Talán még soha annyi embert nem jellemzett a minden és mindenki iránti bizalmatlanság, a tartózkodás és a zártság, mint manapság. Ami sokszor éppen ellenkezően túlságos kitárulkozást mutat. A gondolat, a vélemény a fecsegéssel fedhető el a legkönnyebben. Sokan úgy gondolják ajánlatosabb hallgatni, mint másokért szánkat szólásra nyitni. Fölösleges, hízelgő szavakat, butaságokat mondunk egymásnak, hogy eltusolhassuk igazi gondolatainkat. Az SMS-esek világában a nyelvi kifejezés módjai lecsupaszodtak, sablonossá váltak, az élő, igazi érdeklődésből, szeretetből fakadó kapcsolatok gazdag érzelmi telítettségét az ilyen módon küldött üzenetek meg sem közelíthetik. (Nem tudom vallanak-e szerelmet a mai fiatalok SMS–esek segítségével, ha igen kíváncsi lennék, hogy miképpen szólnak?)

Már-már úgy tetszik, senki se hiszi azt, amit mond, s nem azt mondja, amit hisz. Mintha a szavak nem azt jelentenék, amire szolgálnak. Sokszor a kimondott igazság is süket fülekre talál, az emberek nem hallják meg, nem fogják fel, nem hiszik el. A képtelenebbnél képtelenebb hírek ezrei érkeznek hozzánk és egyikről sem tudjuk mi az igaz belőle. Nem beszélve a rosszakaratból születő híresztelésekre, amelyek sanda politikai célokat, vagy üzleti érdekeket szolgálnak. Az átlag ember kétféle választ adhat minderre, leteszi a fegyvert és elhiszi a csoda- gyógyeljárásokat, a hirdetések ígéreteit, a politikusok „magyarázatait” vagy mindent gyanakodva fogad és magába gubózik. Az  foglalkoztatja, hogyan kerülje ki a beszélgetés veszedelmeit, és nem az, hogy miről beszéljen. Közben mindenről van „véleménye”! Megfigyelhető ez az internetes beszélgetéseken. Amikor elkezdik mondani vagy írni, még nem tudják, mit fognak közölni, de megállás nélkül dől belőlük a szó, mert a közlés, még ebben a torz formájában is, kielégíti az ember egyik legelemibb szükségletét. Mert valakivel beszélni kell. Ha nincs kivel magában is beszélgethet az ember.(Ma már ez fel sem tűnik, azt hihetik a mobiljába beszél!) A beszédet nem arra használjuk, amire való: hidat verni embertársainkhoz, feloldani mások és a magunk magányát, átadni kínnal megszerzett tapasztalatainkat legalább azoknak, akiket szeretünk. (Sokszor a másik szobából is mobilon szólunk át élettársunknak.) Úgy látszik nincs mit mondani egymásnak, mintha már teljesen megszakadt volna a kapcsolat a dolgok és a jelenségek között, a valóság az egyik, a szavak a másik úton haladnának. Igaz az ember nem mindig mondhatja ki azt, amit gondol, és nem mindig tehet föl egyenes kérdést. Csak a kisgyermek mondja ki habozás nélkül a véleményét; okoz is ez elég kínos percet a szülőknek! Az embereknek másokhoz fűződő viszonyát pontosan minősíti az, hogy mit hallgat el, s mit nem. A mindennapi életünkben barátunknak többet elmondunk, mint egy futó ismerősünknek, de azért titkaink előtte is vannak. (Ez azonban nem mindig igaz, sokszor hosszú vonatutazásokon lehet megfigyelni, hogy a teljesen vadidegen emberek egész életüket hajlandók elmesélni, akár az intim részleteket is, mert úgy gondolják úgysem találkoznak többet a másikkal ebben az életben. Az interneten folytatott beszélgetések is ezért lehetnek gyakran nagyon kitárulkozóak! Az idegen emberek élete egyszerre és tömören jelenhet meg elöttünk. Kiváncsiságunk, amelyet szemtől szembe ülve álszemérmesen rejtegetünk, itt kielégülhet. Kérdéseket tehetünk fel, belebujhatunk valaki másnak a bőrébe, vágyainkat valóságnak mutathajuk be és igy tovább.)

