Antonio Lucio Vivaldi (született 1678 március 4-én Velencében, meghalt Bécsben 1741 július 28-án). Apja, Giovanni Battista Vivaldi, a velencei Szent Márk székesegyház hegedűse volt, valószínűleg ő tanította a fiát hegedülni. Vivaldit a szülei papnak szánták, egyházi tanulmányait 1688-ban kezdte meg. 1703-ban szentelték fel, de papi hivatását nem sokáig gyakorolta, saját elmondása szerint egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy rendszeresen misézzen. Első operájának bemutatójára 1713-ban, Vicenzában került sor nagy sikerrel, a következő években már Velencében vitték színre dalműveit. Hamarosan a velencei Sant'Angelo színház impresszáriója lett, operáit néhány év elteltével már Firenze, Róma, Mantova és Milánó színházai rendeltek tőle.Vivaldi zenetörténeti jelentőségét elsősorban a concerto, mint versenymű formai tökéletesítésének köszönheti. Az ő versenyműveiben a szólóhangszer végig vezető szerepet játszva kiemelkedik a zenekarból: a bevezető tételekben a zene gyors sodrását követve, a lassú tételekben a főmotívumok hangsúlyosabbá tételével, a záró tételekben pedig általában a zenei alapszövet tánclejtését kifejezve. Ezzel a hármas tagolással meghatározta a versenyművek tételszámát és azok felépítését is. Eszerint a darabok három tételből állnak, két gyors tétel fog közre egy lassú tételt. Olykor azonban előfordult, hogy lassú bevezetővel indította műveit, illetve a lassú tétel szerepét csak egyfajta átvezető részre korlátozta a két gyors tétel között. A Vivaldi által tökéletesített szóló-koncert forma szólóhangszer és a zenekar váltakozó szakaszain alapul. A zenekari részek, a ritornellek készítik elő a szóló részeket és kommentálják is azokat. De Vivaldinál ez a forma sohasem vált mechanikus ismétléssé: mindig talált rá módot, hogy a ritornelleket más-más változatban szólaltassa meg. 

A Wikipédiában, a szabad enciklopédiában megjelent szöveg nyomán

Szoljon Vivaldi legismertebb műve a Négy évszak magasrendű művészetének illusztrálására: 

A négy évszak

Antonio Vivaldi szonettjei:

A tavasz
 
Megérkezett az új tavasz, vidáman
köszönti őt az ujjongó madárdal,
s a csermelyek a szellő sóhajában
frissülve futnak, édes suttogással.
 
Villám és mennykő súlyos gráciával
jelenti be sötét-libériásan,
s hogy elcsitul az égzengés - madárdal
hallik megint, benne zengő varázs van.
 
Virágos réten sugdosón lehelget
a fű, a lomb és mély álomba bódul
a kecskepásztor, hű kutyája mellett.
 
S furulyaszó csendül az álmokon túl:
a tündöklő tavaszban táncra kelnek
a pásztorok s a nimfák csapatostul.
 
 A nyár
 
A nap hevétől elgyengülve bágyad
a nyáj, az ember, lángol a fenyő is,
elomlik hangja a kakukk-madárnak,
a gerledal merő szín és merő íz.
 
Szellő piheg, de már tarolva támad
reá észak szele, mindent söpör, visz,
a pasztorál a védtelen magánynak
partján zokog, vihart rettegve ő is.
 
Mozdul a pásztor félve, izgatottan,
dörög az ég, rajta villám cikáz át,
legyek köröznek megbolydult rajokban.
 
Fenséges félelem, amit a nyár ád:
vadul villámlik, az ég szinte robban,
lefejezi a délceg búza szárát.
 
Az ősz
 
Vigad a pór, táncolva, énekelve,
a bő termést örvendezőn fogadja,
ma még Bacchus borától víg a kedve -
holnap álomba hamvad majd vigalma.
 
Minden vigadjon, dalra, táncra kelve!
Legyint a langyos légtenger fuvalma,
a gazdag évszak mintha integetne:
édes álomból szép gyönyörbe csalna.
 
A vadászok hajnalban útra kelnek,
kürttel, puskásan, alvó falvakon túl
vadat hajszolva jó nyomot követnek.
 
A megriadt vadállat puskaportul
prüszköl, rohanna, ám futása sebzett,
bukdácsol még, aztán a fűre fordul.
 
A tél
 
Fekete felhőkből jönnek keményen
a szörny-szelek s szigorúan morognak,
a percek lépte koppanó az éjben,
a végtelen fagy fogakat vacogtat.
 
Vonulását az egykedvű napoknak
tűz mellől nézzük, kint esőverésben
járkál az élet, dermesztő fagyok vad
világában bolyong reszketve, tétlen.
 
Sokan csúszkálnak, olykor földre esnek,
majd - felszökvén - suhannak síma jégen,
míg betörik páncélja a vizeknek.
 
Nagy vaskapuk mögül kitör merészen
Bóra, Sirokkó, ura vad szeleknek,
ilyen a tél - s mennyi öröm a télben!

Scroll to top