Nyomtatás
Kategória: Pszichológia

A kommunista hatalomban a dologgá minősített ember leigázása, alávetettségének az elérése volt a cél. A teljes szabadságot mindennek a tagadásával próbálta megvalósítani, melyet majd az egész emberiséggel azonosított új értékek megteremtése éltet és igazol. Az eljövendő új világ, úgy hitték, nemcsak az összes addig ismert politikai és gazdasági rendszert fogja teljesen átalakítani, hanem magát az embert is. E nemesnek tűnő cél elérése érdekében, az akadályok leküzdéséhez az erőszak, a kínzás igazán könnyen felmenthető eszköznek tűnt.  Az ÁVH ebben a folyamatban csupán a hatalom egyik eszköze volt.

A letartóztatott személy kiválasztása, az ellene felhozott vád teljesen esetlegesen alakult. Ha valaki a gyűlölt osztály tagja volt korábban, vagy cselekedete bármiben szemben állt a hatalom céljaival ellenségnek kiáltatott ki. A bolsevik terrorban ami korábban bűn volt, most erénnyé válik, mert segítségével teremthetők meg a hőn áhított kommunista társadalomnak az előfeltételei és általa érhető el az emberiség igazi történelmi célja: a kizsákmányolásmentes társadalom. Ez a hit viszi a hatalmat kiszolgáló egyént egyre mélyebbre, mert ha egy kisebb jelentőségű dologban feláldozta már lelkiismeretét igazolni akarja önfeláldozását a cél alapvető nemességéről való meggyőződésével, amely aztán több, mint elegendő, hogy bármely morális vagy intellektuális megalkuvását ellensúlyozza. Így fogadja el végül fenntartás nélkül az "irgalmat nem ismerő osztályharc" tételét, amelyből fakad, hogy nem szabad "félúton" megállni, és a burzsoáziát mint osztályt kell megsemmisíteni, (és tulajdonát elrabolni!).

Százezrével éltek olyan emberek, akiket az "ellenséges kategóriába" soroltak, vagy akiket a politikai rendőrség egy-egy elejtett megjegyzésük alapján "preventív" meggondolásból vett célkeresztjébe, mondván nem zárható ki, hogy az illető egy nap besorolható lesz az ellenséges elemek kategóriájába. És akit egyszer valamilyen felsőbb parancsra, az aktuális politikai cél elérése érdekében letartóztattak és a vádlott szerepébe kényszerült, abból kibújni többé nem tudott.


 A szerepek ettől kezdve előre kijelölt útjukon haladnak. A kihallgatást végzőnek az előre megírt forgatókönyvnek megfelelően kell cselekednie, „szerepét„ tökéletesen kell alakítania. Nem hibázhat, hiszen könnyen ő is vádlottá válhat. A dráma szereplői – a kínzó és a megkínzott, a kihallgató és a kihallgatott – tulajdonképpen egymás foglyai. Mind a két fél járja a maga útját.

A kihallgatónak mindig az a célja, hogy megtörje a vádlott ellenállását. A bűnösség megállapításához bűnre nincs is szükség. Maga a vád sohasem valódi, még akkor sem, ha bizonyos elemei valóságosak. A hatalom szempontjai szerint kell megfogalmazni és végül elfogadtatni a vádlottal. A kihallgató például a vádlott vallomásában elhangzó mondatok átfogalmazásával olyan kijelentéseket ad a szájába, ami miatt sokkal súlyosabb ítéletre számíthat. Sokszor a megvádolt nem is tudja, hogy mit kell bevallania. Ennek eléréséhez a fizikai kényszer csak egy eszköz a sok közül. Kicsit mindenkinél más a szerepe, van, akit a fájdalom vagy a nagyobb fájdalom elkerülése miatti félelem tör meg, de van, akit éppen a fizikai kényszer tesz elszánttá.

A vádlottnak az új szerepéhez kell alkalmazkodnia, a korábbi társadalmi szerepei azonban megszabják viselkedésének az irányát. Az, aki részt vett a harcokban a börtönben is a forradalmár, a szabadságharcos magatartását viszi tovább, az egyházi ember fogolyként is a hit hirdetője marad.

A morálisan vezérelt ember a fogoly szerepében is ennek megfelelően viselkedik, a kínzások fizikailag megtörhetik, de a lelki tartását nem. Vallomásában inkább magára vállalja a tetteket, mintsem beárulja a társait.

Az előnyszerző beállítottságú viszont kezdettől fogva mérlegeli, figyelembe veszi mi az, amivel előnyt, könnyítést szerezhet és mi az, amivel elkerülheti a büntetést. Ő az a típus, aki a börtönben figyeli a társait és apró könnyítésekért jelent róluk. Ő az, akinek enyhítik a büntetését, ha vállalja, hogy besúgóvá lesz a börtönön kívül.

