Nagyítóval nézegetem szüleim fiatalkori fényképét, apám markáns, barázdált arcát, meleg tekintetét, és anyám finom vonásait, kedves mosolyát, és próbálom magamban megtalálni a velük azonos jegyeket. Felidézem tulajdonságaikat, képességeiket, és eltöprengek azon melyek élhetnek tovább belőlük bennem.

 

Tanulmányaim, munkahelyeim, családi események

Emlékeim1

   
Születtem:
Budapesten, 1944. április 18-án.

Éppen egy hónapos voltam, amikor a német csapatok megszállták Magyarországot. (Egy másik hatalom minket őrző hadserege meg majd egész életemen át „vigyázza” mindennapjaimat.) Azon a Baross utcai klinikán születtem, ahol, mint később megtudtam anyámat is világra segítették, és aztán fiam, lányom, sőt az unokáim is ott látták meg a napvilágot. Felmenőimről keveset tudok. Egészen másfelé mutat vissza apám családja, mint anyámé. Mind a két ág tele van titkokkal, számomra ismeretlen szereplőkkel.2

Nagyapám polgári iskolai igazgató volt Monoron.

Szüleim:
Apám Oláh Dezső, született 1912-ben Monoron;
Anyám Dück Alojzia,
született 1911-ben Budapesten.
 
 
 
Testvérem:
Oláh Gábor 1938-ban született Tapolcán.

Dédapám, kemény küzdelem árán származásának a hátrányait leküzdve jutott el odáig, hogy Aradon egy jó nevű vendéglőt vezethetett, és tehetős ember lett belőle, aki megengedhette magának, hogy gyermekeit taníttathassa. Nagyapámnak, bár virtuózan cimbalmozott már nem kellett muzsikálásból megélnie, tanárként tudott elhelyezkedni. 4 5 A monori állami polgári fiu- és leányiskola igazgatója volt, 1903-1916-ig, (egy évvel késöbb ott tanult egy rövid ideig József Attila!). Apám Monoron születet 1912-bent, de iskoláit már a Józsefvárosban kezdte, történetesen abban az iskolában, ahol az én gyermekeim is elsőtől nyolcadikig tanultak. A Vas utcai Kereskedelmi Iskolában folytatta a tanulmányait.3 Apai nagymamámról csak azt tudtam meg, hogy párhónapos koromban bevittek hozzá a kórházba, így még láthatott engem mielőtt meghalt. Nagyapámról is nagyon halványak az emlékeim, három éves alig múltam, amikor elvesztettük, de egy kép él bennem róla, egy félhomályos szobában az én kiságyam szélén ül és tündérekről, királyfikról mesél nekem.

Szüleim romantikus körülmények között ismerkedtek meg Badacsonyban, és ott is esküdtek meg egy kicsi kápolnában. Anyám ott kapott hozományba egy szép és nagy házat, amiben aztán egy panziót rendeztek be. Sajnos mire én megszülettem már nem volt a miénk.

 

A háború után apámnak fakitermelő vállalkozása volt, Budán egy villában laktunk. Halvány emlékeim vannak a hatalmas nappaliról.

Közepére mennyezetig érő karácsonyfát állítottak, alatta rengeteg játék, háromkerekű bicikli, favonat, építőkocka hever.

Négyéves lehettem, amikor megoperáltak, egy gyermekfej nagyságú daganatot vettek ki belőlem. Nem engedik, hogy elaludjak. A műtő vakító lámpáitól hunyorgok. Nem fáj amit csinálnak, de mintha mégis érezném, hogy éppen vágják fel a hasamat. Furcsa szagok, hangok keveréke vesz körbe, érthetetlen nyelven folytatott beszélgetés töredékei jutnak el hozzám. Egy későbbi emlékkép is előjön a betegségemmel kapcsolatban. Az orvosi egyetem lejtős előadótermében kísér le anyám a mélybe a padok közötti lécsősoron, kétoldalt fehér köpenyes emberek ülnek. A professzor előtt az asztalon egy üveghengerben ott úszkál a daganatom. Úgy látszik orvosi eset lehettem. Az operáció nyomasztó, gyakran ismétlődő jelenetei még sokáig éltek bennem, mintha egy végtelenített filmszalag őrizte volna meg a képeket. Gyanítom miatta lettem gyermekkoromban visszahúzódó, és félénk.

Amikor apám fatelepét államosították megpróbáltunk disszidálni.6 Sietve eladta villalakásunkat, amit lehetett mindent pénzé tett. Minket anyámmal és a cselédünkkel leküldött az osztrák határhoz közeli faluba, ott kellett volna megvárnunk, amíg néhány dolgot még elintéz. Az volt a terv valaki éjjel majd átkísér minket a határon, de erre az egészre már nem került sor. Az ÁVO ugyanis éppen akkor kezdte összeszedni a gyanús alakokat a határ közeléből. Értünk is éjjel jött a fekete autó, ahogy szokott. Anyámmal, Sárival a cselédünkkel, és bátyámmal a hátsó ülésen zsúfolódunk össze, sötét falvakon robogunk át, az autó reflektora világítja meg az utat, amit félelemmel vegyes örömmel figyelek. Megérkezünk egy nagy házhoz, bekísérnek egy nagy terembe, ahol körben férfiak és nők állnak a fal felé fordulva. Kiabálások, jajgatások hangjai szűrődnek ki a távolabbi szobákból. Amikor anyámat hívják én sírva utánafutok. Élénk emlékeim maradtak a börtönről is. Hatalmas teremben helyeztek el minket, emeletes fából ácsolt priccsek álltak körben a fal mellett. Rengetegen voltunk, egész családok kuporogtak a furcsa alkalmatosságokon, és nagy volt a hangzavar. Egy másik emlékkép is bevillan.Villamoson kísér minket egy rendőr, anyám meg van bilincselve. Fullasztó vihar előtti hőség nehezedik a városra. Talán a bíróságra viszik, nem tudom, elég hihetetlen az egész jelenet, de élesen látom ma is magam előtt. Nagy esőcseppek loccsannak szét a járdán. Három hétig voltunk fogva tartva aztán elengedtek. Apám valahogy megtudta, hogy a határt már lezárták, ezért már nem utazott utánunk, így ő megúszta az egészet.

