Oláh Tamás  Utolsó szavak című kötetéről

Minden költőnek megvan a maga szűkebb hazája, ahol otthon érzi magát, vagy ami keserű képekben kifejezett hangulatának hátterét adja, ahol „...magába mélyed minden, belülről integet.”  Oláh Tamás költői világa ember alkotta tárgyak sokaságából áll, „... dobog a sok tégla, /száz éve gyűjtik lakóik/ kínjait és örömeit,”, maguk az emberek is tárgyakká válnak és a tárgyak az emberekhez idomulnak. „Bögrém kezembe simul / Hízelegve, /Cipőkanalam /Mikor lehajolok, velem jajdul.” , „s mint ősrovar a kőzetben” magukba olvasztják az eleven embert is, mint a Kifelé fordulva című versben, ahol a költőnek a tükör síkjába dermedve kell a „kacér öltözetű teret” figyelnie. Két nagylélegzetű vers is a várost kelti életre, a városban élő kiszolgáltatott, elhagyatott embereket, ahol „Emberjelmezbe öltöztetett robotok lépnek/ az aluljárók éhes, felnyíló torkába.”,  A Nagyvárosi szimfónia című költemény pergő jelenetek áradata, derűsnek tűnő képpel indul: „Finom ujjak/ az ébredező sugarakból/ tarka szoknyát varrnak:/a hajnal dereng a háztetők felett.”, de a nap végén a vers „a 3D alakot/ felvett emberek” lélek nélküli, kiürült, hideg képével fejeződik be. A költemény Ruttman: Berlin, egy nagyváros szimfóniája című némafilmjét idézi, az egymás mellé fűzött felvillanó képek gyors változásai, ütköző pillanatai filmszerűen pörögnek le a szemünk előtt. Ahol az emberek „Arcukon mint hátizsákjaikat,/ úgy hordják a szomorúságukat”, és az utcán „ A szétszóródott /fények reszketőn/ karolják át / az obszcén feliratokkal / teli málló falakat.” és „mint lávába öntött szobor” fekszik a földön valaki, de senki se törődik vele, az utcanő is minden nap ott áll, de „Lelke már régen /elszökött a halál /túlpartjára.” A Dal egy pesti utcáról című vers címében a „dal” szót idézőjelbe kellett volna tenni, hiszen a dal névvel megjelölt műfajban a lírai énnek személyesen, követlenül kell megnyilatkoznia. Igaz a dal a pillanatnyi élmények, érzések, hangulatok kifejezője is lehet, így akár azt is kifejezheti, amit a költő élhetett át ezen a tipikusan nagyvárosi utcán végig sétálva. Ha a vers végére érünk a szó persze már ironikusan cseng a vers címében. Hiszen nem éppen idillikusan, inkább szociológiai pontossággal írja le a szegénység mai dermedt bánatát, azt a formátlan jelent, ahol „elhal a folytonosság/ marad minden a régi,/ s lesz megint az, ami volt.”

 Az irodalom hirtelen meglódult kavargásában egyre nehezebb szétválasztani az értékest, a divatostól, az igaz szót a hamistól, hiszen nem egyszer mindkettő ugyanazokból a hangokból áll. A felületes hallgató azt hiheti, hogy mindenki ugyanazt mondja, pedig nem azt gondolja. „Ismerjük jól a hamis szavak birodalmát, amikor azt mondják: szabadság, és elnyomást kell rajta érteni.”- írja Nemes Nagy Ágnes egy tanulmányában. A költő, ha alázatos őszinteséggel közelit a témához és azt írja meg amit valóban érez és lát megtette az első, legfontosabb lépést, hogy értékest alkosson. Mert a költemények, mikor mások szenvedéseire utalnak, akkor is a költő fájdalmairól, gyötrődéseiről szólnak. (Hurokban) A költőnek a szomorúságból úgy tűnik mindig több jut. Pedig nem ritka érzés ez ma nekünk se. A költőé annyiban más, hogy ő el tudja mondani nekünk. A gyűlölet elől hiába futsz, mondja Oláh Tamás, utolér, mert „gyalulatlan szavak/ szakadnak ki a torkokból,/ az aljasság tart orgiát”. Ahol a szavak mindennapi értelmében vett realitása véget ér, áramlik be az a titok, ami a verset verssé teszi. A halál mindennapos dolog, írni róla nehéz anélkül, hogy közhelyekbe ne fusson, aki róla ír. De lehet így is: „az tűnt el, /ami teremtett rendet a testben / készült a jóra,/ szemet imára zárta,/ gondolatot küldte útjára, / s a látomás után surrant.” (Ikerkép) A költői képek a megfoghatatlant sejtetik, az elérhetetlent kergetik. A Vágta című versben a „ősindulat” hajtja „tovább/ és tovább/ - egyre messzebb.” , és ezt éli át a Zene, zene, zene sodrában, míg el nem jut „az életen túli életbe,/ az anyagtalan világba”. A szerelem mindent feloldó szenvedélye is ezt hozza, ami addig tart, míg a „csillag-ár-ősrobbanás” szét nem szórja magjait. A kötet kétségkívül legeredetibb versei, két mindennapi életünket megkeserítő lényéről szólnak. A Zizegve játékos soraiban egy szúnyog szemén át nézünk a világba, a Molylepke című versben a „légtornász-bajnok” sorsán, e kicsiny lény életének felvillantása révén, saját életünk értelmén is elmerenghetünk.