Végül az úgynevezett egyensúlyteremtő a morális szempontokat igyekszik összeegyeztetni az előnyök elérésével, illetve a hátrányok elkerülésével. Mérlegeli mi az, amit elmondhat és mi az amit nem.

Aki a kihallgatást, a vallatást vezeti általában komoly kiképzésen esett át. Nem csak a kínzás különféle módjait kellett elsajátítania, hanem azt is, hogy mikor és milyen mértékben kell azokat alkalmaznia. A kegyetlen cselekedeteket, kínzásokat elkövető vagy arra parancsot adó személyek nem okvetlenül beteg emberek, esetleg még torzult személyiségvonásokat, -zavarokat sem mutatnak. Köztük egészen mindennapos emberek - olyanok, akik minket a hétköznapi életben körbevesznek - is előfordulhatnak. A kérdés inkább az, hogy lesz majd belőle olyan egyén, aki minden tiltakozás nélkül - az ütlegelésre vagy akár a gyilkolásra felszólító parancsot is – végrehajtja. Már az sem véletlen, hogy ki jelentkezik az ilyen testületekbe. A motiváció sokféle lehet, van akit a fegyver viselése vonz, mert az számára az erőt biztosítja, a mások fölötti fölény érzését táplálja. Más számára a csapathoz tartozás ad biztonságot, önmaga bizonytalanságát a parancs teljesítése oldja fel. De a kínzást végző személy mégsem lehet valamiféle szadista, aki abban leli örömét, hogy másnak fájdalmat okoz. (Más a helyzet az ítélet után a börtönben, a smasszer nem egyszer mutatkozik betegesen kegyetlen embernek.) A szociálpszichológiai kísérletek és felmérések szerint az, hogy felnőtt korában mindig engedelmeskedik-e a felülről jövő parancsoknak, vagy sem, az nagy mértékben azon fordul meg, hogy gyermekkorában az utasítások maradéktalan végrehajtására vagy azok esetleges megkérdőjelezésére bátorították-e. Az első esetben a gyermekből olyan felnőtt válhat, aki akkor érzi jól magát, ha parancsok szerint élhet. A másik esetben a felnőtt mindig kellemetlen feszültséget él át, ha olyan parancsot kap, amellyel nem ért egyet. (Ezért tudja az utóbbi a parancsot megtagadni, ha kell.)

Amikor valaki bánt valakit, akkor ez a cselekedete azokat a kognitív folyamatokat hívja életre, amelyeknek az a célja, hogy igazolják a kegyetlen cselekedetét. Valamiképpen meg kell győznie magát arról, hogy akit bántott az megérdemelte. Az ideológiai felkészítésen átesett ÁVH-s, a „Párt ökle”-ként még büszke is lehet arra, amit tesz. Ezt a felsőbbségi tudatát még akkor is fent tudja tartani, ha egyébként tisztában van azzal, hogy valójában nem követte el a személy azt, amivel vádolják. Segíti ebben feltétlen hite a Pártban, hiszen hallotta elégszer a jelmondatot: „A Párt nem tévedhet” .

A fizikai kényszer alkalmazása után egy apró jutalom, például egy szál cigaretta, valamilyen enyhítés is sikeresen alkalmazott eszköz lehet a vallomás kikényszerítésében. A jól képzett kihallgató tiszt tisztában van azzal, ki hogyan és milyen módon befolyásolható, vagy győzhető meg. Van akire inkább hat az érvelés, mint a fenyegetés, a hízelgés inkább, mint a zsarolás, és megfordítva.

A szociálpszichológiai vizsgálatok és kísérletek azt mutatják a meggyőzhetőség a következő személyiségvonásokkal függ elsősorban össze:

  1. az intelligenciával. Kiderült, hogy a magas intelligenciájú emberek általában kevésbé meggyőzhetők. Igaz, ha igazán hatásos logikai érvekkel lépnek fel meggyőzésük érdekében, ők a legfogékonyabbak.

  2. Minél magasabb valakinek az önbecsülése, annál kevésbé meggyőzhető. Míg a kudarcoktól szenvedő emberek fogékonyabbak a meggyőzés módjaival szemben.