Általános iskolai tanulmányaim:
az első osztály első hónapjait 1950-ben Badacsonytomajon végzem.

Ettől fogva nincs saját lakásunk. Minket bátyámmal az anyai nagymamához adnak le. Szüleinkről sokáig nem hallunk semmit. Az első osztályt a falusi iskolában kezdem meg. Kettesével ülünk az öreg padokban. A tanári asztal egy dobogón áll velünk szemben. A falon széles fekete tábla terpeszkedik.

Nagyanyánkat gonosz boszorkánynak láttuk, féltünk tőle. Életének minden baja, gondja ott ült az arcán. Mi az unokái talán fiatalkorának nehéz éveire emlékeztettük, azért nem fordult szeretettel felénk. Egyszer mert túlságosan közel mentem a kerítéshez, hogy láthassam az országúton az autókat, ostorral vert meg, vörös hurkák lettek a hátamon, a fenekemen. Sokáig sírtam, bátyám csak nehezen tudott megvigasztalni. Titokban levelet írt szüleimnek, amiben részletesen ecsetelte sanyarú sorsunkat, benne az én megveretésemet. A levelet anyám nem mutatta meg apámnak, talán szégyellte, de néhány nap múlva apám mégis megtalálta. Azonnal leutazott értünk, és felhozott minket Budapestre.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Alsó tagozatos tanulmányaimat Budapesten,
Virányos utcai Általános Iskolában folytatom.

Nővére szerzett nekünk Budán egy kertes házban albérleti szobát, ahol végre újra együtt lakhatunk mind a négyen. Egy nagy terasz is tartozott a szobához, ez nagy kincs volt, ott tudtunk játszani, és a rozsdás fémasztal körüli vasszékeken ültünk vasárnaponként az ebédhez. A szobában négy fekhely el sem fért, ezért anyám és apám örökké forgolódva együtt aludtak egy elnyűtt ágyban, a bátyám egy matracon feküdt, ami félig az asztal alá nyúlt. Nekem egy rácsos ágy maradt, amiben persze már nem fértem el, ezért a végéből a rácsokat kiszedtük, és az alvóhelyemet kofferekkel hosszabbítottuk meg. A lakás többi részében főbérlőnk népes családja lakott, a mérnök apa amikor beköltöztünk még a kistarcsai internálótáborban volt, két lányból, és két fiúból álló ikergyerekeik voltak, akik már gimnáziumba jártak. Az anya a nagy család háztartási feladataival volt elfoglalva. A lakásban állandóan mosás vagy főzés szaga terjengett. Szigorúan meg volt szabva mikor mehettünk a fürdőszobába, és anyám főzni a konyhába.
A fővárosi iskolát már az új rend szólamai lengték be, az óra kezdetén a belépő tanárt felállva, hangos előre kiáltással kellett köszöntenünk. Az egyik gyerek a szünetben megkérdezte tőlem, te milyen vallású vagy? Az udvaron a gyerekek vallásháborút vívtak egymás ellen. „Adj király katonát! Nem adok, akkor szakítok.” Jó messziről néztem csak őket. Minden tanóra kínszenvedés volt. .Nem értem a betűket miért írjuk másképpen, mint ahogy a könyvben kinéznek? A számtan még titokzatosabbnak tűnt. A hangokat jelekkel helyettesítették, amelyek mennyiségeket fejeztek ki, a jelekkel műveleteket lehetett végezni, a összeg több lett vagy kevesebb. Megpróbáltam az ujjaimat használni, de az hamar kevésnek bizonyult. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy az osztálytársaim sajátságos módon értették, sőt magától értendőnek tartották a dolgot.

Apám hónapokra eltűnt, anyám hitelre vásárolt a piacon. Még a krumplit is, pedig az volt a fő ételünk, paprikás krumpli, persze kolbász nélkül, vagy nudli, gránátos kocka, paradicsom püré. Néha palacsinta. Húst nagy ritkán, ünnepnap ha ehettünk.

Amikor apám végre hazajött a kiküldetéséből, így nevezte a hosszú távollétét, rengeteg dolog kerül elő a hátizsákjából, kolbász, szalámi, csokoládé. Anyám szép új ruhát kapott vigaszul, és egy köteg pénzt is tett a kezébe. Aztán szép lassan visszakéregette magának. Napokig beszélt teveiről, találmányáról, ami majd sok pénzt hoz nekünk, s lerajzolta milyen házat fogunk építeni belőle. Mi ragyogó szemmel hallgattuk, és rengeteget nevettünk.

