A cirkusz kopott ponyvája eltakarta a borús eget. A nézőtéren mindenki a magasba emelte a tekintetét. A légtornász nekilendült, hogy megcsinálja, mint minden este, a világszámát, a hármas szaltó mórtálét.

Védőháló nem volt alatta. Pergett a dob. Egy tizennégy év körüli fiú a kukkerét megfordítva illesztette a szeme elé. Sokszor nézett már vele így, most mégis meglepődött azon milyen távolinak látszott a kupola teteje, és milyen kicsinek tűnt így a lendületet vevő artista alakja. A vele szemben, fejjel lefelé hintázó társa még kisebbnek látszott. Félt attól a látványtól, ami bekövetkezhet. Messzinek, idegennek láthatta így ami történni fog, aminek megakadályozására tudta semmit sem tehet. A tompa puffanás zaja törte meg a rémisztő csendet. A nézőkből egyszerre szakadt ki a kiáltás, aztán felálltak, talán azt remélték az artista is feláll, mélyen meghajol, mintha a zuhanás a produkció része lett volna, és mosolyogva fogadja majd a tapsot... De a test élettelenül hevert tovább a porond porában. Csillogó ruhájú artisták tódultak be, idomított állatok, lovak, elefántok, majmok futkostak össze-vissza. Bohócok az esetlen cipőikben köbe körbe járkáltak, jajveszékelve szórták fejükre a fűrészport. Egyedül a fiú ült továbbra is a helyén nyugodtan, szemén a távcsővel, úgy látta az emberek messze vannak tőle, a megfordított világban a nagy zuhanás is kicsiny, szánalmas, mosolyogtató jelenetnek látszott csak. Homályos gondolat kezdett benne alakot ölteni, ezen túl mindig a kezében kell tartania a fordított messzelátót, hogy az élet nagy zuhanásaitól távol tarthassa magát, és minden valami tompított tréfának tűnjön csak.