Az a nap látszólag ugyan olyan volt, mint a többi. Mikor megcsörrent a telefon, nem gondoltunk rosszra. Igaz, a vattás felhőtakaró az alacsony égen komor hangulatot adott. A doktornő volt a kórházból: – Meghalt, ma hajnalban. Miért nem jöttek be hozzá, úgy várta. – Feri bácsi megtiltotta. – Pedig valami fontosat akart közölni veletek, azt hiszem.... - hangja nagyon messziről jött, rekedt volt, hallani lehetett a mindegyre megszűnő és újra megerősödő leheletének zaját. Igen jó barátnők voltak.

Nem ért minket váratlanul a hír, hosszú hónapok teltek el a műtét óta, de az állapota nem javult. Amikor levették az egyik mellét, és a seb nem akart begyógyulni, sejtettük, hogy nincs sok hátra. Ő is tudta, hogy ebből már nincs vissza út. Ne engedd, hogy levágják a melledet, ígérd meg! - mondogatta a feleségemnek. Egy fél éven át mi főztünk nekik. Megmondták mit akarnak enni, mi bevásároltuk a hozzávalókat, és megfőztük. Vettünk egy kis ételhordót is, abban vittük el két naponként. Fillérre el kellett számolnunk a költségekkel. A mérnök úr csóválta a fejét, amikor átadtuk neki mi mibe került. Talán arra gyanakodott, magunknak is az ő pénzéből főzünk? A régi idők járhattak az eszében, mikor még cselédeket tarthattak. Úgy bánt velünk is, mint annak idején azokkal. A cselédek lopnak, mindig lopnak. - szokta mondani. Apja főispán volt, ő kastélyban nőtt fel. Évekkel később tudtuk meg, hogy milyen rossz híre volt a fiatalúrnak, molesztálta a fiatal cselédlányokat.

Nem ismerte az árakat, soha sem kellett ilyesmivel foglalkoznia, a háztartás a feleségének a dolga volt, pedig Magda amellett, hogy bevásárolt, főzött, sok mindennel foglakozott még. Ő volt, aki azokban a nehéz években összeügyeskedett annyit, amiből fenntarthatták, körülbelül, a korábbi életnívójukat. Ferenc minden hónap elején átadta a főmérnöki fizetését, és pénzügyekkel a továbbiakban nem foglakozott. Ha kellett egy cipő, egy ing, vagy valami ruhaféle, Magda vette meg neki. Ő cipelte el a szabóhoz is, hogy megrendelje az új öltönyt, a kitűnő halszálkás szövetanyagból. Ferenc soha nem kérdezte, hogyan jutott hozzá.