Barátommal egyszer találtunk egy puskagolyót. A nagyok elvették tőlünk kiszedték belőle a töltetet úgy adták vissza, nehogy bajunk essen. Valamelyikünk fordítva tette vissza a hüvelybe a golyót és az beszorult. Kővel ütögetve próbáltuk kiszedni belőle. De a gyutacs elsült, és egy szilánk barátom meztelen mellébe fúródott. Felugrott és bőgve rohant haza, és közben ordította: meglőttek.7

A felső tagozatot a Labanc utcai Általános Iskolában kezdem meg,
 

A felső tagozatot a Labanc utcai fiú iskolában kezdtem el. Bátyám is odajárt, kitűnő tanuló volt, az iskola életében szinte nélkülözhetetlené tette magát, például szini előadásokat rendezett saját darabjából. Mindenki szerette. Azt hitték az ő nyomdokába lépek majd, de én pont az ellentéte voltam, ha felhívtak felelni legtöbbször meg se tudtam szólalni. Csodálkozva tapasztaltam, hogy az érzékeim ugyan pontosan rögzítik a külső valóságot, de a tanár szavai mégsem jutnak el hozzám, mintha egy láthatatlan búra venne körbe, ami nem engedi át.

az 5. és ha 6. osztályokat Galyatetőn,
összevont osztályokban végzem,

A további iskolai kudarcoktól az mentett meg, hogy anyám Galyatetőn egy üdülőben kapott állást, és engem is magával vitt. Egy kis házban laktunk kettesben, fáktól körülvéve, villany nem volt bevezetve. Az elsőtől a nyolcadikig egy teremben tanultunk, osztályonként ugyanis csak két-három gyerek járt, amíg a kicsik tanultak, mi feladatokat oldottunk meg, és általában megjegyeztük azt is, amit a felsőbb osztályosok tanultak. Otthon már nem kellett másnapra készülnünk semmit. Kitűnő tanítónk volt, minden tárgyat ő tanított, az orosz nyelv kivételével. Ennek oktatása alól, mivel nem tudott oroszul felmentést kapott a tanfelügyelettől. Tudtommal egyedüliek voltunk az egész országban, akiknek az volt a bizonyítványába beírva: „az orosz nyelv tanulása alól felmentve”.

 

Ötvennyolcban már újra a budai albérletünkben éltünk.
A miénkkel merőleges utcában álltak, hatalmas kertekben Buda talán legszebb villái. Ezekben laktak az úgynevezett szovjet tanácsadó elvtársak, megszállt országunk árnyékminiszterei. Mi tízen-valahány éves srácok hamar kifigyeltük, hogy az egyik kertben van egy hatalmas fürdőmedence. Átmásztunk a kerítésen és megfürödtünk. Ettől kezdve majd minden nap eljártunk oda, lassan a kis orosz kölyköket teljesen kiszorítottuk belőle. Egyszer a nagy vízi fogócskázás közben nem vettük észre, hogy néhány felnőtt érkezett a medencéhez, és hamarosan már ott úszkáltak köztünk. Felismertük néhányukat, hiszen láttuk őket eleget a nagyfilmek előtt vetített híradókban. Kádár János néhány méterre tőlem úszott. Emlékszem még arra is volt időm, hogy megnézem az ujjait, mert akkoriban azt híresztelték, hogy Rákosi börtönében kihegyezték mindegyiket. Hát én ennek nem láttam a nyomát.8 Vidám fiúcsapatunk hamar elcsendesedett, tudtuk, hogy innen gyorsan el kell tűnnünk. Néhány napig kerültük a medencét.

7. és 8. osztályos tanulmányaimat Budapesten
a Csaba utca Általános Iskolában folytatom.
 
 Középiskolai tanulmányaim:
1-4 osztályokat a Táncsics Mihály Gimnáziumban végzem, ott is érettségizem 1963-ban.

Abban a házban, amiben laktunk volt egy kis garzon lakás is, ott élt egy fiatal házaspár. Anyám, akinek nem volt éppen állandó munkahelye vállalta, hogy vigyáz a féléves kislányukra. Az első gyereküket néhány hónapos korábban elvitte a bölcsőhalál. A szülőket ez nagyon megviselte.9 Anyám ezért különösen nagy figyelemmel gondozta a kislányt és egyszer észre is vette, hogy a gyerekkel valami nincs rendben és hívta a mentőket. A gyors orvosi segítség mentette meg a kisbaba életét.10

A Csaba utcai Általános Iskolába kerültem, ahol akkor már a jobb tanulók közé tartoztam. Az orosz nyelvből igaz csak egy kegyelem kettest kaphattam, hiszen még a cirill betűket sem ismertem igazán. Az orosz sok kudarcot okozott a gimnáziumban is. Felvettek a budai Táncsics Gimnáziumba, ami akkor kezdte meg működését. Tanáraink tág ajtókat nyitottak, fényt és levegőt engedtek a tantermünkbe. Korábban az egyetemeken tanítottak, de ötvenhatos tevékenységük miatt onnan távozniuk kellett. Talán éppen ennek köszönhetően iskolánk a régi és nagynevű budai középiskolák tanítási színvonalát is meghaladta.

 

Apám elvesztette korábbi állását, az albérletünkből is kitettek minket, mert nem tudtuk fizetni a lakbért. Bátyámat felvették a Színház és Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakára, és a kollégiumban kapott elhelyezést, anyám és apám meg Visegrádon egy üdülőben helyezkedett el. Én meg, hogy ne keljen iskolát váltanom az Acsádi családhoz kerültem, mint kosztos diák.11 A költségeket apám két nővére állták. A családot Cia néni vezette, ahogy akkoriban mondani szokták ő hordta a nadrágot, valóban férfias jelenség volt. Feszes, elől végig gombos ruhát hordott, rövidre vágott haját hátrafésülte, néhol már ősz szálak csillogtak benne. Finom arcbőre, meleg, barna tekintete és lágy keze volt. Valami ismeretlen, egzotikus illat lengte körül mindig. Határozott hangon osztogatta a parancsait. Cia néni velem mindig kedves volt, csak egyszer volt rám nagyon mérges. Reggel a menü mindig ugyanaz volt, szalonna, kenyér, tea. A teát mindenki maga főzte meg, precízen ki kellett mérni a csészényi vizet és beleönteni az ódon fém főzőedénybe. Kimértem, mint máskor, de a gázrezsón felejtettem, a kanna egészen vörösre izzott, a fülét, csőrét rögzítő forrasztások kiolvadtak belőle. Úgy nézett ki, mint egy lelőtt nagy madár, csőre élettelenül hajlott a hasára.

