Nyomtatás
Kategória: Próza

 I.

A szél érdes tenyerével simogatta a kislány finom, pirosló bőrét, és egyre jobban csiklandozta a szerteszét ugráló hajszálakat. Néha felkapta, megpörgette őket, játszott velük, majd szemtelenül befúrta magát a kis piros kabát alá. A gyermek türelmesen viselte a levegő mozgásának rendetlenkedését, de a figyelme egészen másfelé kalandozott. Nézte a háztetők fölött most lilának tűnő eget, amiben úgy látszott, a város megannyi fénye tükröződik, visszaverve a világosságot. Egy mélyen kongó harang hangját hallgatta, ami áttörte magát a város zaján.

Nyugodtan, szinte mozdulatlanul állt egy üzlet ajtaja előtt, csak reszkető lábával toporgott néha, és az állát süllyesztette bele óvatosan a meleg sálába. Egyik kezét a zsebébe dugta, a másikkal erősen markolt valamit, mintha már összefagytak volna az ujjai. Két liluló körme közül egy papírból hajtogatott angyal feje kandikált ki, aminek aranyra festett szárnyai hozzásimultak a kislány kabátjához. A járókelők mind azt a kérdést tették fel magukban, hogy vajon miért őrizheti ily féltve ez a gyermek ezt a ronda papírbábot. A tér másik felén egy oszlopra szerelt, régi, ferde mutatójú, kopott számlapú óra állt. Hangos kattogását még a kislány is meghallotta, s mivel nem tudta még olvasni az időt,úgy gondolta, hogy az ötöstől a hatosig soha nem fog eljutni a mutató. Hiszen már olyan régóta áll itt, és az még meg se moccant! A szél újult erővel támadt fel, most már erőszakosan böködte oldalba a lányt. Megcibálta a kabátját, fel próbálta kapni a könnyű gyermektestet, felrepíteni a levegőbe, és elrabolni. A kislány azonban elszántan küzdött ellene, combjait összeszorította, szemét félig lehunyta, egyik kezével szétrepülő haját fogta, a másikkal elszállni készülő sálához kapott. Mindössze fél pillanatig kellett így tűrnie a szélrohamot, s utána megkönnyebbülten lélegzett fel. Kinyitotta szemeit, eleresztette a sálát, és belebámult az üres tenyerébe. Meglopták őt. Ügyesen, észrevétlenül és villámgyorsan rabolták ki, ráadásul a tolvaj megfoghatatlan. Hiába kiált, hiába szalad utána, őt el nem kaphatja. Fátyolos szemekkel vizsgálta a járda minden egyes apró négyzetét, hátha a szél elereszti zsákmányát. De az angyal addigra már messzire repült…

II.

A telefon rendületlenül csöngetett a táska mélyén, s erőszakosan próbálta magára vonni a figyelmet. Már harmadszorra kezdte újra a zenélést, mire a lány végre megfogta izzadt tenyerével. A hívást azonban nem fogadta, csak fáradt tekintettel bámulta a kijelzőn villogó számokat. A fülledt helyiség levegője egyre inkább kezdett nehézzé és bűzössé válni. A lány érezte, hogy teste elernyed, fejében lüktet valami, s ebben a pillanatban nem vágyott semmi másra, csak egy szippantásnyi friss levegőre, és egy hűvös fuvallatra, ami végigsimítja égő arcát. Izzadt halántékához hozzátapadt kócos, sötétvörös haja, homlokán keresztül verejtékcseppek gördültek vastag szemöldökére. Hogy irigyelte most azokat, akik ezen a fagyos decemberi estén odakint dideregnek! Egy másik teremben a zenekar játszotta a Diótörő nyitányát, de most ezt a távolról beszüremlő hangot túlharsogta a telefon szüntelen csörömpölése. A lány végre megnyomta a zöld gombot, és a füléhez emelte a készüléket, de mindezt olyan lassúsággal tette, mintha minden mozdulat fájdalmat okozna neki. Rekedtes hangon szólalt meg: – Felesleges ilyen kitartóan hívogatnod, hiszen tudod, hogy úgysem érek rá veled társalogni ma este.

