Anyám az ötvenes évek közepén, azokban a történelmi években, amikor előbb hajbókolt a nép, aztán zászlót lengetett és éljenzett, táncolt velünk a forradalom, majd ítéleteket hozott a hatalom, Galyatetőn dolgozott egy üdülőben. Vastagbetűs újsághírek közti csendes időben ott éltem vele. Egy kis házban laktunk kettesben, fáktól körülvéve, nagy alkonyi árnyékok korán szálltak ablakunkra, villany nem volt bevezetve. Esténként, amikor hazafelé mentünk a sötétben szentjánosbogarak világítottak, de mi cigarettázó rosszakaratú embereknek véltük a fénylő pontokat. Egy ideig ott jártam  iskolába. Az elsőtől a nyolcadikig egy teremben tanultunk,  osztályonként ugyanis csak két-három gyerek járt, amíg a kicsik tanultak, mi feladatokat oldottunk meg, és általában megtanultunk azt is, amit a felsőbb osztályosok tanultak. Otthon már nem kellett másnapra készülnünk semmit. Kitűnő tanítónk volt, minden tárgyat ő, Székely Ferenc tanított nekünk, az orosz nyelv kivételével. Ennek oktatása alól, mivel nem tudott oroszul, felmentést kapott a tanfelügyelettől. Tudtommal egyedüliek voltunk az egész országban, akiknek 1957 évégi bizonyítványában az orosz nyelv tárgy ki volt húzva. (A hetedik osztályt már Budapesten a Csaba utcai Általános Iskolában folytattam. Az első orosz órán felálltam és közöltem, hogy nekem felmentésem van oroszból. Nagy nevetés tört ki az osztályban.)

Kodály Zoltán akkoriban az év nagy részét a galyatetői Nagyszállóban töltötte. Természetesen mi is tudtuk, hogy ki ő, hiszen mindenki a legnagyobb tisztelettel nézett rá. Idős feleségét is láttuk néha, aki nála sokkal öregebbnek tűnt. Minden szép és divatos volt rajta, őt mégis nagyon csúnyának láttuk. Valami szánalom élt bennünk a nagy ember iránt, hogy egy ilyen öreg nővel kell együtt élnie. A szálloda fodrásza mesélte, hogy milyen nagy bajban volt, ha festenie kellett a vékony szálú, gyenge haját. Attól félt, hogy csomókban fog kihullni, amikor mosás, festés, szárítás után kifésüli. Reggelente az iskolába egy tisztáson kellett átmennem, és Kodályt minden  nap ott  találtam, amint éppen félmeztelenül tornázik. Emlékszem milyen csodálkozva néztem kisportolt alakját, pedig akkoriban már elmúlt hetven éves. Télen meg velünk szánkózott, ma is előttem van, ahogy húzza maga után a kis szánkóját, majd lecsúszik a meredek lejtőn. A születésnapjára egy csokor dalt kellett megtanulnunk, hogy azokat elénekelve köszöntsük fel a nagy zeneszerzőt. Felmentünk a szállodába. Sajnos én nem mehettem be velük a lakrészébe, mert nagyon gyenge voltam  szolmizálásból. Kodály ugyanis, ezt a tanítónk jól tudta, a dalok meghallgatása után minden gyereknek fel szokott adni egy szolmizálási feladatot. Jogosan tartott attól, hogy én esetleg nem tudom majd a kérdést jól megválaszolni. Nem haragudhattam rá ezért, én mégis szomorú voltam. A folyosón álldogálva kellett hallgatnom az ajtón átszűrődött társaim énekét. Amikor kijöttek a szobából nem látták meg rajtam a kirekesztésem miatti szomorúságot, abban az életkorban voltam, amikorra az ember már megtanulja leplezi valódi érzéseit, képmutatóan kérdezősködtem arról, ami odabent történt. Úgy tettem, mintha  egyáltalán nem fájna, hogy én nem lehettem ott velük. A galyatetői kis kápolnába jártunk vasárnaponként ministrálni. Később tudtam meg, hogy egyszer a kántor nem tudott feljutni a hatalmas havazás miatt, és telefonált Kodálynak, nem helyettesítené-e. A zeneköltő nem akart improvizálni, „nem méltó a liturgiához” - mondta erről később, és lekottázta, amit játszani fog. Mi, akik akkor ott voltunk a misén nem tudtuk, hogy a későbbi nagy művének, a  Magyar misének az első változatát hallhattuk akkor. Egy másik alkalommal a Nagyszálló parkjában játszottunk, mindenki valamilyen vadállat szerepébe bújt és éppen hatalmasakat ordítva támadtunk egymásra, amikor Kodály, aki pont arra sétált megállt, felénk fordult és azt mondta: „Hagyjátok abba azonnal ezt az ostoba játékot. Tönkre teszitek vele a hangotokat, a legnagyobb kincseteket!” Elhallgatunk, s többet nem játszottuk ezt az ostoba játékot. Mikor lett vége gyermekkorunknak? Nem tudom. Úgy múlt el észre se vettük.

Kodály

Meghallottad tetszhalott
országunk népeinek énekét,
pedig mennyi
hazug gége harsogta,
ne legyen derű abban
kinek van hazája.
Dallal és reménnyel
tértél vissza oda,
ahol valaha őseink
dúdolták fájdalmaikat.
Míg éltél néptől-népig
fűzte szálát
a hangok pentaton sora.
Ma már csak kelet népének
szívébe tör utat,
ahol őrzik még
az igaz dallamokat,
míg zajba-süppedt
hazánkban
a kórus torz torkokon,
szitok-szavak közé kevert
sikolyt kiált,
s mint utolsó hang,
könyörgőn száll
testvéreinkhez.
De meghallja-e
a rezgő éter hazug hangjai
közé keveredett segélykérés
gyenge furulyaszavát
a „hű magyar”,
s van-e még ki így nevezheti
magát,
kinek lelke mélyéből
a tiszta hang még feltör,
s énekszava egy szólamba
olvadva másokéval
mutatja, hogy a
„a nép szólal újra”
fölségesen zengve át
rónaságot, hegyeket, régen volt
ismerős tájakat,
ahol a kéz fegyver helyett
virágot nyújt,
és sorompó nem állja utadat...
Szájig ér az iszap,
fulladozva, rekedten szól,
a hangerő falja fel a melódiát.
Nem számít itt,
az sem, ha gyásznap van,
ha hazánk halott
és sírnod kell,
vigaszod anyád nyelvén
énekelve már nem szállhat.
Csak álmodozunk
a győzelem daláról,
a Budavári Te Deumot zengő
zene diadaláról...

2006