 

Az iskolai nyári táborban ismerkedtem meg első szerelmemmel. A hónapokig tartó tétova próbálkozásaink a testi szerelem terén kötöttek össze minket, kíváncsiak és tökéletesen tapasztalatlanok voltunk.

 

Hajléktalanságunkból megint nagynéném segítette ki a családunkat. Anyámnak a József körúton levő négyes társbérleti lakás egyik szobájában élő idős hölgyet kellett ápolnia. Az ápolás fejében eltartási szerződést köthettünk vele, ami azt jelentette, ha meghal a lakrész bérleményére joggal tarthatunk igényt. Nem sokat kellett erre várni. S egy rövid időre ismét egy szobában alhattunk. A 200 négyzetméteres lakás mind a négy szobáját más-más társbérlő lakta. Az udvari szobában Feri bácsi, az Eső és társa liftgyártó cég gépésze lakott, a háború előtt abban a szobában működött a cég irodája. A legnagyobb utcai szobában Mária néni, a hajdani szakácsnő, a középső szobában laktunk mi, a fürdőszobán át megközelíthető szobában meg Kálmán, aki a háború előtti Magyar színház rendezője volt. A kilenc négyzetméteres cselédszobában meg Mária néni albérlői, a háromtagú Gulyás család élt12 A konyha közös volt, mi mint új lakók csak rövid időre vehettük igénybe. A fürdőszobát is csak percekig használhattuk, hiszen Kálmán azon keresztül tudta elérni a szobáját. Volt amikor nem tudott kijönni, mert a riglit ráfordítva felejtettük az ajtón. Nem régen tudtam meg, hogy egy rövid ideig abban a lakásban (is) lakott Kosztolányi Dezső.

 

A srácok közül, akikkel még a lajtős budai utcában játszottam együtt csak Gyulával maradtam kapcsolatban. Ő volt talán a legcsibészebb, a legvagányabb és ezért kitűnt a többiek közül, akiknek az egyéniségében nem volt semmi szokatlan. Habozás nélkül vetette magát a legéretlenebb kalandokba, mintha sohase félne a következményektől. Engem vonzott ez a természet, ami csiszolatlanabb volt az enyémnél. Amikor felkeresett, hogy barátságunkat érettebb szakaszba emeljük, már Pesten, a szövevényes társbérletünkben laktunk. Az ismeretlen jövő felé irányuló tekintetünket a közös olvasmányélmények megvitatása kötötte le. Akkor kezdte írni az első novelláit. Én voltam mindig a friss olvasója, kritikusa írásainak. Remekül tudta lefesteni azt a közeget, amiben élt, a külvárosi munkások, szoba konyhás lakások, műhelyek világát.13

Főiskolai Tanulmányaim:
1963-1967 között
a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola
hallgatója vagyok.

Főiskolára vagy egyetemre bejutni nagyon nehéz volt akkoriban, és akit nem vettek fel azt ráadásul a katonaság réme is fenyegette. Én a Gyógypedagógiai Főiskolát céloztam meg, ahol nem kellett se fizikából, se matematikából felvételizni. Engem ekkor már a lélektan érdekelt elsősorban, de az egyetemen nem indult akkor külön ilyen szak, de azt tudtam, hogy a főiskolán működött a háború előtt, a nagy magyar pszichológus Szondi Lipót laboratóriuma, ahol a valamikori tanítványa Illyés Gyuláné, - József Attila Flórája – volt a lélektani tanszék vezetője. A felvételi vizsgán, mint akinek nincs mit veszítenie, felszabadultam minden gátlásom alól. Az értesítés postán érkezett, remegő ujjakkal bontottam ki a borítékot. Azt a boldogságot, amikor az „Ön felvételt nyert” mondatot megtaláltam benne, lehetetlen leírni.

Az első főiskolai élményem, amire visszaemlékszem az, hogy az éppen akkor elhunyt igazgató, Bárczy Gusztáv koporsója mellett állunk díszőrséget. Ennek szimbolikus jelentősége volt. A mi évfolyamunk az új igazgató irányításával már a korábbitól eltérő koncepció alapján kapta a képzést, amely vitatta, hogy a fogyatékosokkal való foglakozásoknak valamiféle gyógyító hatása volna.14 15

A második évben megválasztottak a főiskola lapjának a szerkesztőjévé, de hamar összeütközésbe kerültem azzal a tanárral, aki a lap cenzúrázásával volt megbízva. Irodalmi esteket is rendeztünk, meghívtuk például Várnai Zsenit, Baranyi Ferencet és másokat az irodalmi körünkbe.

Főiskolai évfolyamtársammal Endrével, akivel azóta is barátok vagyunk, elhatároztuk, hogy elutazunk Lengyelországba, azon kevés országok egyikébe, ahová egyáltalán lehetett utazni. A nyári szünetben két hétre elmentem dolgozni egy textilgyárba, hogy legyen pénzem az utazásra. Barátom meg zaciba adta egyetlen értékét az írógépét. Vonatjegyet csak Krakkóig vettünk, onnan autóstoppal akartunk tovább utazni. A lengyelek mindenütt barátságosan fordultak felénk. Utaztunk mentőautón, rabszállító kocsin, trágyahordó teherautón. A fekete számtőföldek egy idő után zöldre változtak, kis tanyák, apró házak között vitt az út. Fillérekért kaptunk mindenütt helyet az ifjúsági szállásokon.

