. Sajátos ok lehet a pár fiatalsága és tapasztalatlansága.

Miként Petőfi esetében a szenvedélyes, romantikus, beteljesülést követelő szerelem szereparculata nagyon előtérbe kerülhet, és mintegy a felnőttség ismérvévé vagy bizonyítékává válhat. Ilyenkor a fiatalok nagyon ragaszkodnak ehhez, erőltetik a korai házasságot, aminek alkalmazkodási nehézségei azután előbb-utóbb, krízisszerűen vagy lassú kijózanodás formájában, nyilvánvalóvá válnak. Nemegyszer a szülői családból aló kikerülés motivációja is erősíti a szerelmi illúziók kialakulásának hajlamosságát. Sajátos ok az is, ha egyik félnek fűződik nagy érdeke a romantikus szerelmi kapcsolat létrejöttéhez és fennmaradásához. Gyakori effajta ok a lányok önállósodási vágya, kiszabadulási igénye a család kötelékeiből. Még gyakoribb a férfiakban az önállótlanság, valamiféle szülőkapcsolat biztonságának keresése a párkapcsolatban. A nagyon motivált fél erőlteti az alkalmazkodást, gyakran szinte önmegtagadó módon, őszintén törekedve arra, hogy bizonyos igényéről lemondjon az együttélés kedvéért. Rendszerint ugyanő nagyobb mértékben „vak” is (ahogyan a szerelemre mondják, hogy vakká teszi az embert), vagyis kevésbé veszi észre az eltérő igényeket a másikban. Ilyenkor rendszerint ő az, aki majd csalódik, és csalódása következtében szenved. Az önállótlanság, a szülőszerű támaszkeresés általában bonyodalmakhoz vezet a házasságban, annak stabilitását csökkenti. Ha ezt komplementer viszonyba sikerül belevinni, vagyis a partnernek szükséglete a dominancia, ha szívesen átvállalja a szülőszerepet, akkor különböző viselkedési zavarok támadnak egyik vagy másik félben az ellentmondásos, feszült, de a feszültségeket tudatosítani nem akaró együttélési rendszer következtében. Az ilyen esetekben a személyiség általában éretlenebb, és a párkapcsolatban biztonságot keres. A csalódás ezért ilyenkor gyakran súlyos trauma, nemegyszer a személyiség komoly zavarát vonja maga után. Sokszor az ilyen személyiség egyoldalúan lesz szerelmes valakibe, és szinte ostromolja azt. Viszonzatlanság esetében szinte belebetegszik a kapcsolatba. Szenvedélyszerűen szerelmes, vagyis szinte beszűkül a szerelmi problematikára (gyakran ezzel csökkenti is a kapcsolat realizálódásának esélyeit, hiszen unalmassá válik, nem él egyéb kommunikatív eszközeivel). Az „ifjú Werther” jellegzetesen ilyen beszűkült, szenvedélyes szerelmes volt, aki végül az öngyilkosságig is eljutott. Más módon volt beszűkült az említett Des Grieux lovag, aki egyszerűen nem tudott szabadulni szerelmétől, és inkább elfojtott magában mindent, ami szerelmére rossz fényt vetett volna. Ezt a fajta beállítódást gúnyolta Voltaire is Candide-jában. Mai pszichológiai ismereteink szerint a szerelem él, és fontos a modern ember számára is, kell a jó párkapcsolathoz. Akkor előnyös ez, ha a pár minél több életszerű vonatkozásban, egymás személyiségét megismerve találkozik, és ennek során lesz szerelmes. Előnyös, ha nem romantikus lángolás, hanem fokozatos, fejlődés, egyenletes, teherpróbákat kiállt szerelem az együttélés alapja. A modern társadalmi viszonyok között a nemek kevésbé elzártak egymástól, köztük az érintkezés sok formája megengedett. Kedvező a szexuális szabadság is, habár ennek megvan az az árnyoldala, hogy a párkapcsolat és a másik személyiségéhez való viszony másodlagossá válik a szexuális kielégüléshez képest. A csak szexuális örömszerzés céljából kialakított szexuális viszony fiatalkorban nem fejleszti a személyiséget, és nem segít abban, hogy a fiatalok párkapcsolati érése előrehaladjon. Ha viszont a szerelmi kapcsolatokban megvan a lehetőség a szexualitásra is, és ha sokféle síkon érintkeznek egymással, ha a kapcsolat társas erőterek (például kortárscsoportok, munkaszervezeti