Magdán mindig minden divatos volt. Sokáig direktrix volt a belváros legelegánsabb ruhaszalonjában. Tévedhetetlen ízlése nélkül nem tudták volna kellő színvonalon kiszolgálni a megrendelőket. A testvéri országok első titkárainak a feleségei jártak oda, na azoknak aztán nem volt ízlésük egyáltalán. Finoman kellett rávezetnie őket a helyes választásra. Mindenre tudott figyelni, meg volt az a különleges képessége, hogy az embereket szóra bírja. Hangversenyekre jártak, operabérletük volt, de a zene élvezete helyett, neki fontosabb volt, hogy lássa a többi „úrinő”, hogyan öltözködik, belőlük kerültek ki az ő vevői is. Akkoriban éppen női táskákat varratott és adott el feketén. A modelleket a bécsi barátnőjétől kapott magazinokból vette át, de mindig változtatott is a divatos formákon, így azok egyedi darabok lettek, két teljesen egyformát soha nem készíttetett. Múzeumokba is jártak, de a képeken csak a női ruhák érdekelték. Ferenc a két háború közötti időben, amikor még miniszteri tanácsos volt, ami mellett néha tervezett egy-egy lakóházat is, igen jól keresett. A kényelmes budai belvárosi lakáshoz is úgy jutottak, hogy a ház terveit ő készítette, és a honorárium helyett megkapta az egyik lakást. Modern bútorokkal rendezték be. Volt egy zeneszekrényük is, ami akkoriban egy vagyonba került, de aztán, amikor bejött a mikró-barázdás lemezek korszaka, nem vettek újat, már nem ment olyan jól. A bútordarab megmaradt, némán állt a fal mellé tolva, néhány hamutál és váza állt rajta, egyáltalán nem oda illően. Ferenc műveltsége féloldalas volt. Adyt meglepő módon jól ismerte, valami megfogta benne, - bár ezt soha nem fejtette ki, mi volt az - de egyébként minden művészben gyűlölte az egzaltáltságot. Könnyen ráaggasztotta valakire az „őrült” címkét, persze ítélete elsősorban a még élő „modernekre”, különösen az absztrakt festőkre vonatkozott, a régieket, akiken még ő nevelkedett, az egekig magasztalta. Nem volt gyerekük. Talán valamilyen egészségügyi ok miatt, de az is lehetett, hogy nem akartak; mind a kettőjüknek második házasság volt, amiben éltek. Akárhányszor fel kellett valamiért mennem hozzájuk, mindig volt ott náluk éppen valaki. Csonka úrra a negyedik emeletről jól emlékszem, mindig hozta magával a rumos üvegét, de csak ő ivott belőle, nagynénémék soha nem ittak vele, de a stampedlis poharat ők tették eléje. Azt hiszem szivarozott is, és ha ott voltam mindig kijutott nekem a bölcsességeiből. Az élet harc. A sült galamb nem repül a szádba. Csak a kemény munka számít, és a tapasztalás. Ami a mai tankönyvekben van, az meg mind csupa hazugság. Söpörd ki az agyadból a sok ostobaságot, azoknak semmi közük a valósághoz. Jó zsírosan nevetett. Apjának a régi világban motorgyára volt, az első magyar gyártású gépkocsik az ő gyárából kerültek ki. Az államosításkor persze mindent elveszítettek, a kitelepítést viszont megúszták, hamar kiderült ugyanis, hogy a párt által a gyár élére kiemelt elvtársnak fogalma sincs a gépgyártásról, ezért az ő és az apja mérnöki szakértelmét nem nélkülözhették. Máskor meg éppen bridzsparti folyt. Figyeltem Ferencet hogyan veszi kezébe a ketté osztott kártyacsomagot, hogyan helyezi az egyik csomó lapjainak a sarkait a másik sarkai közé, aztán elegáns mozdulattal hogyan ereszti egymásra a kártyalapokat. Ugy mozogtak az ujjai, mint egy büvészé. Látni lehetett, hogy nagy gyakorlata van benne, és önmagáért kedveli a kártyát. Magda soha nem játszott, az ő feladata volt az összegyűjtött pontok feljegyzése. Ferenc csapata volt sokáig a hazai bajnok, a lakás tele volt a különböző versenyek első helyezetteinek adott, a győztes csapat nevével gravírozott ezüst hamutálakkal. Gyakori játékos volt köztük a nagynevű író is, akinek írói munkásságáról egyébként ritkán esett szó annál az asztalnál, talán azért, mert ő sem azt, hanem a bridzset tartotta az igazán fontosnak az életében. Persze tudták, hogy gyenge pillanataiban írogat is. Ritka alkalom volt, amikor a parti utáni kávézgatás közben én is ott ülhettem az asztalnál. Egy különleges perzsaszőnyeggel volt leterítve, ilyen terítőt sehol máshol nem láttam. Akkor fejtette éppen ki, miért nem tekinti hivatásának az irodalmat, hanem inkább valamiféle átoknak. Az ember egyetértésben szeretne élni a világgal egyszer csak megbélyegzettnek kezdi érezni magát, ha meg eleget próbál tenni az elvárásoknak hiteltelenné válik. Nem beszélve arról olyan írok társaságba keveredik, akik a magyar nyelv elemi szabályait sem ismerik. Amíg hallgatok, addig biztos, hogy nem mondok hazugságot. Vagy ami még rosszabb: fölösleges dolgot, olyat, amit mások már megírtak. Nincs csüggesztőbb állapot egy író számára, mint amikor úgy érzi igazi, belülről fakadó írásainak a megjelentetésére többé nincs lehetőség. A fő művének, nem véletlenül, az angolul megjelent bridzs-szakkönyvét tartotta, amire persze méltán lehetett büszke a versenyjátékosok körében.¹