Feltétlenül látni akartuk a tengert. A nagy víz csendesnek mutatkozott, alig fodrozódtak hullámok a parti fövenyre. A végtelennek várt távolság túlságosan hamar veszett a párás légbe. A nyílt víz színe kék helyett sötétszürkének tűnt. Levettük a cipőnket, néhány lépést tettünk előre, hogy érezzük talpunk alatt a tenger apró hullámait, de mindjárt vissza is fordultunk, nagyon hideg volt. Néhány gyereket láttunk csak fürödni benne, már lila volt a szájuk, de fürödtek tovább.

 
 

1965-ben ismerkedtem meg azzal a lánnyal, aki később a feleségem és gyermekeim édesanyja lett, s akivel ma is a legnagyobb szeretetben élünk együtt.

Az főiskola utolsó évében bizalmas beszélgetésre hívtak. és közölték velem, hogy az a megtiszteltetés ért: javasolni fogják a felvételemet a Pártba.16Gyanakodva néztem magamba, mivel „érdemeltem” ezt vajon ki? Nem kellett töprengenem azon, hogy mit válaszoljak, inkább csak a módját kellett kitalálnom. Abban az időben minden végzősnek felajánlottak egy állást. Az álláshelyeknek volt egy sorrendje, nekem a legjobbat szánták. Amikor nemet mondtam kihúztak a sor elejéről és a legutolsó helyre írtak be. Mehettem volna Békés-tarhosra, amiről azt sem tudtam, hogy hol van.17 Nem fogadtam el, ezért úgy nézett ki szeptemberben nem lesz hol munkába állnom.

Menyasszonyom egyik idős kollégája, amikor megtudta milyen bajban vagyunk kapcsolatai révén segített nekünk. Így kerültem Törökbálintra, ahol Endre barátom is kezdte a tanári pályát. Három összevont kisegítős osztályt tanítottam. A gyerekek között alig volt valódi debilis, a legtöbbről ma inkább azt mondanánk hátrányos helyzetűek. A problémás cigány gyerekeket egyszerűen áttették a kisegítőbe. Szerencsénkre senki se törődött velünk, szervezetileg ugyan az általános iskolához tartozunk, de szakmailag az iskola igazgatója nem szólhatott bele abba, hogy mit és hogyan tanítsunk. Éltünk a szabadsággal. Amint kisütött a nap mentünk kirándulni, s amíg ki nem értünk a faluból énekeltünk. Arra azért ügyeltem, hogy olvasni, írni, és egy kicsit számolni megtanuljanak a rám bízott gyerekek, de azt nem vártam el, hogy felmondják a leckéket, amit két nap múlva úgyis elfelejtettek volna. Elkezdem inkább felolvasni nekik a Pál utcai fiukat. Amikor Nemecsek meghalt minden gyerek sírt az osztályban.

Házasságkötésem:
1967 december 30-án feleségül veszem
Szanyi Juliannát.
 

1967 decemberében jártunk. Két órával a ceremónia előtt még nem tudtam, hogy férj lesz belőlem. Barátaim sütötték ki, akik látták rajtunk, hogy nehezen szánjuk rá magunkat a házasságkötéssel járó tennivalókra. Nem vesszük észre, hogy az eget felhők takarják el, meglep minket, mikor kövér esőcseppek kezdenek hullni ránk. Meggyorsítottuk a lépteinket. Így is vizes hajjal léptünk be a házasságkötő terem előcsarnokába. Száz forintot adtak a barátaim az anyakönyvvezetőnek, hogy azonnal adjon össze minket. Ők voltak a tanuk. Egyszerű, hétköznapi ruha volt rajtunk. A házasságkötő terem előtt álltunk és vártuk, hogy szólítsanak minket, amikor odajött hozzánk egy fotós, hogy kérünk-e fényképeket. Sajnos elutasítottuk. A menyegző egy-egy pohár sör volt a Metropol szálloda presszójában a két tanúskodó baráttal.

Egyetemi tanulmányaim:
1970-1973 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán elvégzem
a pszichológus szakot.
Gyermekem születik:
1972-ben megszületik első gyermekem Zoltán.
 
1971 – 1973 Művelődésügyi Minisztérium 1. sz. Nevelőintézetében előbb tanárként,
majd pszichológusként a fiatalkorúak
javítónevelésre ítélt gyerekek tanításával, pszichológiai vizsgálatával foglalkozom.
Egyetem befejezése:
1973-ban vehetem kézbe a pszichológusi diplomámat.
 

Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem kiegészítő szakon indított egy évfolyamot pszichológus hallgatók részére. Az évfolyamba azokat vették fel, akiknek már volt egy diplomájuk. Két barátommal 1970-ben kerültem az egyetemre. Ugyanazt a képzést kaptuk, mint a nappali tagozatosak, azzal a különbséggel, hogy nekik volt még egy szakuk a lélektanon kívül. Az órák nagyobbik része emiatt közös volt a nappali hallgatókkal. Volt, amelyik reggel kezdődött, volt amelyik délután, de még véletlenül sem este. Csakhogy nekem a tanulás mellett dolgoznom kellett, semmiféle kedvezményt nem kaptam a munkavégzés alól. Saját magamnak kellett gondoskodnom a helyettesítésemről. Ha el akartam menni az egyetemi előadásokra, gyakorlatokra az óradíjat nekem kellett fizetnem annak a kollégának, akit nagy nehezen rá tudtam venni a tanítványaim őrzésére. Ezért kitaláltam, hogy az én osztályom részére a tanóra már fél hétkor kezdődjön. Szerencsére a szülők és a tanítványaim nem tiltakoztak ez ellen. Még így is rohannom kellett mindig a buszok után, hogy idejében beérjek az egyemre. Év közben a tanárok nem vehettek ki szabadságot, ezért a vizsgákra való készülés is csak a munka mellett volt megoldható. Az utolsó évben, amikor a szakdolgozatomat is meg kellett írnom, már éreztem, hogy így nem folytathatom tovább. Olyan munkahelyet kellett találnom, ahol kaphattam egyetemi tanulmányomra való hivatkozással kedvezményeket. Ekkor kerültem a Művelődési Minisztérium I. számú nevelőintézetébe. A szépen hangzó hivatalos név nem árulta el a valódi tartalmat. Ott „nevelték” ugyanis akkoriban a fiatalkorú elítélteket. Rácsok közé zárt világukban én is rabnak éreztem magam. A csoportomba tartozó gyerekeknek szabályos tanórákat kellett volna tartanom, de én inkább beszélgettem velük, meséltem nekik. Közben elvégeztem az egyetemet és átminősítettek pszichológusnak.

