A kötetek szerzője,
a
felvételt Oláh Gyárfás készítette.

Három kötetnyi vers jutott el hozzám baráti közvetítéssel. Kissé szégyenkezve vallom be: olyan szerzőtől származnak, akinek művei eddig elkerülték figyelmemet. Pedig, ha gyér visszhanggal is, az utóbbi tíz évben hat verseskönyve jelent már meg a költőnek: Oláh Tamásnak. Minden jó vers, minden jó kötet „esemény”, mely olvasókat s méltatókat követel. A kritikus, a levelezését közönségszervező rangra emelő Kazinczy, a minőség megszállottjaként az első szakszerű verskritikákat közreadó Kölcsey és a meg nem vesztegethető Bajza József (talán az első „profi” a szakmában a színi kritikus Vörösmartyval együtt) sem tudta népszerűvé tenni hazánkban a kritikust, ezt az idült kötözködőt, aki mindent „jobban tud”, mint a szerző. Pedig jó esetben szemléz, ismertet, jellemez és értékel. Áldás mégis van e hálátlan foglalkozáson szerencsés esetben: a tehetség fölismerésének öröme s a mű esztétikai és etikai értéke. Megannyi pofon a divat szülte giccsnek.

Mindenki tudja, hogy a sikerhez szerencse is kell, s a föltűnés számos külsőségen áll vagy bukik. Illik fiatalnak lenni, lázadozni, kimondani, amit kevesen mernek szóvá tenni. Oláh Tamásnak késlekedik a szerencséje. Nem fiatalon lépett költői pályára, hanem egy dolgos, küzdelmes élet birtokában. „B” listás származásával, hányatott ifjúsága után gyerekkorom kedvenc lapja, az Élet és Tudomány szerkesztője, majd a rendszerváltás után főszerkesztője lett. Aztán egy súlyos műtét határhelyzetében egyszer csak verseket kellett írnia, mert megérezte: az ötvenes évek elejétől kisiklatott sorsa, s főként „éhe a Szónak, éhe a Szépnek” ellenállhatatlanul vonzza a vershez. Szorgalmas versolvasóként folyamodott a tollhoz. Mestere lett a bonyolult formáknak: társadalmi érzékenysége, létkritikai érzéke éppúgy utat talált magának a szonett formájában, sőt a szonettkoszorúban, mint a szabad versben, vagy a költőiség ugyancsak nagy próbájában, a prózaversben. Külsőségek nélkül költőinek lenni ‒ az igen. Kedveli a ciklikus szerkesztést, egy-egy kedvére való tárgyról vers-triptichont vagy más kompozíciót állít össze, például a testvérműfajokról. Kedvére vannak a képversek is.

Mesterségbeli tudásánál még többre tartom őszinte, személyes és szenvedélyes hangvételét, s azt, hogy korszerűsített romantikája nem téved pózokba, idejétmúlt érzelmességbe. Alkati indulatát a gondolat irányítja, a kiérlelt vélemény fölszikrázása, az Illyés Gyula-i lírából is oly jól ismert társadalomkritikai düh ‒ s ugyanígy a szeretet. Dühe az önjelölt prófétáknak is szól, a hazugoknak. Mestere nem egy van, hanem ahány élő és múltbeli klasszikusunk, s a világirodalom nagyjainak sorai is ékkőszerűen ékelődnek gondolataiba. Az idézést dőlt betűkkel és lábjegyzetekkel jelzi, mint aki egész életében ügyelt arra, hogy keze alól közérdekű, közhasznú és elődök súlyos igazságaival megtámasztott szövegek kerüljenek az olvasók elé Shakespeare, Babits, a Biblia vagy éppen a filmes Andrej Wajda műveiből. (Utóbbiról írt verse, a Katyn óriási lelki energiákat szabadít föl, a filmből ismertekhez sem méltatlanul.) Lapszerkesztői foglalkozásából hozott tudományos tájékozottsága mellett a lélektannak is tudora, szakírója, akárcsak a pedagógiának, a felzárkóztató tanításnak és nevelésnek. Ezekhez az átlagosnál jóval nagyobb szív és lélek szükségeltetik, különösen, ha valaki, mint ő, pedagógus is volt főállásában.

Közösségi érzésű emberről van szó, akkor is, ha „befelé” magányosnak érzi magát. Így még sokkal többet él, mintha elvegyülne a sokaságban. „Millió kópiát gyártok abból, / ami elér engem, mert magam vagyok / a közepe az egésznek”. És „A szüntelenül változó látványban / nincsen egy csöppnyi rés sem, / mindent kitöltök” ‒ vallja Az egész közepén című versében. A végső kérdést feszegeti: mi végre vagyunk a világon ‒ nem véletlenül említi első helyen kedvencei közül Vörösmartyt. (A maiak közül Ágh Istvánt említi első helyen). Születésem című verse létfilozófiát tömörít: a születéssel „most valami velem, / ha akarom, ha nem, / kezdetét veszi: / nagy levegőt veszek hát, / jöjjön, aminek jönnie kell!” Ez a lelki realitás: az igaz élet, mely több, mint a valódi.

Könyvműhely kiadó, 2010, 2013 és 2017.

Alföldy Jenő



Megjelent a Napút online lapjain: http://www.naputonline.hu/2018/07/15/alfoldy-jeno-hosszu-alom-attunesek-uzenet/
2018 július 15.

A cikk élén álló  portré  2017-ben készült a Józsefvárosi Galériában
Oláh Tamás  Fényrajok című kötetének bemutatóján..
A háttérben  Tenk László festménye látható.
Scroll to top