Az ilyen kritika – KRITIKA???!!! – olvastán a diplomát szerzett, hivatásos műbíráló elhúzza a száját:

– Hapacsolás – mondja mély megvetéssel, ha finom akar lenni. Ha nem akar finom lenni, nyíltan a szemünkbe vágja: – Esszé, ilyet a Tandori verebe is tud!

Való igaz, lábunk alól hiányzik az elméleti megalapozottság szilárd talaja. Nem mondtuk ki a nagydoktori fokozat rejtekajtaját nyitó varázsszót, hogy Gestalt. De még azt sem, hogy Gespräch. Azt meg végképp nem, hogy Gesamtkunst. Egyáltalán, az a civilizálatlan barbár, aki a képünkben okvetetlenkedik itt, egyetlen Ges-sel kezdődő német műszót ismer a tudományok tájékáról, az is a Gestapo. Most mondják, egy ilyen bunkót engedjen be a kapuőr Sarastro szentélyébe?

Na jó, abbahagyom, és a közeledő karácsonyra való tekintettel teszek egy ünnepélyes nyilatkozatot:

Drága barátaim, akiknek az orra alá több évtizede töröm a borsot, és akik közül sokan csakugyan a barátaim, és akiknek őszintén tisztelem az elvont formák iránti érzékenységét és modellező tehetségét, nem vagyok én akkora marha, amekkorának látszom, és nem gondolom azt, hogy a tárgyilagos kritikát valaha is helyettesítheti valamiféle homályos, a Tehetség Istenének tiszteletére rendezett vuduszertartás, melynek során a floppy diszkjüket rázó, félmeztelen vademberek arra a nótára járják a táncot a tűz körül, hogy írót csak író, művészt csak művész érthet. Ez éppoly kártékony ostobaság lenne, mint az ólomkatonáik rendezésébe belevakult, kockafejű tudósoknak az a rögeszméje, hogy az irányzatok egyeneseiből és az iskolák görbületeiből szerkesztett virágcsapdával szellemet tudnak fogni. Egyezzünk meg becsülettel abban, hogy van titok, ami így is, úgy is titok marad, és térjünk meg békével házainkba, már akinek van közülünk háza, ámen!

Persze azért ez a titok piszkosul izgat.

De az ablakon át belesve is csak az árnyképét látom. A sikerekben dúskáló, elegáns világfi ezüst fejét meghajtva az éjszakában, szorgosan rója egymás alá Kosztolányitól elcsórt, kurta mondatait, de próbababaként merev hőseit mindig is Virágh Kornélnak és Székfalussy Zsigmondnak fogják hívni, mert az elegancia e nyomorult mesterének sohasem fog eszébe jutni olyan főnyereményt megütő névkombináció, mint a „Moviszter doktor”. Miért, miféle bűne miatt, ki tudja? Válasz egy hang se, csak a toll recseg a különleges finomságú írópapíron, mint a szomjan pusztulók szárazon nyeldeklő torka.

Fogjuk Istenre ezt is? Hogy ő lehel életet Mándy teremtményeibe, ő súgja meg a nevüket, és ő küldi a szellemeket a Jékely versébe kísérteni?

Nagyszájú szerencsejátékos, itt állok kétes szakmám egyetlen igazán fontos kérdése, az örök nyerés titkának megfejtése előtt, és éppúgy nincs rá szavam, mint József Attilának a holdvilágos égre.

Hazardírozom tehát, egyetlen fegyverem a pókerarc.

Bodor Ádám is úgy áll meg a prózaírók rulettasztala mellett, mintha épp csak arra járt volna. Nem látni rajta semmi különöset azon kívül, hogy – korábban már utaltunk rá – feltűnően ferdén tartja magát, egyik vállát lejjebb, mint a másikat.

Persze ha már a szerencse bolondja vagyok, nem azért, hogy vesztett helyzetből ne akarjak nyerni:

NE TÖRŐDJÖN A KORRAL,

NYERJEN TOTÓN BODORRAL!

Tippjeink:

1 – A szellem mindig ugyanarra a vállára ül.

2 – Autóbalesete volt.

X – Rossz szokás.

A kitöltött szelvényeket kérjük a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya Titkárságára küldeni. A szelvényekre kérjük ráírni: „Most légy okos, Domokos!”

Fáradozását előre is köszönjük.

Attila? Olyan név nincs!

Süllyedőben, hatvanadik évünk tájékán lebegve az időóceánban bizony könnyen erőt vehet rajtunk a mélységi mámor. Példának okáért egyszer csak léhán elvigyorodunk, és azt találjuk mondani, hogy kész, vége, felnőttünk, velünk már minden fontos megtörtént, minket már semmivel sem tud meglepni az emberi butaság. És akkor, nézd csak, mit látunk, a mélységes, szellem sem járta sötétségben egy lepényhalküllemű hivatalnok vitorlázik felénk, és – glukk, glukk, böff – azt tátogja, hogy József Attila ma nem időszerű! Nyomában két sebhelyes kékcápa, merev tekintetükből süt az intelligenciájuk, és a fogaikat csattogtatva morzézzák, hogy a francba a mindenhova beszivárgó, taknyos planktonokkal, a cápa feddhetetlen múltú ragadozó, az ő természete vért kíván, ezért aztán nem kell nekünk elvtárs költő, a pártállam poétája!

