berlini fal építése

 

A Brandenburgi kapu 1968-ban a keleti oldalon.
Eddig lehetett megközelíteni a látogatóknak a kaput.

Több, mint ötven éve húzták fel a falat, átmetszve Berlint. Akik akkor a városban éltek soha nem felejtik el. Mint aki elveszti a lábát, a karját és élnie kell tovább nyomorékul, úgy maradt csonkolt lélekkel egy egész város lakossága. A berlini fal, Die Mauer ahogy ők röviden nevezték, Nyugat- és Kelet-Berlin határépítményeként  1961 és 1989 között állt. Huszonnyolc éven át "védte" a Német Demokratikus Köztársaságot. Augusztus 13-án először szögesdróttal választották el Berlin keleti és nyugati felét. Ezt később betonból épült védelmi zóna váltotta fel, ami a szökést szinte teljesen lehetetlenné tette. Mégis sokan megkísérelték, de majd minden menekülő szabadságvágyáért életével fizetett. A fal 1989-es lebontása egyben a hidegháború befejeződését is jelentette.

Az 197o-es években egy kolléganőmmel én is jártam hivatalos úton Berlinben. A programot azt hittük, hogy teljes egészében mi állíthatjuk össze, de tévedtünk. Az NDK hivatalos szervei ugyanis kiegészítették néhány kötelező elemmel. Így került sor megérkezésünk másnapján a Brandenburgi kapu megtekintésére. A hivatalos autó sofőrje be sem léphetett a területre, egy ezredes várt és kalauzolt minket. A kapu épületében egy kiállítást rendeztek be, nyilvánvalóan propaganda célból. Az akkori szóhasználatnak megfelelő magyarázó szöveggel kísérve kellett végignéznünk „az imperialisták aknamunkájának tárgyi bizonyítékait”, még filmet is vetítettek nekünk. Sütöttek a képek, az ölő eszmévé silányult jobbító akarat férgeket szült, a félelem mutatta fogsorát. Ahogy Szabó Lőrinc írja: "...átkozott vagy,/  ha látod: a Sátán/ mennyi szenny/tüzéből festi be a halál/ gyászpompás keretei közé/ Műremekét, az Életet.” A szavakkal, amiket hallanunk kellett mértük az időt. Nagyon lassan telt. Aztán átkísértek a várost szimbolizáló kapu elé épített emelvényhez. Néhány lépcsőnyi magasból átnézhettünk a „bűnös kapitalista” világba. Jobbra és balra a fal betontömbjei húzódtak, amit tompa elménk át nem rághatott. A sűrű köd megakadályozta, hogy messzire lássunk. Talán 1o-15 méterre előttünk, a nyugati oldalon, a „szabad világban” egy ugyan olyan emelvény magasodott, mint a miénk. Azon is álltak néhányan, gondolom nekik meg a keleti városrészt mutatták volna, de ők sem láthattak belőle semmit, csak minket. Néztük egymást. Olyan közel álltak, hogy kivehettük arcvonásaikat. Nem tudom mit olvastak ki ők a miénkből.