A TIT hetilapjának, az Élet és Tudománynak leszek a munkatársa.

Újságíró képzés:
1974-ben megkezdem
a MUOSZ Újságíró Iskolájának diplomások részére
létrehozott képzésében a tanulmányaimat.
Újságíró iskola befejezése:
1975-ben átvehetem az újságíró diplomámat.
Gyermekem születik:
1976-ban megszületik lányom, Margit.
Kutasi Gyula íróval, Oláh Gábor filmrendezővel
és Sorbán Szabó Zoltán költővel közösen
filmforgatókönyvek írásában veszek részt.

 

1973-ban a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat hetilapjához, az Élet és Tudományhoz kerültem. Emiatt el kellett végeznem az újságíró iskolát is. Igazi „22-es csapda” volt ez, ugyanis újságíró az lehetett, aki elvégezte az újságíró iskolát, az újságíró iskolába viszont csak azt vették fel, akit már alkalmaztak valamelyik lapnál. Ezért egy évig, amíg jártam az iskolába próbaidős voltam csak.

Közel húsz éven át, mint rovatszerkesztő szerkesztettem a hetilap pszichológiai, pedagógiai cikkeit,  később a szociológiai,  jogi, és képzőművészeti tárgyú kéziratokat is én gondoztam. Közben száznál is több főként pszichológiai tárgyú cikkem is megjelent a lapban. Könyveket is szerkesztettem. Több szexualitással foglakozó, hosszú cikksorozat is a kezdeményezésemre jelent meg a lapban, ami akkor még merész és új dolog volt Magyarországon.17 A legkitűnőbb szerzőket sikerült megnyernem az egyes részek megírására.18

Kidolgozzuk Mohás Líviával közösen
a Videoanalízis nevű önismereti,
csoportos lélektani módszert.

A '80-s évek közepén dolgoztuk ki Mohás Líviával közösen a Videoanalízis nevű önismereti, csoportos lélektani eljárásunkat. A csoportfoglalkozások az előre összeállított „forgatókönyv” szerint folytak. Az eltervezett feladatokkal olyan helyzeteket teremtettünk, amelyek megmutatták a résztvevőknek, hogyan lehet a különféle konfliktusokat eredményesen megoldani, vagy a munkahelyi beilleszkedésből adódó problémákat rendezni.19 Alakítottunk egy gazdasági munkaközösséget is, és a videóanalízis módszerével felső vezetőkből álló csoportoknak tartottunk két-három napos tréningeket.

 
Főszerkesztő leszek:
1989-ben a lap munkatársai megválasztanak
főszerkesztőnek.
 

A rendszerváltozás körüli években egyedül a mi lapunk munkatársai döntöttek úgy, hogy maguk közül választanak főszerkesztőt. Egyesületet hoztunk létre, aminek a lap dolgozói lettek a tagjai.Így akartuk lazítani a TIT-től való függőségünket. Az egyesület első elnöke én lettem.Az újságíró szövetségből és a kiadónktól kértünk egy-egy megbízottat, hogy legyenek jelen a választás lebonyolításakor. Egyhangúan engem választottak főszerkesztővé. Alighogy a szavazás befejeződött felhívott a TIT akkori elnöke, Ádám György professzor és gratulált, ezzel a gesztusával mintegy elfogadva azt az új helyzetet, amit a választással teremtettünk. Néhány nap múlva megkaptam hivatalosan is a kinevezésemet.

A hetilap 2006-ban Magyar Örökség Díjban részesült, abban a hitben ringatom magam, hogy ehhez az én húszéves szerkesztői, és a kétéves főszerkesztői tevékenységem is hozzájárult.

 
 

1992-ben lemondtam a posztomról, mert akkor már nem tudtam összeegyeztetni a lap irányítását az akkoriban indított vállalkozásommal. 20

Vállalkozásom:
1992-2004 Hunital Magyar– Olasz kereskedelmi Kft.
ügyvezető igazgatója leszek,
cégünk élelmiszer-ipari gépek importjával,
kereskedelmével, export-import
ügyletek végzésével,
és élelmiszer-ipari üzemek,
illetve vegyes vállatok létesítésével foglalkozik.

Nyugdíjban:
2004-től élem nyugdíjas, az alkotásokban gazdag életemet, éveimet.