Azok, akik negyven éven át mondták, sőt parancsolták, hogy az írónak politizálnia kell, most egyszerre azt ajánlják a költő foglalkozzék önmagával, a leghétköznapibb dolgokkal, ami a jobb prózának sem lehet tárgya, csak politikával ne. A direkt politizálás természetesen nem a költő feladata, de erőteljes állásfoglalására mindenkor szükség van: "Bereked a költő, ha tartósan a napi politika levegőjét szívja. De hangszála sorvad, ha azt, ami a levegőben, azaz mindenkinek már a nyelve hegyén van, éppen ő nem mondja ki idejekorán." - írja Illyés Gyula. A költőnek az igazi rangját az igényessége adja meg, ha nem elégszik meg a játékos lejtésekkel, a szavak zsonglőrködésével, a költeni-tudással, hanem becsvágya vagy kényszere van arra is, hogy hiteles festője legyen annak a kornak, amiben levegőt vesz. A kötet szerzője több költeményében is erre vállalkozik. S a szabad-vers, ami a kötet műfaja, talán éppen a legalkalmasabb erre, ha tartalmazza mindazt a költőiséget, ami a gazdag szókészlettel, képekkel együtt, az élő beszéd ritmusát, természetes zeneiségét követve, képes a szöveget a mindenkori a próza fölé emelni. „ Ha nem éltet a három szín, a kereszt jele,/ s többen lesznek, kiknek,/ a korona csak múzeumi trófea,/ lesz-e még nyugalom és hely azoknak, / kik magukat magyarnak merik nevezni?” Ha fáj saját kora, meg kell rajzolnia ocsmányságát, gonoszságát is. Az expresszív képek sokszor túláradó sora ítélet egy tisztátlan kor fölött. „...gyanakvás sava marja szüntelen/ bőrödet, becsület marad hűlt helyen, / s a hunyt világ gúnyosan integet.” S ha némi hiányunk van, a költőnek éppen ebből az indulatából fakad. A vad erő néhol már túlságosan soknak tűnik, a gondolat túlságosan előre tolakszik, szétfeszíti a verset, (Európa) a dörgedelmes szavak meg gyengítik az üzenetet. (Zsibbadt jelen) Mert a szavaknak a költő kezében hatalma van, s ahol kell, a tömörség a legnagyobb erény.

Érdemes néhány szót ejteni a kötet szerkezetéről is. Az egyes ciklusokat számokkal jelzett versek fűzik össze. Ezek, akár egy szonett koszorúban, az utolsó sorok ismétlésével folytatódnak és önmagukban is kiadnak egy versciklust. A 14. vers ad magyarázatot a kötet címére: „s a legyőzötteket most hagyják el az utolsó szavak.” Olyan, mintha valóban egy szonett koszorút rejtett volna el ebben a ciklusban a költő, hiszen a tartalomjegyzékben csupa nagy betűkkel szedett címsorok összeolvasva egy mesterszonettet adnak ki. A kötet szerzője úgy látszik szereti a rejtett, titkos dolgokat, gyanítom, hogy ezen kívül is sok idézet, utalás található még a versekben.

Hová helyezzük a kötet szerzőjét a mai irodalomban? Nehéz kérdés. Az olvasónak, és ebben a kritikus sem kivétel, nehéz elkerülnie azokat a tévedéseket, amelyeket nem maga az élmény, hanem az előzetes hozzáállás okoznak. Ismert mennyire torzíthatja a megítélést az alkotó jelentőségének a tudata, nimbusza, vagy a művek keletkezésének a körülményei. Az elfogadottság, az elismerés mértéke szüntelenül növekszik azáltal, hogy minden egyes új ítész átveszi a korábban keletkezett megítéléseket, a szerző új kötete is csak jó lehet, ha a korábbiak annyira jók voltak. A kiválónak kikiáltott költőt a gyengébb alkotásokban is kimagaslónak kell mutatni. És persze nem lehetünk naivak, az egymást segítő kritikák, a mi körünkbe tartozik segítsünk rajra magatartás, él és virul nálunk is. Így válhat valaki, akár „írófejedelemmé” is, gyenge művek révén. Innen már csak egy lépés aztán, hogy a közepes tehetség el is hiszi magáról, hogy kiváló. És persze ennek a fordítottja is igaz. Az ismeretlent gyanakodva fogadják, kisebb hibáit is felnagyítva láttatják. És akin egyszer elverték a port, azt a következő kritikus is így nézi, átveszi a korábbi ítész ítéleteit. Így persze éppen az eredetit alkotó, az új utakon elinduló, aki az éppen aktuális irányzatba nem illeszthető bele, lesz elmarasztalva. Sovány vigasz a költőnek az, ha majd egy későbbi korban felfedezik. Minél inkább ránk nehezedik világunk, annál jobban esik egy-egy verses kötetre ráhajolni. Követni azt, aki visszatért az alvilágból, hallgatni azt, aki el tudja mondani nekünk közös fájdalmainkat. A kötet verseit az tudja igazán szeretni, aki a költő szuggesztióját hatni hagyja magára, aki nem csak hallani akarja a szavakat, látni a képeket, hanem érezni tudja a sorokon átsütő feszültséget is. A kötet szerzőjének egyéni, erőteljes hangja, úgy vélem, hiányzott a mai magyar költészetből, ezért megjelenését csak üdvözölni tudjuk.

Katharina Penna (Milano)