Ferenc kidolgozott egy licitrendszert, ami nagyon hatásosan működött, ez hozta nekik sorra a győzelmeket. A háború után a versenyek is megszakadtak, csak sok-sok évvel később kezdődhettek újra, az „urak játéka”, idegen volt az elvtársak szemében, akik legfeljebb ultizni szoktak. Egyébként is a reakciósok ne jöjjenek össze kártyázás ürügyén, mert közben vagy utána ki tudja miről beszélgetnek. És valóban, a túlélésüknek volt eszköze a bridzs. A vitrinből előkerültek a meisseni porcelán kávés vagy teás készletek, az asztalon ott állt az ezüst cukortartó, a légkör a régi úri világot hozta vissza, amikor a mondatok még a „kérlek szépen” fordulattal kezdődtek, a társalgásnak még éltek a kulturált formulái, az udvariasság, a háziasszonynak szóló bókok közhelyei. Maguk között lehetett gúnyos megjegyzést tenni a micisapkás, "prolidiki" világra, az új osztály szavain, szófordulatain nevetgélni. Igaz jól tudták, hogy hiába tesznek a fejükre kalap helyett lenin-sapkát, elég ha ránéznek valakire, és megszólalnak: mindenki tudni fogja, melyik osztályhoz tartoznak. Minthogy ténnyé vált számukra, a szocializmus örökké fennmarad, nincs más, alkalmazkodni kell hozzá. Ferenc úgy fogott ki az új világon, hogy erőn felüli vállalásaival rálicitált a kiírt tervfeladatokra. Akkoriban rohammunkában kellett gyártani az új, szocialista ipari létesítményekhez a terveket. Ő azokat sorra a kért határidő előtt teljesítette, és végül elnyerte a sztahanovista címet. Furcsa volt olvasni a kitüntetés ízléstelen oklevelén az ősi nemesi család leszármazottjának a nevét. Később, a munkaversenyek lázas idejének elmúltával már nem kellet törnie magát, arra is volt ideje, hogy egyik-másik csapattársát felhívja munkaidőben, és lazításként képzeletbeli partikat játszanak le telefonon keresztül, lapokat osztottak le egymásnak, licitáltak. Nyilvánvalóan érzékelték, hogy az emberek körülöttük nem értik, miről beszélnek; élvezték, hogy ők ebben legalább a sok bugris fölött állnak.

Egyszer láttam igazán idegesnek. Tél volt, és abban az évben szokatlanul nagy hó esett. Kezében a logarléccel járkált fel és alá a lakásban. Lázasan számolt. Az egyik ő általa tervezett gyárnak a lapos tetejére hullott hó tömegét számolta ki, vajon kibírja-e? Akkoriban szerencsére mindent túlbiztosítva terveztek, számítani kellett a hanyag munkából keletkező hibákra, és arra, hogy a helyi elvtársak éppen akkor épülő házaira is maradjon. Anyag egy része azokba vándorolt mindig. A hó szerencsére hamar elolvadt. 

Magda mikor megtudta, Ferencnak viszonya van valakivel a tervezőintézetből, aki fiatalabbnak, és vonzóbbnak tűnhetett a mérnök úr számára, mint ő, nem esett kétségbe, nem rendezett patáliát, tudta, hogy van még néhány adu a kezében. Mindenben követte Bozzay Margit Lelki szanatóriumának a tanácsait. Hagyta a dolgokat folyni a maga útján, vigyázott, hogy a válás kérdése fel se vetődjön. Tudta nem szabad beszélnie a vetélytársáról, és nem akart érzelmileg se hatni az urára, mert sejtette most olyan, mint egy  túltelített palack, amibe nem fér már  bele egy csöpp  se. Magdának egyébként  kidolgozott elmélete volt a hűtlenségről, úgy vélte, az csak szilárdabbá teszi a házasságot, mert bűntudatot ébreszt a hűtlenkedőben, ami segíti összeragasztani a kapcsolatban keletkezett repedéseket. Bemondta a kontrát. Finom vacsorákkal várta esténként Ferencet, csábos, új fehérneműket hozatott magának Bécsből, és felfogadott egy masszírozónőt is, hogy a testét újra vonzóvá tegye. Egyszer sokáig kellett csengetnem náluk, míg végre egy ismeretlen nő ajtót nyitott. Egy hosszú kötényben volt. – Várnia kell, Magdát éppen masszírozom – mondta, és futott vissza a szoba felé. Akkor láttam, a kötényen kívül nincs más rajta, mert egy pillanatra kivillant a csupasz feneke.  

