Kritika

Oláh Tamás „Tekintetek” című, nemrég megjelent verses kötetéből hallhattunk néhány művet Takács Bence Kazinczy-díjas előadóművész magával ragadó erejű tolmácsolásában november 28-án este a Józsefvárosi Galériában.

Bővebben: Vers és zene találkozása

Köszönöm, hogy elküldte Tekintetek című újabb verseskönyvét, erre szeretnék reflektálni. Visszatekintve az Utolsó szavak korábbi kötetére, úgy érzem, a régieknél sokkal meggyőzőbbek a mostani versek. Fenntartva továbbra is, hogy tévedhetek, megerősített abban a két évvel ezelőtti benyomásomban, hogy azok a versek jórészt egy időszerű trauma hatására keletkeztek, s a bizonyára jogos indulatai túlságosan közvetlenül fejeződtek ki.

Bővebben: Észrevételek a Tekintetek kötet verseiről

Zene és vers sokszor együtt alkotnak teljes egészet, felerősítve egymás kifejezőerejét. Ennek lehettünk tanui október 25-én este a FROKK-- Napházban, ahol Oláh Tamás költő nemrég megjelent, Áttűnések című kötetének versei keltek életre  Takács Bence előadóművész és műsorvezető tolmácsolásában. A költő elsöprő erejű, elgondolkoztató, egyszer drámai, máskor humoros verseire két kíváló zenész, Kathy-Horváth Lajos hegedűvirtuóz, érdemes művész és Szakcsi Lakatos Béla zeneszerző, Kossuth-díjas zongoraművész improvizáltak az irodalmi alkotások által ihletett zenei aláfestést. A hangszeres zene felerősítette a verssorok ritmusát és dallamát, és még tovább fokozta az adott versből áradó drámai feszültséget, humort. Az est során Oláh Tamás többek között arról is mesélt a közönségnek, hogy sosem érzi teljesen késznek, letisztultnak és véglegesnek az alkotásait, ezért rendszeresen újraírja azokat. ( Megjelent szignó nélkül a Józsefváros című lapban,  2013. november 5-én)

Gondolatok Oláh Tamás Utolsó szavak kötetéről

Ha nem tudtam volna, akkor is megéreztem volna, hogy írástudó – az írást hivatásból is végző – embertől származnak ezek a versek. Olvasottsága és a versek világában való otthonossága iránt sincsen kétségem. A kötet majdnem egyenletes színvonalú, stílusában egységes – ez azonban nemcsak erény, mert bizonyos behatároltságot is jelez. A versek (ha nem néztem el valamit) kivétel nélkül szabad formájúak, s nemigen utalnak arra, hogy a szerző kísérletezne a zárt formákkal is. Persze sok példa van arra, hogy egész költői életművek csupa szabad versből állnak – csupán a bírálónak nehezebb a dolga ilyenkor. Illyés Gyula írta, hogy egy szonettből már meg tudja állapítani, hogy tehetségtől származik-e, de húsz szabad vers is kevés ugyanehhez. Először felsorolnám, hogy melyek azok a versek, amelyekben erőt, lendületet, gondolatot és költőiséget éreztem – bár csak néhányukat kommentálom, szembeállítva a hibás darabokkal.

Bővebben: A gyűlölet tüzében

Oláh Tamás  Utolsó szavak című kötetéről

Minden költőnek megvan a maga szűkebb hazája, ahol otthon érzi magát, vagy ami keserű képekben kifejezett hangulatának hátterét adja, ahol „...magába mélyed minden, belülről integet.”  Oláh Tamás költői világa ember alkotta tárgyak sokaságából áll, „... dobog a sok tégla, /száz éve gyűjtik lakóik/ kínjait és örömeit,”, maguk az emberek is tárgyakká válnak és a tárgyak az emberekhez idomulnak. „Bögrém kezembe simul / Hízelegve, /Cipőkanalam /Mikor lehajolok, velem jajdul.” , „s mint ősrovar a kőzetben” magukba olvasztják az eleven embert is, mint a Kifelé fordulva című versben, ahol a költőnek a tükör síkjába dermedve kell a „kacér öltözetű teret” figyelnie. Két nagylélegzetű vers is a várost kelti életre, a városban élő kiszolgáltatott, elhagyatott embereket, ahol „Emberjelmezbe öltöztetett robotok lépnek/ az aluljárók éhes, felnyíló torkába.”,  A Nagyvárosi szimfónia című költemény pergő jelenetek áradata, derűsnek tűnő képpel indul: „Finom ujjak/ az ébredező sugarakból/ tarka szoknyát varrnak:/a hajnal dereng a háztetők felett.”, de a nap végén a vers „a 3D alakot/ felvett emberek” lélek nélküli, kiürült, hideg képével fejeződik be. A költemény Ruttman: Berlin, egy nagyváros szimfóniája című némafilmjét idézi, az egymás mellé fűzött felvillanó képek gyors változásai, ütköző pillanatai filmszerűen pörögnek le a szemünk előtt. Ahol az emberek „Arcukon mint hátizsákjaikat,/ úgy hordják a szomorúságukat”, és az utcán „ A szétszóródott /fények reszketőn/ karolják át / az obszcén feliratokkal / teli málló falakat.” és „mint lávába öntött szobor” fekszik a földön valaki, de senki se törődik vele, az utcanő is minden nap ott áll, de „Lelke már régen /elszökött a halál /túlpartjára.” A Dal egy pesti utcáról című vers címében a „dal” szót idézőjelbe kellett volna tenni, hiszen a dal névvel megjelölt műfajban a lírai énnek személyesen, követlenül kell megnyilatkoznia. Igaz a dal a pillanatnyi élmények, érzések, hangulatok kifejezője is lehet, így akár azt is kifejezheti, amit a költő élhetett át ezen a tipikusan nagyvárosi utcán végig sétálva. Ha a vers végére érünk a szó persze már ironikusan cseng a vers címében. Hiszen nem éppen idillikusan, inkább szociológiai pontossággal írja le a szegénység mai dermedt bánatát, azt a formátlan jelent, ahol „elhal a folytonosság/ marad minden a régi,/ s lesz megint az, ami volt.”

Bővebben: A jelenlét tar ágán
Scroll to top