– Na, igen de te meg pontosan jól tudod, hogy nem társalogni akarok veled! – felelte egy fiatal férfihang. Bármely kívülálló számára furcsának tűnhetett volna ez a köszönés nélküli beszélgetés, de az ő számukra úgy látszott, mindennaposnak számít az ilyesmi. A lány a pólóját gyűrögette, de nem lehetett megállapítani, hogy unalmában vagy idegességében teszi-e.

– Így se, úgy se beszélek veled – ásította a lány. Pillanatnyi hallgatás állt be közéjük, a fiú egyre sűrűbben szipogott.

– De hát én... Nem is tudlak megérteni! Egy fél óráról lenne szó, eljössz, aztán...

– Nem tudok – felelte hevesen a lány. – Van olyan, akivel már évek óta nem találkoztam. Képzeld el, mit szólnának, ha úgy egyszer csak beállítanék!

– Ettől félsz? A családod vagyunk, látni szeretnénk egy húsz percig.

– Húsz perc? Szó sem lehet róla! Mindjárt kezdődik az előadásom, és utána legfeljebb öt percig érek rá.

– Elég lesz annyi is, elég ha csak bedugod a fejedet az ajtón!

A lány rámeredt az émelyítően zöld falra, kirepedezett ajkait olyan erősen összeharapta, hogy szája szegletében kibuggyant egy kis vér.

– Nem – kezdte újra halkabban. – Még ajándékot sem vettem. És különben is mindenki haragudna rám...Persze jogosan. Jó, az utóbbi években egy kicsit megfeledkeztem a családomról, de... Na és?
Az utolsó szavait már alig lehetett érteni, mert a fiú belevágott a szavába.

– Ha ajándékot akarsz, akkor hozd el saját magadat! Semmi több nem kell – mondta letört hangon.
A lány kipirult arccal felugrott a helyéről, dühösen a fal felé csapott, mintha a telefont akarná odaverni.

– Nem! Még mindig nem! – kiabálta. – Hagyjál most már békén! Mit akartok elérni azzal, hogy zaklattok? Menjen a csudába az egész karácsonyotok!

Majd néhány leírni nem illő kifejezés után letette a telefont. A meleget most már elviselhetetlennek találta, felkapta a pulóverét, vállára vette a táskáját, és egy üres folyosón keresztül kimenekült a szabadba. Fellélegzett. Úgy érezte, hogy bőrének pórusain keresztül süvít be a hideg levegő, és megfagyasztja az arcán végigfolyó izzadságcseppeket. Kellemesen reszketett, nyakához tapadt hajszálai most felszabadultak, és táncolni kezdtek egy óra kattogásának ritmusára. Az úttesten kevés autó járt, csendesen robogtak, csak egy gyorsan száguldó motor vert zajt. A teret színes, csillogó kirakatok vették körül, az egyikben egy mikulás integetett, a másikban egy karácsonyfa forgott. A lány gyűlölködve nézte ezeket a giccseket, miközben leült az ajtó előtti lépcsőre és a haját fonta. Ahogy kezébe vette a hosszú, vörös szálakat, az unokahúga jutott eszébe, akinek pontosan ilyen haja van. Milyen régen látta őt! Azóta már biztos nagylány.
– Na, és biztos régen elfelejtett engem – gondolta.
– Pedig én építettem neki az első babaházát, meg a piros, pöttyös ruháját is én varrtam neki...
Megtámadták őt az emlékek, és nem tudott ellenük védekezni. Kedves jelenetek, régen elfelejtett emberek jutottak az eszébe, befúrták magukat a gondolataiba, hogy minél jobban felemésszék őket. Hiszen nem a rossz emlékek, hanem a jók az igazán fájdalmasak. Nem történt semmi közte és a családja között, egyszerűen idegesítette őt a féltő gondoskodás, s aggódott, hogy kitudódik szülei műveletlensége, ostobasága. El akarta hitetni magával, hogy nincs szüksége rájuk, pedig valójában nagyon hiányoztak neki. Azok közé az önfejű emberek közét tartozott, akik nem akarják elhinni, hogy bárki is hiányozhat nekik. Hiszen hiányzik a régi autó is, mikor újat veszünk, de csak néhány napig, aztán megszokjuk. Nem gondolt azonban arra, hogy a hiányérzet a legősibb érzésünk, mikor még nem tudjuk, hogy éhesek vagyunk, már érezzük az étel hiányát, mikor még nem szeretünk, már érezzük az anya hiányát. Minden ezen alapul, és a megszokás nem vet véget neki. Ha megszokod a szomjúságot, a tested attól még ugyanúgy szárad ki és fonnyad el.