  3. Minél erősebb agresszív hajlamok élnek valakiben, általában annál kevésbé meggyőzhetők.

A vádlott korábbi társadalmi helyzetéből fakadó presztízsét a kihallgató igyekszik letörni, a korábbi hatalom kiszolgálását bűnnek beállítani, tekintélyét devalválni, műveltségét kigúnyolni. Címkékkel ellátni, így lesz a megkínzott a „nép ellensége”, „kizsákmányoló”, „fasiszta”, aki megérdemli a sorsát. Ez a címkézés a kínzást végző személyt segíti abban, hogy kisebb legyen benne a feszültség, amit amiatt érez, hogy túlságosan „kegyetlen” volt. Ha továbbra is fent akarja magáról tartani azt a képet, hogy ő nem egy kegyetlen ember, azt a személyt akit az imént brutálisan bántalmazott kell még jobban lealacsonyítania.

Az önértékelésében, hitében, eszméiben, esetleg a társaiban csalódott, megtört vádlott, az újabb kínzás vagy az újabb megaláztatás elkerülése érdekében nem mutat több ellenállást és aláírja az eléje tett, hazugságokat tartalmazó „vallomását”.

Persze minden eset más és más. A szabadságért fegyverrel harcoló hite és kitartása erősebb lehet, mint azé, aki valójában nem azonosult a forradalom eszméjével csak belesodródott és most átkozza magát, hogy ilyen helyzetbe került. Míg az előbbi kitart és a kínzások ellenére sem árulja el társait, az utóbbi menteni igyekszik a bőrét és esetleg besúgó lesz.

Hogyan védekezhet a megalázott, megkínzott, kiszolgáltatott áldozat? Egyáltalán ilyen helyzetből kerülhet-e valaki ki épen? Nos bármennyire meglepő, igen.

Többféle módon is védekezhet a kiszolgáltatott személy. Nézzük először mit tehet a fájdalom ellen. A fizikai védelem lehet testi eredetű. Aki hamar elájul vagy elő tudja idézni ájulását bizonyos mértékben mentesülni tud a testi tortúráktól, a zavart viselkedés is lehet a test védekezése. Persze ennek nagy ára van, mert esetleg élete végéig ebben az állapotában marad. A bomlott agyú személy már nem lehet értékes a hatalom számára. Végső esetben az öngyilkosság is tűnhet megoldásnak a megkínzott személy számára. Erre persze a rabtartók is gondolnak és igyekeznek megelőzni azt. Mindenesetre , ha valaki kilép az életből már nem lehet eszköz a hatalom kezében. Az éhségsztrájk vállalása ennek egyik kockázatos formája. A rabtartók megpróbálhatják mesterségesen táplálni, és ez nem mindig sikerül (Lásd Losonczy Géza esetét!). Ezek a kísérletek ritkán eredményeznek a vádlott számára valódi sikert.

Több sikert hoznak a lelki elhárító mechanizmusok a helyzet túlélésében. Az, aki az önértékelését végig fent tudja tartani ellent tud állni a befolyásolási kísérleteknek. Ugyan így segít a nehéz órák elviselésében a fantázia, a képzeleti képek előhívása révén az egyén mintegy kívülre tud kerülni a helyzetből. Van, aki ezt olyan szintre tudja magában fejleszteni, hogy a legnagyobb fájdalmakat is ki tudja rekeszteni a tudatából. Mintha egyfajta burok venné körül, amin semmi sem tud áthatolni.(Izoláció) „Egyetlen módon lehet túlélni az ilyen embertelen ocsmányságot: vissza kell vonulnod! Össze kell húznod magad, hogy ne érhessen hozzád! Nem fizikai értelemben! Ki kell vonulnod a reális térből! Mélyen a valódi, fizikai tested szabta határok mögé kell visszahúzódnod!” – írja Darvas Iván Lábjegyzetek című könyvében. A hősies helytállás pedig egyfajta túlkompenzálás. Az identifikáció is ismert lelki elhárító mechanizmus, amikor a kiszolgáltatott azonosul az agresszorral, átveszi a rabtartó, a kihallgató viselkedését, értékrendjét, mintegy átáll a túlsó oldalra. A projekció pedig segít a belső félelmek, bizonytalanságok eltüntetésében, mondjuk úgy, hogy a rabtársaira vetíti saját negatív érzéseit.

A vádlott végig törekedhet a kis győzelmekre. Még egy napig kitartva meríteni erőt saját magából. Segít az is, ha sikerül valamibe belekapaszkodnia. Egy múltbeli cselekedetbe, egy szeretet személybe, a szabadság eszméjébe, az isteni hitbe. Ez utóbbi különösen erős támasz lehet, mutatják ezt a börtönbe vetett papok esetei. Az a rab, aki le tudja küzdeni a dühét, a haragját, és némán tűri a megaláztatásokat hamarabb érheti el, hogy „leszálljanak” róla, mit az, aki nem tud uralkodni magán.