Az egyik alkalommal, amikor vittük az ebédet, kérték, hogy menjünk be a szobába. Már ott ült Weinebné is a szomszédból, akit csak futólag ismertünk, férje a műszaki egyetemen tanított, talán ezért tartott szorosabb kapcsolatot egymással a két család. A lapok ki voltak osztva, mi voltunk az Észak-Dél, ők meg a Kelet-Nyugat.  Ferenc feltette a szemüvegét, mielőtt olvasni kezdett néhány pillanatig az ujjai között tartotta a papírt. Mivel nincs gyermekünk rád és testvéredre, mint Magda unokaöccseire hagyunk mindent. Most tűnt csak fel, hogy Weinebné egy nagy női táskát tart szorosan mind a két kezével az ölében. Az a fajta táska volt, ami néhányszor már kiment a divatból aztán megint divatba jött. Elvesztette eredeti világos barna színét, és az évek során sötétedni kezdett, de ez még javított is a megjelenésén. Feltehetően Magda, néhány évtizeddel korábbi kollekciójából származott. A csatján jól látszottak a szecessziós inda kacskaringói. Ez is a lakás úrnőjére utalt, mindig ügyesen felhasználta a régi táskák megmenthető elemeit, ezzel is egyedivé tudta azokat tenni. Mi lehet benne, törtük a fejünket. A végrendelet rövid volt. Azt nem tudtuk megállapítani, hogy mennyire szabályos. A mi kezünkben nem volt adut. Nem tudtuk, mit kell ilyenkor mondani. Hallgattunk. Ferenc egy darabig az arcunkat vizsgálta, aztán intett a mellette ülő „játékostársának”, tegye le a lapjait. Weinebné zavarban volt, mosolyt erőltetett az arcára, és kinyitotta a retikült. Úgy tartotta, hogy beleláthassunk. Tele volt ékszerekkel, karkötők, nyakláncok, ezüst és arany láncok, fülbevalók torlódtak egymáson. - Ezek mind antik ékszerek, megboldogult édesanyám viselte őket. Weinebnét kértem meg az őrzésükre. Ez is mind a tiétek lesz, ha gondoskodtok majd rólunk – mondta ünnepélyes hangon. Ferenc a többesszámot csak azért használta, mert Magda akkor még a másik szobában feküdt, és feltehetően mindent hallott. Erre a jelenetre Ferencnek volt szüksége, tisztában volt Magda állapotával, és jó előre fel akart készülni az új helyzetre, a treff ászt a kezében akarta tudni. Mi csak pikk lapokat tologathattuk a fejünkben. Az ékszerek létezéséről mi addig semmit se tudtunk. A látszat csal, néha az igazi érték ott van előtted, csak olcsó bizsunak véled. Élénken megmaradt az emlékezetemben egy jelenet. Egyszer amikor felszaladtam a nagynénémhez láttam, hogy a belső szobában az ágyra mindenféle régi, értékesnek tűnő tárgyak, ezüst cigaretta tárcák, ezüstnyelű bot vannak kikészítve. Volt ott egy díszes kard is köztük, csupa olyan holmi, amit mi korábban csak a múzeumokban, vagy a filmekben láthattunk. Valószínűleg éppen a külföldi vevőket várták.

Amikor a kórházi telefon után elmentünk Ferenchez ő már tudta a hírt. Szeme fátyolos volt. Ismertük jól, egy érzelmes film, vagy egy romantikus zenemű milyen könnyen csal ki belőle könnyeket. Az arcát vizsgálgattuk, hogy megtudjuk ezek a mostani cseppek mennyire igaziak, hiszen a valódi könny ritka emberi tünemény. Kopott köntös lógott rajta. Nem tűnt a valamikori arisztokrácia utódjának, inkább a nép lezüllött fiának hatott. Az a hét, amit Magda nélkül töltött otthon, meglátszott a lakáson is. A konyhában mosatlan tányérok tornyosultak egymáson, a szobában ruhadarabok hevertek szanaszét. Az asztalon egy nagy halom papír állt, mindenféle írtatok. Mintha keresett, kutatott volna valami után. A lakás eleganciája teljesen eltűnt. Ferenc elvesztette korábbi magabiztosságát. Tétován lépkedett a szobában, mint aki még nem szokta meg a félhomályt.