 MAGYARORSZÁG KÖZTÁRSASÁGI ELNÖKE

OLÁH TAMÁS

költő, író, szerkesztő

részére

magas színvonalú költői és szerkesztői tevékenysége,
valamint az irodalom iránt érdeklődő fiatalok képzését
szolgáló értékes munkája elismeréseként

a MAGYAR ARANY ÉRDEMKERESZT

KITÜNTETÉST ADOMÁNYOZOM

Kelt Budapesten, 2018 március hó 2. napján

Áder János

Kemény időszak volt, és hirtelen elszállt, mintha tükörbe se néztem volna. Sokáig némán éltem, magamba fojtva minden költeményt. Aztán szembe kellett néznem azzal, ha nem változtatok az életemen belepusztulok. Így is, 2008-ban halálos kór kerülgetett, de egy gyors és sikeres műtét az új élet lehetőségét nyitotta meg előttem. Verseket kezdtem írni. Emlékeimből, álmaim töredékéből villantani fel valamit. A hasonlatok, szimbólumok összetett tartalmával, a képekkel kísérletet tenni az elmondhatatlan kifejezésére. Verseket, amelyekben a tudattalan motívumok, az ősi tapasztalatok sűrűsödnek össze. Verseket, amellyel visszaröpülhetünk a szemléletes állapotba, oda ahonnan valamikor valamennyien érkeztünk, ahol az érzések még nincsenek a racionális én hatalma alá gyűrve. Verseket, hogy közelebb kerüljünk az archetípusok világához, ahol a gyermek még otthonosan mozog, ahol a szavaknak még több jelentésük van. Mert a versírás, ahogy a versolvasás is gyógyítani tud, egyfajta terápia. Ezért kell a vers az embernek, ezért próbálok verset írni nap mint nap. Neves irodalmi lapok, - Napút, Vigília, Lyukasóra, Versmondó stb. – hozták le a költeményeimet. Eddig hét verses kötetem jelent meg.21 22.

A jövő azonban már az online megjelenésé, ezt én is tudomásul vettem.  Meg is találtam a nekem megfelelő helyet, itt: http://lenolaj.hu/tag/olah-tamas/ és itt: http://www.litera-tura.hu/tag/olah-tamas/ És ezért készítettük el a honlapomat is: https://olahtamas.hu/home.html
Sok év telt el, de a láz még ugyanaz. A képek megmozdulnak, azt akarják kövessem a sorsukat, a szavak, mint eleven lények bújnak elő, s összecsendülve egymással szülnek újakat.

2014-ben a Fővárosi közgyűlés megválasztott a Katona József színház Felügyelőbizottságának az elnökévé.



















2018-ban megkaptam a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést.

































2019 januárjában értesítést kaptam, hogy az Emberi Erőforrások Minisztere visszamenőlegesen Művészeti Életpálya Elismerésben részesiíett.


1.Az ember élete illékony, mert nincs lezárt ítéletünk önmagunkról. Ha visszagondolunk arra, hogyan történtek meg velünk a dolgok, sohase lehetünk biztosak benne, hogy valóban úgy történtek, ahogy aztán sikerül leírni azokat. A külső események jelentősége, az iskolák, a munkahelyek egymást követő sora, amit egy rövid életrajzban általában megadnak, a belső események, az átélt élmények, vagyis azok mellett, amelyek valóban fontossá válnak az ember életében eltörpülnek. Ezek leírása persze sokkal nehezebb, nem is szoktak szerepelni az önéletrajzokban. Én, ahol lehet mégis megpróbálok utalni rájuk.

2.Anyámat nagyanyám nem kívánt terhességből, titokban hordta ki. Talán ezért nem tudtam sokáig kideríteni anyai nagyapámról semmit. Ma már tudom, hogy kiváló ember volt, két hónapos lehettem, amikor meghalt. Tudom hol van eltemetve. Az ő felmenőiről is tudunk már néhány adatot. Anyámat keresztszülei nevelték hatéves koráig, s ez volt élete legszebb időszaka. Később intézetekbe került, ahol születésének okán sok megaláztatáson kellett átesnie. Nyolc évig tanult zongorázni, és kitűnően énekelt, felvették a Városi színház kórusába, ahol kisebb szerepeket is kapott.

3. De őt is inkább a művészi pálya vonzotta, a hazai kisebb fellépéseit nem számítva, operaénekesi pályája csak a hetvenes években kezdett kibontakozni az Egyesült Államokban, ahová második feleségével disszidált. Az operairodalom nagy bariton áriáit énekelte a koncertjein, szép sikereket aratva.

4. Zenei tehetségét saját és barátai gyönyörűségére élte csak ki. A korszak nagy cimbalom művésze, Rácz Aladár is elismerte zenetudását. Bátyámtól tudom, hogy gyakran azzal kápráztatta el a hallgatóságát, hogy letakarta egy kendővel a cimbalmot és úgy játszott rajta hibátlanul.

5. Később ott hagyta a tanári pályát, és öcsével átvették az Astra filmgyár irányítását. A kor legkiválóbb rendezőit alkalmazták, és a némafilmek idején még ritka módon, értékes irodalmi alkotásokból készítették a játékfilmeket. Nagyapám, idősebb Oláh Dezső mellett egy darabig a fiatal Heltai Jenő is közreműködött a filmgyár művészeti vezetésében. Az Astra vitte filmre például először a magyar filmtörténetben Az ember tragédiáját. „Az iskola egykori szerény pedagógusának, értékes útmutatásaiért, hálás lekötelezettjei lettek a kultúr- és hazafias propagandafilmek, amiknek készítésében Oláh Dezsőt vezető hely illeti meg. Õ a magyar filmgyártás első szakértő pedagógusa!” (Magyar Nemzeti Filmarchívum)

6. Azok a történelmi évek jöttek az életünkben, amikor előbb hajbókolt a nép és éljenzett, vörös zászlót lengetett, majd táncolt velünk a forradalom, amit követett az új, idegen akaratból ránk erőltetett megtorló hatalom.

7. És milyen furcsa az élet, 56 után ez a barátom nővérével és az anyjával az Egyesült Államokba került, ahol megszerezte az állampolgárságot. A vietnami háború idején besorozták, ott esett el.

