Mikor a kötetet kézbe véve címét elolvassuk rögvest sejthetjük azt, nem valamiféle rímekbe szedett versekkel fogunk találkozni, hanem merészen asszociáló, az álom királyi útját követő, a tudatalatti tartalmakat felhozó, képekben gazdag költői világba lépünk majd be. S valóban: a címadó vers sorai az emlékek, a képzeleti képek kavalkádját mutatva viszik az olvasót az álmok világába, közben saját álmainak különös emlékképeit, az álom-élmény felszabadító erejét is újra átélheti.

Jól megdolgoztatja az olvasót, de megéri a befogadásért küzdeni és eljutni a kimondottan szép, megnyugtató befejezésig: s a magasságos erő,/ aminek eltitkolt jelenléte/ ébren is, alvás közben is/ ott rejtőzik a költőben,/ fogja kezét,/ hogy verseket írjon,/ alkonyban, hajnalon,/ puszta csöndben,/ madárrá válva,/ a csúcsra szállva,/ a csillagokba nézve... A költőben összegyűlt emlékek --  A szereplők feltámadnak,/ a szemünkbe néznek, mintha a régmúlt évek/ teremnének újra itt. --az élmények versbe emelésével vall kétségeiről, szerelmeiről, fájdalmairól, reményeiről. A költészet értékét mindig a kidolgozott élmény adja. A jó vers csak valódi, mélyről feltörő késztetésből születik, ha közvetíteni tudja az élmény elevenségét, ha egyéni meglátás társul hozzá, ha vállalja mindazt, amire a saját belső parancsa figyelmezteti. A kifejezések gazdagsága, a plasztikus, a sokszor örvénylő költői képek, a zaklatott nagyvárosi élet történései, látványai adják meg a kötet verseinek hitelességéhez a fedezetet, hogy a rajzolatok ne magánügyek maradjanak, ne váljanak valamiféle önfájdalom elmondásává, hanem a mindenkiben ott szunnyadó érzésekhez találjanak utat. A kötet versei kézen fogják a figyelmes olvasót és elvezetik a mély, sokszor meglepő gondolatokig. Oláh Tamás a magasba törő látomásaival, a versszerkezet gondosan megtervezett felépítésével, és a szép magyar nyelv tudatos használatával éri el a kívánt hatást. Gyakran él a metafora sűrítőképességével is. A lírikus és a megidézett valóság közt korábbi köteteihez képest nőtt a távolság, talán ezért lett ironikusabb, kételkedőbb a szemlélete. Az önmagára figyelő versek, hidegen, keményen szólnak, tárgyilagosan. Az egyéni arcél megszilárdulásának a versei sorakoznak a kötetben. Az állítások kérdés-kétkedés formájában fölvillantott lehetőségekként jelennek meg. A megformálásban fontos szerepet töltenek be a feszültséget okozó felsorolások, és a sorjázó költői kérdések: ködbe fúlt világosság,/ a szemhunyás után/ hová tűnik? A versek utolsó sorainak szavai között ilyenek találhatók: alkony, hajnal, csúcs, csillagok, Idő, ég, Jel, haza, Föld, visszavonulás, szabadság. Érdekes szavak, de mintha a versek lényegét nem mernék kimondani. De ha megnézzük ezek előtt, milyen különös asszociációkkal, változatos képekkel, motívumokkal teli sorokat olvashattunk, akkor megértjük a költemények rejtett üzeneteit, hogy mit is akarnak valójában elmondani nekünk, milyen gondolati magasságokba kívánnak elvinni minket. A költő eszköztárának gazdagodását jelzi ebben a kötetben a gondolatiság előtérbe kerülése. Ír az idő bolondjáról, az unalomról, a baudelaire-i értelemben vett egykedvűségről, a modern költészet bölcseleti pillanatáról: Néha a könnynek is zengő hangja van. A kötet nagy erőssége még a felépítése, szerkezete. Nagyon változatos, és izgalmas témájú ciklusokból áll össze. A kötet elején nehezebb versek sorakoznak, mondhatnám ezekre, hogy embert-próbálóak, de soha nem öncélúak, hiszen értékes, filozofikus kérdéseket vetnek fel, és felhívják az olvasó figyelmet a dolgokban szunnyadó ellentmondásokra is. Aztán A négy elem ciklustól következően a formai kísérletezések mellett, témájában és hangvételében is, sokszínűvé válik az összkép: a tragikus, az emlékező, a patetikus, a lírai, és a humoros elemek gyakran váltogatják egymást. „A mában előre él a holnap,/ amit díszül ölt a világ/ magára abban is/ örök áram árad./ (de ha belseje undok/ a nyájas külső ne tévesszen meg!)”  Oláh Tamás nagy intellektuális felkészültséggel és irodalmi tájékozottsággal vágott neki kötetének összeállításához, erre utalnak a bőséges lapaljai jegyzetek is. Az időt, a teret, a végtelent átölelő versek teszik lehetővé, hogy az olvasó magát is bele tudja képzelni a világmindenségbe. Mindent a változásában mutat be. A mindenség igaz történetét megidézve, a vers segítségével jutunk el jelenünkig. A Szabad vers hét tételben ciklusában a hazaszeretet, és a forradalmiság tiszta, igaz eszméi, és a bukása utáni gyász fejeződnek ki nagy költői erővel: ...majd mindenkin taposott/ a győztesek lova./ Lyukas zászlónk helyén/ lányaink, fiaink ráaludt vérétől/ a talpig piros lobogott megint." Az élete változatos helyszínei: a természet, a nagyváros, a ház, amiben él, és a költő közvetlen élettere, lakása is szerephez jutnak verseiben. Alapos emberismeretét mutatja, amikor a testtartás, az arcjáték, (Harag: retina-pokolba hullt/ lángszárnyú madár/,) vagy a beszéd jellemzőiről (Sötét vágyad/csaló csacsogásod/ mindent megelőzve kopogtat,) ír és épít fel csodálatos verseket. Költői attitűdje a bátor szembenézés az élet elmúlásával, a halál utáni létének az állapotával, s mikor az őt nélkülözők további életéről szól, akkor is felvillantja a remény és a hit diadalát. Újra és újra át kell olvasnunk a verseket. Szuverén költő szól itt. Olyan egyéniség, aki küzdelmet folytat azért, hogy a Mindenséget a maga szemléletével ítélje meg, verseiben a világot befogadó költő mintegy középen áll az elmúló, a régi és a születő új között. A „honnan jöttünk és hová tartunk”, vagyis az emberi lét nagy kérdéseire keresi a választ, ez a gondolati elemekkel folytatott küzdelme teszi verseit összetetté, többszólamúvá. A könnyebb megértés érdekében olvassuk fel valakinek, vagy mondjuk el magunknak hangosan a kötet verseit. Van tehát feladatunk bőven még ezzel a kötettel, de azért várjuk az új könyvet is. (Z-Press Kiadó, 2018)