A temetést a feleségem intézte. Sikerült a farkasréti temető egy könnyen megközelíthető parcelláját megszereznie. Szokásos módon zajlott le. Ravatal. Koszorúk. Néhányan a házból. A bridzscsapatbeliek már mind régen meghaltak. Pap. Előírásos részvétnyilvánítások, kalapemelések. Vége. A hosszú élet egyenes következménye, hogy lassan elvesztesz mindenkit, aki korábban fontos volt, a barátok, a rokonok, még a távoli ismerősök is a halálozási hirdetések gyászkeretében üzennek, már ne keress. Nincs ebben semmi meglepő annak, aki túlélt két háborút, egy forradalmat, ki tudja hány bajt és veszteséget. A fess férfiből, petyhüdt, barna foltos bőrű, hajlott hátú ember lesz, a nő arcát a nemes márvány erezetére hasonlító repedések lepik el, megtörik a szem csillogása, eltűnik a tekintet melegsége.

A temetőből egyenesen hozzánk mentünk. Megbeszéltük, hogy egy-két hétig Ferenc nálunk lesz. Annyit mondogatta, hogy mi lesz velem, meg úgy se élem túl, pár nap múlva követem az én drága Magduskámat. Taxiba ültünk. Ferenc a sofőr mellé telepedett. Egyszer csak erélyesen felszólította, – Itt álljon meg! Nem értettük mit akar. Kezébe nyomott egy húszast. Látja azt a újságárust. Vegyen egy sportot! Aztán hátrafordult és megkérdezte - Működik a televíziótok? Ma lesz a bajnokok ligájának a döntője - tette hozzá magyarázóan. Belelapozott az újságba, de aztán az ölébe tette, inkább az utat, pontosabban a járdán sétáló, ácsorgó embereket nézte. A nap vidáman sütött, nem törődött azzal, hogy temetésről jövünk. A körúti házak nagyszerű színházi díszleteknek tűntek, a siető emberek között minden korosztályból volt szereplő, a nők, a férfiak, még a gyerekek arcáról is eltűnt minden tartózkodás, mindenki azonos volt önmagával. – Hol szoktak ácsorogni a lányok? - kérdezte váratlanul, amikor a rossz hírű tér mellet hajtottunk el. Egy szót sem szóltunk.

Életünk eseményei ravaszul vannak eltervezve. Nem tudjuk milyen váratlan kanyarokra vezetnek. Azt hisszük, magunk választjuk meg az irányt, és több út között válogathatunk,  valójában mindig túlságosan közelről nézhetjük csak a térképet, és sose tudjuk igazán áttekinteni. Így vagyunk azzal is, amikor azt hisszük jól ismerünk valakit, de csak ha eltöltünk vele egy fedél alatt néhány napot, tudjuk meg, milyen valójában. Nem gondoltuk, mit veszünk magunkra, amikor hozzánk költöztettük.

Az első dolga volt, hogy bekapcsoltatta a tévét, hogy nézhesse a meccset. Amikor lefekvéshez készülődtünk, mondtuk, hogy szabad a fürdő, mehet. Nem ment. Aki keveset fürdik, az büdös. Az öregedő testnek amúgy is van valamilyen furcsa kipárolgása, ha ez keveredik az izzadtsággal, az elviselhetetlen. Párnája alatt tartogatta Magda fényképét. Időnként elővette, megpuszilta és könnyes szemekkel beszélt hozzá, de arcáról mindannyiszor hiányzott az a jellegzetes kifejezés, amelyik akkor jelenik meg, ha boldog emlékeinket idézzük fel. Reggel meg meztelenül sétálgatott a lakásban, hiába kértük, ne tegye ezt a kiskorú lányunk miatt.