Merengésének egy vékony gyermekhang vetett véget.

– Elnézést, nem látott egy... egy angyalt?

A lány fölkapta fejét, kitágult két halványzöld színű szeme.

– Mi-mit? – hebegte meglepetten.

– Egy angyalt, egy papírangyalt – felelte a szőke kislány, aki előtte állt.

– Mér' kellett volna látnom? Szerinted angyalok potyognak az égből? Na, menj el innen! – mondta a lány ingerülten. A gyerek megszeppenve elfordult, majd anélkül, hogy körülnézett volna, átfutott az úttesten.

A lány befejezte a hajfonást, és felállt.

– Már csak fél óra van az előadásig, jobb lesz visszamenni –gondolta.
Valami rossz érzés támadt benne, nem tudta, mi, azt pedig végképp nem, hogy miért. Izgulna az előadás miatt? Nem, az lehetetlen. Míg az óra egyet kattant, addig a szíve hármat is ütött. Furcsa. Keresztbe fonta a karjait, mert egy kicsit fázni kezdett, de még melege is volt. Fellépett a lépcsőre, ám rögtön megállt, mert belerúgott valamibe. A cipője orrához hozzátapadt egy papírból hajtogatott bábféleség. Lehajolt, és felvette. Felvont szemöldökkel forgatta a kezeiben.

– Nahát ez egy angyal – állapította meg.

