Ahogy rövidültek úgy váltak napjaink egyre üresebbé. Naphosszat ültünk a márványasztal mellett, és unatkozva néztük a többieket. Talán a hatvanas években tűntek fel nekem előszőr. A festőn mindig svájci sapka volt, ritkás szakáll takarta kicsit püffedt arcát, piros sál tekeredett többször körbe a nyakán, és a hóna alatt nagyméretű mappát tartott. Mintha abban cipelte volna rejtélyes életét. Később megtudtam, bár többször felvételizett, a képzőművészetire nem vették fel lelkész apja miatt. Zászlókat festett mindig, lyukas lobogókat.

Vizenyős, szürkéskék szeme egyetlen pillanatra sem nyugodott. Végignézett színpadias szenvedéllyel az asztaloknál ülőkön, észrevette és megállva figyelte egy darabig a múltszázadi költőt, aki egy foszlott dossziéban, a kávéscsésze, és a félig üres vizespohár közelében, az asztalon tartotta összes költeményét. Bárki, aki elment mellette elolvashatta, ami nagy betűkkel volt ráírva: Verseim. Mindig egyedül ült. Arcán, mint megviselt élete lemoshatatlan bizonyítékát megadóan viselte a szórt fénnyel megvilágított ráncait. A fekete asztal fölött merengőn nézett maga elé. Nagy néha zakója zsebéből előkotorta a szemüvegét, meglehelgette, viseltes zsebkendőjével megtörölgette, aztán füle szokatlanul nagy lebenye mögé helyezte a végén rugósan bekunkorodó szárait. Elővette a töltőtollát, kupakját lecsavarta, ujjai közé vette, és tűnődve nézett maga elé. Talán most írni kezd, gondolhatta, aki figyelte. Így maradt hosszú percekig, de aztán lassú mozdulatokkal mindig visszahelyezte a kupakot anélkül, hogy egy sort is írt volna. Más személy hiján saját lelkébe mártotta bonckését, de a halva született költői vágyaknak, a magzattá sem érlelt próbálgatásoknak már régen nem nőtt igazi szárnyuk, nem alakult ki a formájuk.A festő tovább ment az asztalok között, vörös, tésztaarcán izzadtság csillogott, száját kicsit eltátva tartotta. Nem lehetett tudni mi jár a fejében. Minden nap megjelent, de soha nem ült le, nem szólt senkihez. A költő volt az egyetlen, akivel szót válthatott volna, de ez valami miatt soha nem történt meg. Nem tudták egymásról, hogy ugyanazzal a teherautóval szállítottak őket a platón fekve, a Tétényi útra. Mind a ketten ott voltak ugyanis a téren, amikor a gépfegyverek fehér villogása aratott, golyók zápora luggatta a koponyákat. Szerencséjükre mások teste fedezékül szolgált nekik, megúszták kisebb sérülésekkel. Különböző helyeken pár forintért ablakot mostak, padlót vikszeltek, vagy egy kórház nagy konyháján mosogattak, egy gyárban segédmunkásként dolgoztak. A festő az asztalok között tett szokásos sétája után mindig hirtelen visszafordult a bejárat felé és kilépett a körútra. Mind a ketten megőrizték művészi függetlenségüket, nem kellett átélniük a cenzor-szerkesztők, vagy az éber képzőművészeti zsűrik műveiket elutasító döntéseit. Az a néhány ember, akiknek szemeiben fény lobbanhatott a költő ifjúkorában írt verseit olvasva, vagy a festő hittel készült valamikori rajzait látva csodálkozás lüktett ereikben, már régen meghalt, ahogy a festő és a költő is.

Scroll to top