„De hát miért is van annyiféle nyelv a világon? A költő csak néz és csodálkozik.

Nem, nem gondol a nyelvek kialakulásának oly homályos őstörténetére (vagy élettanára? lélektanára, filozófiájára?), csak a saját mesterségére gondol. Hiszen ő – a versíró – érzi legerősebben a nyelvvel élők között egy-egy kifejezés másképp-nem-lehet-jét, mozdíthatatlan evidenciáját, szavakba horgonyzottságát. Mindig újra kínos tapasztalat rájönnie, hogy a költői evidencia anyanyelvi határig tart. Mért is hívhatják az asztalt table-nak, ha asztalnak hívják? Mért hívhatják másképp a hattyút, a vért, a jobbra csavaró borkősavat? Hány nyelv férhet el az emberiség tudatában? Vagy ne kérdezzük ezt? Ne kérdezzük, hogy hány angyal férhet el egy tű hegyén?” 

Scroll to top