8. Különös dolog, amikor az előttünk zajló történelem fontos szereplője egy pillanatra ránk tekint, velünk egy időben, egy helyen tartózkodik. Látszólag éli mindenki szabadon a maga életét. Valójában kozmikus tér választja el a hétköznapok emberét a hatalom csúcsán élőtől. Az előbbi elszenvedője, az utóbbi kiváltója a történéseknek, s aki parancsokat adhat ritkán fordítja jóra hatalmát.

9. Ez a baj legtöbbször alvás közben jön és nagyon nehéz észrevenni.

10.Nem tudjuk ki mindenkivel találkozunk életünk során, akiből aztán nagy ember lesz. A család feje történetesen a kilencvenes években, néhány hónapon át Magyarország miniszterelnöke lett.

11. A velem egykorú Bandival laktam együtt a cselédszobában. Nem tudtunk igazán összebarátkozni, de egy valamiben nagy segítségemre volt, ő írta meg nekem mindennap az orosz házi feladatomat. Jó nyelvtudása kapcsán, az egyetem elvégzését követően, az MTI-hez került, majd pekingi és londoni tudósító lett belőle. Egy rövid ideig főszerkesztője volt a televízió Híradójának. A rendszerváltás után derült ki róla, hogy állomáshelyeiről Acsádi néven hírszerzői jelentéseket is küldözgetett.

12. Mária néni, mint hívő katolikus a plébánosától kért segítséget, hogy ajánljon neki albérlőt .Az atya megsajnálta a börtönből éppen akkor szabadult férfit, aki persze a legjámborabb arcát mutatta. Mária néni meg bízott az atya ítéletében. Nagyot tévedett. Későn tudta meg, hogy Gulyás úr a háború előtt a nyilaspárt tagja volt, és 12 évig volt börtönben háborús bűntettei miatt. A hosszú börtön sem javította meg, és nem tartotta vissza attól, hogy egy veszekedés alkalmával eltörje a kezét Feri bácsinak, és hamis vádakkal feljelentsen minket.

13. A remek leírások között azonban bukdácsoló mondatok bújtak meg, s ez lerontotta az összhatást. Néhány év múltával azonban már remek novellái jelentek meg az Új írásban. Írtunk közösen filmforgatókönyveket is. Bátyámmal, Oláh Gáborral hárman közösen írtuk például, az általa 1978-ban rendezett Fogjuk meg és vigyétek című játékfilm forgatókönyvét.

14. A nevében továbbra is gyógypedagógusokat képző főiskola a fogyatékosok oktatásának csak az általánostól eltérő, speciális vonásait fogadta el. Ez jobban összeillet az akkori vulgáris marxista elvekkel, amely szerint az iskolai nevelés célja a kommunizmus építésében részt vevő állampolgárok mindenoldalú személyiséggé nevelése volt. Erre használták fel az egységes munkaiskola koncepcióját, a közösségi nevelés gyakorlatát, és ezt gondolták alkalmazni a fogyatékosok tanításában is

15. Az újabb agykutatások meggyőzően bizonyították az agy plaszticitását, ami lehetővé teszi, különleges foglalkozások segítségével az idegsejtek közötti kapcsolatok, összeköttetések növelését, és a fogyatékossággal élők hátrányinak a csökkentését, gyógyulását. N. Doidge A változó agy (Park Könyvkiadó, 2011) című összefoglaló munkájában számos esetet közöl, amelyekben speciális beavatkozásokkal a fogyatékos agyműködést eredményesen tudták megváltoztatni, és a funkciókban javulást elérni

16.Mint később megtudtam, ez a „meghívás” rajtam kívül még egy évfolyamtársamnak szólt. Ő igent mondott.

17. Ez utóbbi hatására egy időre a példányszámunk fölszökött 200 ezer fölé. Mivel a lap árát akkor még dotálták és minden lapszám növelte a vállalat veszteségét, szóltak a kiadótól, hogy ennyit már nem bírnak el. Akkor még nem éltünk piacgazdaságban, a lap árát mesterségesen alacsonyan tartották, hogy bárki megvásárolhassa pár forintért.

18. Több olyan később országosan ismertté vált szerzőnek, mint Popper Péter, Ranschburg Jenő, és Bagdy Emőke első ismeretterjesztő cikkei is az én szerkesztői közreműködésem révén jelenhetek meg. Lapunk rendszeres szerzői közé sikerült megnyernem Buda Bélát, Mohás Líviát, Cseh-Szombathy Lászlót, és Andorka Rudolfot is.

19. A mindennapi életből vett helyzeteket kellett eljátszaniuk. A jelenetekben szereplő csoporttagoknak előzőleg külön-külön és titokban meghatározott utasításokat adtunk. Mind a két szereplőknek az utasítás szerint kellett viselkednie, de mivel azok ellentétesek voltak, az ebből eredő konfliktust ott a jelenet közben, spontán kellett megoldaniuk. Videón rögzítettük, s azt a játék értékelése és megbeszélése után lejátszottuk a csoportnak. A helyes és a helytelen megoldásokat így minden résztvevő maga is megnézhette, aminek nagy személyiségformáló, önismeretet fokozó hatása volt.

20. Sütőipari gépek importjával foglalkoztunk, és egy tucat pékséget szereltünk fel az országban. Néhány olasz cég Magyarországra településében is közrejátszottunk, és több száz munkahelyet létesítve vegyes vállalatokat hoztunk létre .De ez egy külön történet. Remélem megírására még marad majd időm és erőm.

21. Hosszú álom, 2010; Utolsó szavak, 2011; Áttűnések, 2013; Tekintetek, 2014.; Üzenet, 2016; Fényrajok, 2017; Álomfejtés, 2018
   

22. Törekszem arra, hogy jó verseket írjak, de tisztában vagyok azzal, hogy halála előtt senki se ítélhető meg igazán, és utána is csak kevesek maradnak fenn a rostán.

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Scroll to top