Az emberi kapcsolatok egyik fő szabályozója éppen az, hogy felmérjük, mi az amit a másik embernek elmondhatunk, vagy megkérdezhetünk tőle, s mi az amiről mélyen hallgatnunk kell. Itt egy kis kitérőt kell tennem. Az interneten fórumozok, kommentátorok, anélkül, hogy valódi kilétüket fel kellene tárniuk mondják, mondhatják el a „véleményüket”. Ez a névtelen jelenlét a gátlásokat teljesen felszabadítja és a verbális agresszivitás egészen végletes formáit is öltheti. Még nem alakultak ki, és félek nem is fog még sokáig kialakulni a hozzászólások módjának a kulturált formája. A durva hang szerintem egészen addig megmarad, amíg a véleményüket ilyen módon közlők a névtelenségbe burkolózhatnak. Hiányzik ugyanis a közlésnek ebben a formájában a szemtől szembe találkozás viselkedést szabályozó, alakító hatása, amikor tartanunk kell a körülöttünk levők ítéletétől, az esetleges jogi következményektől, attól függően mit mondunk ki. A személyes részvétellel folyó viták, ha nem is mellőzik mindig a sértegetéseket, azért ritkán torkollanak becsületsértő kijelentésekbe. Agyunk, mint egy számítógép, elemzi a helyzetet, felméri mit tehetünk meg büntetlenül és mit nem, értékeljük a válaszok valóságtartalmát, nem csak a szavakban elhangzó közléseket, hanem a nonverbális megnyilvánulásokat is figyelembe vesszük, s az ilyen módon, nem egészen tudatosan végzett elemzés eredményétől függően, alakul ki végül a helyesnek vélt viselkedésünk.

Persze az élő kapcsolatok eseteiben is a mérlegelésnek, elemzésnek van egy különleges fajtája, amikor megpróbáljuk kitalálni, mi az igazi tartalma a másik ember közlésének. „Mit akarhatott ezzel?” - tesszük fel magunknak a kérdést. Nos, talán mondanunk se kell, hogy itt követhetjük el a legnagyobb baklövéseket. „Azért mondta (csinálta, mutatta stb.), mert valójában arra gondolt, hogy ...” – és a „hogy” után bármi állhat. Az így kikövetkeztetett dolog persze legtöbbször jobban jellemző annak az embernek a gondolkodására, aki a következtetést levonta, mint azéra, akiről levonták. Azt, aki nyitott szemmel figyeli embertársait, gyakran tapasztalhatja, hogy a félve, „bizalmasan” a fülünkbe súgott megállapításnak semmi köze ahhoz a dologhoz, amiről az illető nyilatkozott. Ilyenkor csak ámulunk, bámulunk, s törjük a fejünket, hogy a csudába juthatott arról a dologról éppen erre a következtetésre. Mi zajlik le emberünkben ilyenkor? Fél, hogy elront valamit, fél, hogy felelősségre vonják, mert bizonytalan az ítéleteiben, mert a ráruházott felelősséggel valójában nem mer élni? Hátha másnak is az jut majd az eszébe, ami nekem? – rémül meg. (Persze azért nem felelhetünk, hogy miről mi jut az eszébe valaki másnak.) De ezt ő sem tudja, vagy meri hinni. Saját félelmét, sokszor valóban elítélendő gondolatait vetíti ki. A hátsó gondolat borzasztóan káros, közösséget bomlasztó és erjesztő dolog, s ahol felüti a fejét szaporodásnak indul. Mert a gyanakvás, a rosszindulat gyanakvást, rosszindulatot szül, s még szilárd jellemű emberekbe is befészkeli magát.

A hátsó gondolat ellen nehéz védekezni, különösen másoké ellen. Mert mit is kezdhetünk azzal, aki megtilt nekünk valamit – hatalmánál fogva – csak azért, mert arról, amit lát valami eszébe jutott. Ennél már csak az a rosszabb, amikor valaki egy nyilvánvalóan káros és tiltandó dolgot nem tilt meg, nehogy azt higgyék róla, hogy ő azt hiszi... Néha úgy tetszik, mindenki hátsó gondolatokkal beszél. Amikor valaki hosszú ideig hirdet olyan elveket, amelyekhez nem tudja tartani magát, csak a hazugság marad a tett és az elv között feszülő ellentmondás áthidalására. Mindez megfertőzi a magánéletet. A szerelem, a barátság, a családi kapcsolatok hazugsággal telítődnek. Aki megpróbálja kitalálni, mit vár el tőle a másik ember, és mindig aszerint cselekszik, az ingoványos útra téved. Egyre kevésbé fog hinni saját ítéleteiben, mások óhajai vezetik, s észrevétlenül elmerül, elveszti önmagát. Nem kap, nem várhat igazi segítséget senkitől sem, hiszen magából kiindulva bírálja el mások gondolatait, s hátsó gondolatokat fedez fel ott is, ahol erről szó sincs. Kénytelen szerepekbe menekülni, határozottnak, céltudatosnak mutatja magát, akinek az ítéleteire rábízhatják magukat a többiek, vagy lelkesedést mímel, mintha volna tartalma annak, amit előad.

Eszerint semmit sem tehetünk ellene? Ezt azért nem mondanám! Általában segít eloszlatni a hátsó gondolatokat az egyenes, kertelés nélküli beszéd. Amikor nem megyünk bele az „én is tudom, hogy te is tudod, de én sem mondom, mert te sem mondod” taktikázásba. Ha mellébeszélés és indulatok nélkül tesszük fel a kérdéseket, s csak az egyenes választ fogadjuk el, legalábbis megóvhatjuk magunkat attól, hogy bennünk is elszaporodjanak a hátsó gondolatok.

 

Scroll to top