Megfordult, s átnézett az úttest másik oldalára. A kislány piros kabátját kereste tekintetével, alaposan szemügyre vette a téren játszó gyerekeket, de őt nem találta. Egyszer csak, saját maga számára is váratlanul, futólépésben megindult egy zebra felé, kikerült egy parkoló autót, és átvágott az úttesten. A téren rögtön az első utcába befordult, egyre szaporább léptekkel ment, szinte már futott. Egy teremtett lelket sem látott, de rendületlenül hitte, hogy a kislányt megtalálja. Az ég már egészen elfeketedett, csillagot egyet sem lehetett észre venni, csak a tompa fényű utcai lámpák világítottak. A szél üvöltve suhant át a fák között, megzörgette az ablaküvegeket, s néha felkapott egy-egy aszfalton heverő szemetet, mintha takarítani akarna. A lány vacogva mélyesztette zsebébe kezeit, arcát csípte a hideg, fülcimpája kezdett lefagyni. Még mindig nem látott senkit. Valahol felgyulladt egy reflektor, de csak egy kóbor macska botorkált arra. Minden magányosnak és kihaltnak tűnt, pedig az ablakokból barátságos fény szüremlett ki, hisz mögöttük gyerekek kacagtak, csomagolópapírok zörögtek és illatos gyertyák füstöltek. De nem, az utca nem ilyen volt, hanem fagyos, sötét és üres. Ahogy a lány egyre tovább ment, kihűt testtel, fáradt lábakkal, széltől kivörösödött szemekkel, úgy saját magát is egyre sötétebbnek, fagyosabbnak és üresebbnek érezte. Nem tudta, hova és miért megy. Még midig a kislányt kereste? Talán. Ő maga sem tudta. Az egyik utcasarkon egy ferde jelzőlámpa állt, a lány kikerülte, s határozott léptekkel sietett tovább. Hirtelen, mintha egyszer csak öntudatra ébredt volna, megtorpant. Most már be kellett látnia, hogy a kislányt hiába keresi, az előadás pedig perceken belül kezdődhet. Sürgősen vissza kell fordulnia! De merre? Tanácstalanul állt, mintha egy szörnyű útvesztőbe keveredett volna. A sötétség és a homályban egyformának tetsző házak miatt teljesen elveszítette a tájékozódási képességét. Egy kémény szürke füstje gomolygott a feketeségben, egy villanydróton fekete alakok ültek, fagyoskodó madarak lehettek. A járdán egy száraz fenyőágat sodort a szél. A lányt erős émelygés fogta el, úgy érezte, moccanni sem bír, gyomra összeszorult, szájának keserű íze lett. Oldalra nézett. Egy kaput látott, ami zöld volt... Zöld? Honnan gondolta, hogy zöld, mikor a sötétben nem láthatta a színét? Egy nagyobb területen lekopott róla a festék, és ennek a foltnak elefánt formája volt. Igen, ott a háta, ott az ormánya, még agyara is van. A lány hátralépett, mintha mellbe vágták volna a kilinccsel. Ez az, ez az az elefánt, ami mindig várta őt, mikor hazatért az iskolából! Ez az az elefánt, ami megnyugtatta őt, mikor este félt a sötétben! Igen, otthon van. Szeretett volna hangosan felnevetni, hogy a szél messzire elvigye kacagását, szeretett volna sírva fakadni, hogy a könnycseppjei lecsuroghassanak az aszfaltra, amit nemrég még apró gyermeklábaival koptatott. Most azonban egyik sem sikerült. Csak meredten bámulta a kedves elefántot, ami hívogatta őt a meleg, dohos illatot lehelő lépcsőházba. Lenyomta a kilincset, s az ajtó vidám csikorgással üdvözölte őt. Egy pislákoló lámpa fényénél barátságosan mosolyogtak rá a márványszobrok, hallani vélte egy kariatida nevetését. Talpa alatt az öreg, megszürkült, megkopott liliomok feküdtek, kezét újra ráfektethette a hosszan kígyózó fakorlátra. A folyosón sült lazac és friss kalács illata lengett. A lány boldogan, teli tüdővel szippantott bele a levegőbe, majd gyerekesen szökdécselt végig a trapéz alakú köveken. Miért csengetett be egy lakásba? Ebben a pillanatban nem voltak tervei, szándékai, csak tette azt, amit akkor, mikor fáradtan kullogott haza az iskolából. Hanem hirtelen kinyílt az ajtó, s ő visszazökkent a jelenbe, érezte gyomrának fájdalmas csikarását, fázó lábainak reszketését.

 – Ó, hát te vagy az? Már annyira vártalak, elképzelni nem tudod, mennyire vártalak! – sikította egy kislányhang.

 – Gyere be! Már mindjárt csönget az angyalka, de én már tudom, hogy csak papa rázza meg azt az ócska kis harangot. Láttam is tavaly. Még jó, hogy eljöttél, mert csak a te kedvedért hoztam el a babaházat, hogy együtt játsszunk vele, mert amúgy én már nem szoktam játszani vele, mert én már nagy vagyok.

A lány csak zavartan álldogált, cipője orrával a lábtörlőt rugdosta. Ámulva nézett a gyerekre, csodálkozva bámulta a sűrű, vörös haját, ami egy hosszú copfba be volt fonva. Ő lenne az? Minden bizonnyal. Úgy látszik, a felnőttek jobban felejtenek, mint a gyerekek.

 – A hajamat nézed? Ugye, milyen szép? De a tiéd is. De gyere már be!

A lány végre belépett az előszobába, tekintetét azonban a földre szegezte, nem mert körbenézni. Valaki egy nagy, fenyőfaalakú tálat dugott az orra alá, amiben vaníliás kiflik sorakoztak. A lány lassan felemelte a tekintetét. Egy idősebb korú, telt alkatú nő állt előtte, és szelíden mosolygott.

 – Ó, vaníliás kifli! Mindig is az volt kedvenc süteményem! –mondta halkan a lány.