A kiszolgáltatottság helyzetébe kerülő személy pontosan körvonalazott szakaszokon esik át, az egyiket követi a másik, és ha mindenkinél másképpen is zajlik le egy-egy szakasz előbb utóbb átkerül a következő stádiumba.

Az első stádium az elutasítás érzése. A rabok nagy többsége nem tudja kezdetben elfogadni azt az állapotot, amibe került. Úgy gondolja ez nem tarthat sokáig, valami tévedés áldozata, sikerül majd kimagyarázni magát. Ekkor még mindent tagad. Félig- meddig rab, de még mindig reménykedik, hátha csak rossz álom az egész, és pár nap, esetleg pár hét múlva hirtelen gyökeresen megváltozik a helyzet. Az ötvenhatosok ebben a stádiumban még reménykedtek, hogy mégis kivonulnak az oroszok, megbukik a kormány, Kádárék elmenekülnek, vagy hirtelen amnesztiát hirdetnek. Amit Radnóti ír  a Hetedik eclógában a fogoly érzéséről, érvényes minden rabállapotra:

"...jó hírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat."

Ám egy idő múltán, kénytelen szembesülni valóságos, kilátástalan helyzetével.

A második stádiumban a legtöbben dühösek, őrjöngőek, haragosak lesznek. Felteszik a kérdést maguknak:„miért pont én kerültem ebbe a helyzetbe?”. Nem tudja elfogadni a bezártság, a kiszolgáltatottság állapotát. Úgy érzi mindent elveszített és nem fogja kibírni és feldolgozni azt az állapotot, amibe került.

A harmadik szakaszban a kiszolgáltatott elkezd alkudozni önmagával, mint a gyerekek. Időt akar nyerni. Megpróbál együttműködni, apró előnyökhöz jutni, kér egy pohár vizet, egy szál cigarettát, és el kezd beszélni, óvatosan egy-két mozzanatot az ellene felhozott vádakból elfogadva, hosszú önigazoló magyarázgatásokba kezd.

A negyedik szakaszban elfogja a csüggedés, a kilátástalanság érzése, közömbös lesz a sorsa iránt, depresszióba esik. Nem a nap, mint nap megismétlődő megaláztatás, az emberi méltóság sárba tiprása készíti ki a rabot igazán, hanem az örökösen ismétlődő mozzanatok, hogy semmi nem számít, nincs változás, nincs se múlt se jövő, csak a szürke semmi. Egyik perc múlik a másik után...Úgy véli a halál is jobb lenne, mint az az állapot, amiben van. A minden mindegy érzése uralkodik el rajta.

Az ötödik szakasz a teljes belenyugvás állapota, a halál közeli állapot. Már nem menekül fantáziáiba a valóság elöl, már nincs benne félelem. A halálos ítéletet is némán tudomásul veszi, kivégzését is tiltakozás nélkül tűri.

Felhasznált irodalom:

Elisabeth Kübler-Ross: A halál és a hozzávezető út (Gondolat Kiadó, 1988.)
Oláh Tamás: A kínzás lélektana (Oláh Tamás honlapja, 2010.)
Albert Camus: A lázadó ember (Nagyvilág, 1999.)
Hankiss Ágnes: Kötéltánc (Budapest, 1987.)
Harkai Schiller Pál: Bevezetés a lélektanba – A cselekvés elemzése (Pantheon, 1944.)
Elliot Aronson: A társas lény (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1987.)
Darvas Iván: Lábjegyzetek (Európa Könyvkiadó, 2001.)

Cikkem megírása után akadtam rá Faludy György Pokolbéli napjaim után (lásd itt: http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=625&secId=58205) című önéletrajzi könyvében az alábbi idézetre, egy hiteles szereplő leírása jócskán árnyalja a fenti témát, ezért ide másolom: „Sokkal ügyesebb volt nálam Illyés. Kellemes házban lakott. Amikor beléptünk, felállt és jobb mutatóujját szája elé emelte. Beindított két rádiót, miközben Flóra kivitte a telefont a WC-be. Üdvözlés után Gyula felém fordult és megkérdezte:

 – Mondjad, milyen a gyilkos?

A teljesen váratlan kérdés meghökkentett, bár ezen már Recsken is elgondolkoztam néhányszor.

