Gondolatok Oláh Tamás Utolsó szavak kötetéről

Ha nem tudtam volna, akkor is megéreztem volna, hogy írástudó – az írást hivatásból is végző – embertől származnak ezek a versek. Olvasottsága és a versek világában való otthonossága iránt sincsen kétségem. A kötet majdnem egyenletes színvonalú, stílusában egységes – ez azonban nemcsak erény, mert bizonyos behatároltságot is jelez. A versek (ha nem néztem el valamit) kivétel nélkül szabad formájúak, s nemigen utalnak arra, hogy a szerző kísérletezne a zárt formákkal is. Persze sok példa van arra, hogy egész költői életművek csupa szabad versből állnak – csupán a bírálónak nehezebb a dolga ilyenkor. Illyés Gyula írta, hogy egy szonettből már meg tudja állapítani, hogy tehetségtől származik-e, de húsz szabad vers is kevés ugyanehhez. Először felsorolnám, hogy melyek azok a versek, amelyekben erőt, lendületet, gondolatot és költőiséget éreztem – bár csak néhányukat kommentálom, szembeállítva a hibás darabokkal.

Másként legyen (I. rész); A legszűkebb körben; Hurokban; Mindenről – ebben éreztem legjobban, hogy a szerző ars poeticáját olvasom; Puzzle. A Megint ősz című ciklusról egészében kedvező volt a benyomásom. Zizegve; Molylepke: ezek a kötet legeredetibb darabjai közé tartoznak, érdemes ezen az úton tovább haladni. (Egyes verseknek csak egy szám a címük, így pl. a 6. ezt is a sikerültebbekhez sorolnám.) A szerelmes versek ciklusából az Áramütésed alapelve a legszebb magyar szerelmi költeményre, József Attila Ódájára emlékeztet – ez mindenképpen a jól sikerült versek közé tartozik, eltérően az Imádlak és a Csókjaink címűektől, amelyek túl közvetlen formában szólnak az érzelmekről. Folytatom a sikerültebb versekkel: Elérni az elérhetetlent; Zene, zene, zene; Vágta – ezekben indokoltnak érzem azt a képi kavargást és érzelmi túlfeszítettséget, amely máshol zavar, és a szerkezet széteséséhez vezet. A 8 érdekes, nem szokványos vers a hazáról, nekem rokonszenves. Az Európa – több más közéleti verssel együtt – nekem szónokias, bár ez nem zárja ki, hogy egyetértek vele tartalmi szempontból – a vers minőségéről beszélek. Jó a 9. Tetszik a Tárgyaim, jól példázza, hogy ha közvetett módon ír a szerző saját magáról, általában többre megy, mintha állandóan fel akarna tárulkozni. Ez a romantikus attitűd olykor zavaró a kötetben. Az Egy régi igazolvány befejező szakasza jó, ezért volt érdemes megírni ezt a verset. Egészében magán viseli a könyv gyakori hibáját, a túlírtságot. A Nagyvárosi szimfónia és a Dal egy pesti utcáról a sikerültebb versekhez tartozik. Magukon viselik érzésem szerint Baudelaire Párizsi képeinek hatását, vagy rokoníthatók ezzel az alapművel. Érdekességük mellett ajánlatos az összevetés a francia mesterrel: a másfél évszázaddal ezelőtti költő modernebb. (Ez nem sértő megállapítás – Baudelaire ma is utánozhatatlanul modern.) Hozzátenném: az első vers nem szimfónia, a második pedig nem dal, a címtől eltérően – ezek leíró versek, „képek”, ahogy Baudelaire nevezte saját műveit. A 12 is megerősít abban, hogy Baudelaire a szerző kedvencei közé tartozik, s ő valóban az egyik legjobb tanítómester. Az Ikerkép a katyni mészárlásról szól, örülök, hogy a sikerültebb darabokhoz tartozik, különösen a záró szakaszával. Nem mindegyik versre tértem ki, s lehet, hogy a jobbakhoz tartozók egy részéről is hallgattam. Összbenyomásom az, hogy egy kulturált ember versben akarja magát minél mélyebben kifejezni, s bizonyos értelemben értelmezni a saját érzelmeit. Valamiféle sorsfordulót is érzek a háttérben – csalódottságot, kiábrándultságot, s az elmúlt két évtized ismeretében ezt egyáltalán nem csodálom. A könyv egyik leggyakoribb szava a gyűlölet, melynek nyomasztó súlyától mintha szabadulni szeretne a költő. Másik jellemző szava a bűn, s ez megint mintha igazolná a Baudelaire-hoz való vonzalmat. Baudelaire és József Attila: ők egymástól sem esnek messzire a bűnös emberiség és a saját lelkiismeret megítélésében, együttes hatásuk ezért is indokoltnak tetszik. Az a komolyság, amellyel Oláh Tamás erre a végtelenül igényes mesterségre adta a fejét, minden írásában meggyőz arról, hogy nem döntött hiábavalóan.

Alföldy Jenő irodalomkritikus