Próza

Kutasi Gyula,
a novella szerzője fiatal korában

A március hónap vidám, mint egy kamaszlány, Hegyes napsugarai nyomán a sötét gépműhely megtelik fénnyel. Fehérre szívott bennünket a tél, unjuk a hideget, az átkozott ködös reggeleket és a gyakori havazást. Az idén kijutott belőle, olvadáskor bokáig ért a latyak.
Kajaszünet van és csend, moccanatlannak tetszik a világ, az a komor épület, ami a telep csücskében húzódik, leghátul. Kívülről olyan, mint egy menedékház. Csak egyszer kell belépni a munkaügyin, aztán mindenkit befogad, elnyel. Aki szabadulni akart, már elment régen. Mi maradunk – az életfogytosok - , ahogy a nyugdíj előtt álló Laufer mondja. Ha szidjuk, átkozzuk a szakmát, ezt szeretjük csinálni. Ha nem fizetnek meg eléggé, ehhez értünk. Több lehetőség nincs. Egy pörlekedő, de a bajban egymásért küzdő nagy, lármás család vagyunk. A volt focista, főnök, nem családtag. Csupán egy mindig kíváncsi szomszéd.
A evésen már túl vagyunk, ilyenkor mesélünk, igaz és kitalált történeteket, amit soha nem ununk meg. Nagy ritkán megreped a burok és szép történet születik, ez az, ami összeránt bennünket. Ha valami fontosat tudunk meg a másikról. Mert a valódi szépség mindig rejtve van.

Bővebben: A TAVASZ SZERELMESEI

Thomas Mann és Luchino Visconti emlékezetére


A mennybolt szürke volt, a köd hamar elnyelte a tengert, a végtelent kutató tekintet beleveszett az áthatolhatatlan semmibe. Az üres, tagolatlan szürkeségben lassan mégis alakot öltött valami. A tompa csönd remegett. A több emelet magas, hatalmas test váratlanul bukkant fel. Mindent eltakart. Fél könyökét az ablak párkányára helyezve figyelte az árnyszerű látomást. Egészen közel jött, olyan érzése volt, ha kinyújtja a kezét, akár meg is érinthetné.

Bővebben: Az álomhajó

A cirkusz kopott ponyvája eltakarta a borús eget. A nézőtéren mindenki a magasba emelte a tekintetét. A légtornász nekilendült, hogy megcsinálja, mint minden este, a világszámát, a hármas szaltó mórtálét. Védőháló nem volt alatta. Pergett a dob. Egy tizennégy év körüli fiú a kukkerét megfordítva illesztette a szeme elé.

Bővebben: Cirkusz

Az ablakpárkányon könyöklő vörös kisfiú valójában nem nézett semmit. Minek is nézett volna? Az utca homályos volt már. A sarkon eltűnt még egy-két sötét alak, és csak a körútról hallatszott be a villamos robogása, az autók halk pöfögése. A kisfiú nem talált semmi érdekeset, sem a pislákoló lámpafényekben, sem az ablakban hervadozó virágokban, sem az el-el suhanó járművek árnyaiban. Rossz kedve volt. A rossz kedv csak úgy jön, azt se tudjuk miért, de bizony elég nehezen távozik. – Aludni kéne már – gondolta a kisfiú, és az ágy felé pillantott. – Kéne, de minek? Azzal visszakönyökölt az ablakpárkányra.

Bővebben: A tölgyfa és a hangya

 

berlini fal építése

 

A Brandenburgi kapu 1968-ban a keleti oldalon.
Eddig lehetett megközelíteni a látogatóknak a kaput.

Több, mint ötven éve húzták fel a falat, átmetszve Berlint. Akik akkor a városban éltek soha nem felejtik el. Mint aki elveszti a lábát, a karját és élnie kell tovább nyomorékul, úgy maradt csonkolt lélekkel egy egész város lakossága. A berlini fal, Die Mauer ahogy ők röviden nevezték, Nyugat- és Kelet-Berlin határépítményeként  1961 és 1989 között állt. Huszonnyolc éven át "védte" a Német Demokratikus Köztársaságot. Augusztus 13-án először szögesdróttal választották el Berlin keleti és nyugati felét. Ezt később betonból épült védelmi zóna váltotta fel, ami a szökést szinte teljesen lehetetlenné tette. Mégis sokan megkísérelték, de majd minden menekülő szabadságvágyáért életével fizetett. A fal 1989-es lebontása egyben a hidegháború befejeződését is jelentette.

Bővebben: A fal
Scroll to top