– Nem tudok egységes feleletet adni – mondtam némi gondolkodás után. – Sokféle típus van, nagyon különbözőek. Az egyik a szadista. Általában csinos, sima, olcsóan megnyerő külsejű férfi. Nem haragszik áldozatára, mert hiszen nemcsak lelkileg, de testileg is élvez, legalább feláll a farka, amikor kihallgatja, kínozza, vagy megöli. Az előkelőbbek a második két részt rendszerint nem maguk végzik, bár szeretnek egy ideig jelen lenni vagy legalább hallgatózni. Princzről mesélik – lehet, hogy nem igaz –, Princz ávós őrnagyról, hogy áldozatai jajgatását hangszalagra vétette és miközben fotelben ül és hallgatja, elsül, anélkül, hogy nemi szervéhez nyúlna.

– Másodiknak a mészáros mestert mondanám. Az ő számára az áldozat bűne vagy büntetlensége, osztályhelyzete, kora, külseje és minden egyéb tulajdonsága teljesen közömbös. Sem lelki gyönyört és testi kéjt nem érez, számára a talpalás, a pofozás vagy az akasztás fizikai munka, melyért megfizetik, az áldozat egy mázsa vagy fél mázsa hús és csont. Jellemezhetem rendkívüli ügyességével is. Az áldozatnak nem kell levetkőznie ahhoz, hogy pontosan heréjébe rúgjon vagy veséjét eltalálja.

Flóra gyönyörű tál őszibarackot és szőlőt hozott be.

– Folytasd – mondta a házigazda. Zsuzsán láttam szeretné, ha abbahagynám, de nem tehettem, puszta udvariasságból. Janke jutott eszembe, a szociáldemokrata villanyszerelő, akit egy távírópózna tetején lőtt le Recsken az őrmester.

– Az orvgyilkos rendszerint csúnya és ellenszenves. A komiszság, azt hiszem, akkor is látszik rajta, ha kisfiát öleli magához. Áldozatát tekebábúnak tekinti. Ugyanekkor a kínzást vagy agyonverést megveti. Egy gyors lövés a tarkón vagy a negyedik borda fölé balra: ez számára a rövid, de maradandó élmény, kurta sikoly és a felbukás emléke, de minél kevesebb vér és mocsok. Ebből a fajtából csak egyetlen eggyel találkoztam. Azt hiszem az ÁVH titkos szolgálatában, diplomáciában használja.

– Aztán a hóhérlegény. A legszívesebben hátát a falnak támasztja és úgy figyeli a jelenségeket. Nagy érdeklődéssel nézi, hogyan kínoznak valakit. Mellbimbója feláll, köldöke megtelik verejtékkel, egy-két cseppet pisil is. Nem tudom pontosan, mit élvez. Lehet, hogy azt: nem őt kínozzák, de lelkileg mégis érzi és élvezi a kínt, amit az áldozat elszenved. De lehet, hogy az élvezet csak vizuális, mert láttam egyet, aki nézett engem, miközben vertek és a szempillája vagy öt percig volt rajtam és nem hunyorgott. Régebben a hóhérlegényeket arra használták, hogy az éppen felhúzott áldozat nyakába ugrottak irgalomból, az illető szenvedésének megrövidítése céljából.”


Faludy szavai ihlették az alábbi versemet, amikor a hóhér négy típusát megénekeltem.

Tipológia

Első típus

A kifordult lelkületű
otthon a fotelben ülve,
esőben, hóban, napsütésben,
máglya lobogásával szemében
hallgatja, festmények
rejtet mosolyával az arcán,
beteljesülésének kiváltóját,
a nagy gonddal rögzített
dalolók jajszavát,
mély sebek sikolyát,
és anélkül,
hogy elfagyott tagját
megfogná

áldozata üveghangjára
szeme fényesül,
s harsányan felkiált.

Második típus

A mesterember ajka
átkot nem morzsol,
a vádlott bűne
vagy büntetlensége,
számára közömbös.
A kínzás,
vagy az akasztás,
csupán fizikai munka,
az áldozat
ötven vagy száz kiló
hús és csont,
semmi más.

Harmadik típus

A gyilkos
arcán a mély vonás
szája szögletében,
felhúzott szemöldöke,
és a pislogás nélküli szeme
megmutatja mi az igazi hivatása.
Egy gyors lövés
a tarkón, vagy a
negyedik borda fölé
balra:
kurta sikoly,
kevés vér,
ez számára
a kihívás.

Negyedik típus

A hóhérsegéd
titkolja ziháló jelenlétét,
látszólag közömbösen
nézi, hogyan
csörtet elő a fájdalom
vijjogó madár-hada
a megkínzottból.
Arca visszaverődő fény
a meszelt falról.
Köldöke
lassan megtelik
verejtékkel,
cseppnyi vizeletét
alsója felissza.
Maga sem tudja,
hangot se ejtve,
idegei furcsa izgalmát
mi váltja ki.