Másnap váratlanul megjelent nálunk a sógornőm. Talán még soha nem jött el hozzánk a bátyám nélkül. Nem tudtuk mire vélni a dolgot. – Feri bácsit jöttem meglátogatni. Aztán elvonultak az egyik szobába, maguk után még az ajtót is behúzták. Miről beszélhetnek? - merült fel bennünk a nyugtalanságot okozó kérdés. A jelenet nem sok jót ígért. Titokzatos mosollyal az arcukon jelentek meg. Másodszor ültünk le a játékasztalhoz. Éreztem megint rossz felállásban várjuk a lapokat. – Az lenne a megoldás, ha Ti végleg idevennétek Feri bácsit.  Eladjuk a budai lakását, persze ti is kaptok majd belőle. Mennyit? –néhány, pikk, és kör volt csak a kezemben, treff egy sem. – Ötszázezret, az szép summa, ennyi pénzetek még sose volt. A lapjaimat rendezgettem. Tudtuk a lakás legalább három milliót ér. – Miért nem Ti veszitek magatokhoz? – Passzoltam.

Néhány nap elég volt, hogy belássuk ez az együttélés nem tartható tovább. Úgy döntöttünk hazavisszük, és inkább hordjuk neki az ételt, mint korábban. Ez ellen ő se tiltakozott, tudtán kívül megenyhültek a vonásai, szemmel láthatóan felvidult. Egyre jobb erőben érezte magát. Talán most, hogy jóslata szerint nem követte feleségét az ismeretlenbe, elhitte, hogy meghalni nem is olyan könnyű. Mindenesetre a végrendeletről ezek után nem esett szó. A becses táskát se láttuk többé, elillant az emlékek szürke füstjében. Bennünk meg kezdett derengeni, Ferenc miért akadályozta meg, hogy találkozzunk halála előtt Magdával.

Aztán jött az az asszony. Évtizedekig ült balról Ferenc mellett az operában, az évenként meghosszabbított bérletük jóvoltából. A végeláthatatlanul hosszú Wágner előadások alatt néha összeért a térdük. Magdával jól összebarátkoztak. Amikor először volt alkalmunk vele találkozni, feketére festett, kontyba tornyozott haja és kikészített arca ellenére meglehetősen túlérettnek látszott. Szívósan kitartó, kissé émelyítő kölniillat lengte körül. Hamar megtudtuk, hogy mivel nyerte meg magának Ferencet. – Tudod mit adott nekem már az első nap, amikor felkeresett? – dicsekedett diadalmas arccal. Tudtuk, pontosan tudtuk. Nem arról volt szó, hogy ő lett volna a végzete, az, akiért föllángolhatott benne, amit ifjúkora óta visszafojtott magában. De valóban ellenállhatatlan erővel ragadta meg, kiszámítottan, érdekből. Mint kiderült, Ferenc lett az ötödik férje. Mindegyik hagyott rá valamit, ki egy lakást, ki egy gyereket. Amikor Ferencet magához vette, persze már mind a három gyereke felnőttkorú volt. Kaptak egy-egy autót, mert jó anya volt, a gyerekeiért élt és vállalt mindent egész életében. Mi is kaptunk egy nagy, barna, kétajtós ruhásszekrényt, amikor eladták a lakást, és fel kellett számolni. Ferenc nem látta a rávetülő árnyat, úgy érezte szelíd, alkonyi derengésben terül elébe, ami még a hátralévő életében előtte van, és minden jó lesz. Talán csak nyugalmat akart, szelíd békességet, egy kis napsütést, csöndes napok derűjét -- gondoltuk jó hiszűen. Amikor utoljára láttuk a neki kijelölt szobában ült a televízió előtt, valami piros melegítő volt rajta. Egy meccset nézett éppen. Nem tudtam megállapítani ki áll nyerésre.

2013. július 22.
Lábjegyzet:
1. 76-ban ott volt a Monte-Carlóban rendezett bridzs-olimpián mint meghívott. Csodálói közül sokan ott szorongathatták meg először a kezét, gratulálhattak brizsről szóló cikkeihez, könyvéhez. A kaszinóvárosban sem tagadta meg önmagát, a hely szépségét így illusztrálta: „Látszik, hogy itt még nem jártak az oroszok.”