viszonyok stb.) nehézségeit is kibírja, ez sokban érleli a benne élőket. Fejlődésképtelen szempontból azt mondhatjuk, hogy néhány – progresszíve egyre magasabb fokú kölcsönösséget és egyre nagyobb valódi alkalmazkodást tartalmazó – szerelmi kapcsolat kell ahhoz, hogy valaki éretten szerelmes lehessen, és erre a szerelmére párkapcsolatot, házasságot építsen. Igen lényeges, hogy a jó szerelemben a személyiségnek el kell vállalnia önmagát, és az alkalmazkodást nem automatikus, hanem aktív folyamatként kell kezelnie. Nem jó a régi hagyomány, amelyik azt írta elő, hogy mindent fel kell áldozni a harmóniáért, és nem kell észrevenni a különbségeket, ellentéteket. Ebből csak csalódás lesz. Jobb, ha a különbségeket és ellentéteket a pár nyíltan felszínen tartja, és vitatkozik rajtuk. A vita akár veszekedésig is elmehet, különösen akkor, ha megvannak a veszekedés és a konfliktus feloldásának „meta-szabályai„ (melyek közül csak az egyik, habár legjelentősebb a szexuális egymásra találás). Párkapcsolati és házastársi tanácsadás során pszichológusok tanítják is az eleven kommunikációt, a konstruktív vitatkozást. Van olyan irányzat is, amelyik egyenesen veszekedni tanítja a párt, ha túlzottan belemerevedett az ellentétek leplezésébe, kerülésébe, ha túlzottan ragaszkodik a békesség, a harmónia homlokzatához. A veszekedés és ennek megoldódása gyakran segíthet abban, hogy a pár visszatalálhat a szerelem egykori hangulatához, az eleven összekötő erőkhöz. Sokan azt is hangsúlyozzák, hogy bizonyos mértékig érdemes lenne tanítani a saját igények felismert vállalását és a konstruktív kommunikatív egyezkedést a párkapcsolatokban már ifjúkorban, még akkor, amikor nem alakult ki valamilyen együttélés. Sajnos a szerelem és a párkapcsolatok hétköznapi pszichológiai problémáinak tudatosításával és megoldásával még keveset foglalkoznak. Ellene hat ennek a kulturális hagyomány is. Még mindig az a jellegzetes, ami a népmesékben, hogy csak a beteljesült szerelem pillanatáig ható külső nehézségekre összpontosít a figyelem, az együttélés gondjaira nem. A mesében az a típusos, hogy az akadályok elhárulásával hetedhét országra szóló lakodalom kezdődik, ami után a pár „boldogan él, amíg meg nem hal”.A mai világban a problémák inkább itt kezdődnek, az együttélésig ugyanis könnyű eljutni. De mégmindig nem jellemző például a szépirodalomban az, hogy az együttélés problémáit részletesen ismertetnék, noha egyes írók már régen felvetették az ilyen gondok jelentőségét. A szerelem nemcsak a párkapcsolat és így a társadalom jövőjét (emberutánpótlását, szocializációt) biztosító család szempontjából fontos, hanem az egyes személyiség szempontjából is. Felnőttkorban a szerelem az, ami a személyiséget legrövidebb idő alatt és legnagyobb mértékben fejleszteni képes. A szerelemben valóban mintegy megnyílik a személyiség a másik felé, kialakult struktúrái képlékenyebbé válnak, nagyon motivált lesz, hogy tanuljon, változzék. Aki nem tud szerelmes lenni, annak felnőttkori személyiségfejlődése gyakran nem halad előre (noha más felnőttkori élmények is lehetnek fejlesztő, érlelő hatásúak), megreked. A nagy szerelmek sokat változtatnak az emberen, előnyösen készítik elő a személyiséget a szülői szerepre, és az érés alkalmasabbá teszi a felnőttet a különféle formális társadalmi szerepekre is  (például vezetői szerepre, segítő foglalkozásokhoz szükséges szerepkészségekre stb.). A szerelem tehát nem valami elavult jelenség, hanem – ha kissé reálisabb, józanabb formában is – ma is szerves és szükségszerű része a párkapcsolatok világának, és várhatóan a jövőben is az marad.   

A fenti írás dr. Buda Béla A szexualitás lélektana című könyvének egyik fejezete (Magyar Pszichológiai Társaság, 1997)


Scroll to top