 – Persze, tudom, hisz azért sütöttem – felelte a nő.

 A szobában egy lemezről a Diótörő nyitánya szólt. A tűzhely és a régi cserépkályha melege kellemesen körbeölelte a lány testét. A vendégek békés beszélgetésének hangja, az édességek finom illata, az égők fénye halovány mosolyt csalt az arcára. A zsebébe nyúlt, az angyalt kereste. Meg akarta ölelni, szívéhez szorítani, megköszönni neki, hogy idevezette őt, de nem találta. Az angyal addigra már másfele járt…

III.

A kislány az ablaküveghez nyomta orrát, és nagy, kék, bús szemeivel pillogott ki az éjszakába. Már csak a szemközti házból szüremlett ki egy kis fény, egyébként mindenhol sötétség volt. Nyugodt csönd szállt a városra, elhallgattak a csengők, a karácsonyi énekek, az ujjongó gyermekhangok, egyedül a szél zúgott szünet nélkül. A kislány gyűlölte a szelet, gyűlölte a hangját, azt az ormótlan üvöltést, gyűlölte, hogy mindent elsöpör, elrabol. Bárcsak megfoghatná ezt a gaz tolvajt! Meztelen talpa alatt szétszaggatott papírok hevertek, még frissen bevetett ágya mellett játékok sorakoztak. Mennyi plüssállat és baba! De a kislány nem azért volt ébren ilyen késői órán, hogy ezeket a gyönyörű ajándékokat csodálja, hanem csak állt az ablak előtt. Hol lehet az angyalkája? Annyit dolgozott rajta! Minden délután, mikor hazaért az óvodából, átgázolt a játékokon, és egyenest az asztalához ment, hogy hajtogathassa az angyalkát. Nem gondolt arra, milyen lett, ő nagyon szépnek látta. El is képzelte, hogy majd belopódzik a titkos szobába, ahol az igazi angyal dolgozik, és felakasztja a fára a papírbábot. De most mindennek vége! A szél elfújta, eltűnt. Ki tudja hová lett? Egyszerre hatalmas zúgás támadt, akkorra, hogy beleremegett az üveg, és a kislány meglepetten hőkölt hátra. Valami szürke foltot látott cikázni az ablak előtt, ami egyre kisebb köröket írt le, és sebesen közelített feléje. Egy elemlámpa után akart nyúlni, de akkor a valami elkezdett világítani. Ragyogása aranyszínben tükröződött az ezüstös üvegen, és apró szikrákat szórt szét az éjszakába. A kislány ámulva figyelte, nem kételkedett abban, hogy egy angyalt lát. Hiszen most tárja szét a szárnyait, és elkezd táncolni hosszú lábaival! Hogy mosolyog! Piros ajkai széles ívben kunkorodnak felfelé, s barna gombszemeivel őt nézi! A kislány bús tekintete felragyogott, csengő hangján hangos nevetésre fakadt. Fel akarta ébreszteni az összes testvérét, és idehívni őket, de nem bírt elmozdulni a helyéről. Pislogás nélkül bámulta a csodát, aztán, mikor már viszketett és fájt a szeme, egy pillanatra becsukta. Gyorsan nyitotta ki. Sötétség volt. Nem látott mást, mint egy szakadt papírdarabot, ami hozzátapadt az üveghez. Az egyik részére filctollal volt rajzolva két pötty, egy szabálytalan görbe és egy kampó. Teljesen összegyűrődött, egész terültén koszfoltok éktelenkedtek. Mi lehet ez? A kislány közelebb hajolt hozzá, rávilágított az elemlámpával, alaposabban megnézte. Igen, visszajött. A drága szél visszahozta neki! Nem hagyta, hogy elveszítse az angyalkáját! És az angyal ott feküdt piszkosan, szakadtan az ablakon, onnan nézte a gyermeket, akinek kék szemeiben aranyszínben tükröződött a fény, s aki csodálatos mosolyával ragyogni kezdett az éjszakában...

Mejegyzés: ezt a novellát kaptam karácsonyra a13 éves unokámtól.