Egy pártállamisággal nehezen gyanúsítható szerző, E. P. modorában szólva: ettől még búvárruhában is leesik a pártállam.

Hatásszünet. Posztmodern hívja a zárójelet. Zárójel, jelentkezzen!

(O. O.: – Ne ejtsd le a pártállad, mert fölír a pártállat! Hukk! Bocsánat. Ez csak a mélységi mámor. Kézcsókom a Gittinek. Ússzatok majd át valamikor!)

Adását vettem. Posztmodern vége. További jó munkát. Vétel!

Régi hibám, hogy a monumentalitás lenyűgöz és bámulatba ejt. És az antianyag meg a fekete lyuk világában ugyan mit számít egy cingár negatív előjel. Az eget-földet rázó hülyeségben éppúgy energia szabadul föl, mint Beethoven mennydörgő viharzenéiben. Most is, íme, mintha egy tenger alatti vulkán tört volna ki, ennyi és ekkora marhaságtól megrendül a tenger, és a roppant energia – a nyomáskülönbség miatt – a felszínen már pusztító szökőár képében pattan ki az óceánból. Mit mondjak, reng és üvölt a tenger. Az árboc és vitorla megtörve, tépve lóg; a matrózok térdre esnek, és a nagy mennyiségű rum hosszas fogyasztásától érdes hangjukon Istenhez fohászkodnak irgalomért, sajnálatos módon tökéletesen hiába, mert ez a tenger nem a népek tengere, hanem az ostobaságé, a világnak ez a tájéka pedig a műveletlenség Bermuda-háromszöge, ahol a vízbe fúlni készülőkön legföljebb egy jó gimnázium segíthetne, olyan csodát viszont ki látott – rezes képű matrózokat egy elit iskola padjaiban? A tengermélyi torkokból előbugyborgó, mélyen megfontolt, értékelő mondatok tehát partot érnek, és szennyes áradat képében zúdulnak a költői mű eleven pálmaligetére. Új kor, új szempontok.

A Polüphémosz nézetrendszere, miután Odüsszeusz kiszúrta egy tüzes karóval az óriás egyetlen szemét.

József Attila nyomába vakok köpködnek.

A hülyeség már abban is nagy, ahogy célpontot választ magának. Bár nem egészen méltányos keletkezésének körülményei közül kiszakítva vizsgálni egy irodalmi életművet, elméletileg nem kizárható, hogy valakit épp politikai nézetei miatt lásson nagyságrendnyivel kisebbnek utókora. De épp őt, a világ árváját, aki apát keresett magának az eszmék között is? Őt, aki nem lehetett olyan elesett és magányos, hogy ki ne mondja, mit kapott helyette: „… egy új mesét, fasiszta kommunizmusét”? Ötven évig még csak érteni sem igen merték ezt a két verssort, melyben tömören és lényege szerint benne van mindaz, amivel napjaink szájhősei teleharsogják a világot. Századunk veresége két sor mikrofilmjén.

És az a lenyúzott arc, mely a háttérben dereng… Tehetség, lángész – ahány, annyiféle. De van közöttük egy kü98lönös vonulat, a korán halóké, a virágjukban veszőké, a lángoszlopoké, a tengert ölelőké, a Petőfiké, a Shelleyké. Karinthy zseniális paródiáinak mintegy a függelékébe sorolódik a fiatal József Attiláról írott rövidke futam. Joggal, a paródia alanya még túl fiatal, fiatalsága még eltakarja a veszendő embert. Még csak annyi látszik belőle, hogy ő, József Attila itt van, és jelenlétét bizonyítandó meg akar hökkenteni, hogy kihívón és hetykén ő Batu kán pesti rokona. Karinthy paródiája szövegszerű bizonyítéka annak, hogy e sugárzóan fényes színre lépés majdhogynem a költő halála pillanatáig elvakítja a kortársakat, akik csak a sír körül állva döbbennek rá, hogy az utolsó években egy, a maga Golgotájára kapaszkodó szerencsétlen küzdelmes útját kísérték szórakozott tekintetükkel. E könny és vér mocskolta domb alján pártügyeket hozni szóba nem sokkal nemesebb cselekedet, mint a kereszt tövében egymás tenyerébe csapdosva alkudni a keresztre feszített ruháira.

József Attila mint pártköltő! Őrület. Röhej. Mit mondott volna Michelangelóról, ha lett volna akkoriban olyan hivatalos személy, a házmestere? „Kérem, az nem úriember. Szobafestő, és iszik. Valami Szívd húszig nevű ápoldában festi folyton a plafont, későn jár haza és nem mosakszik!”

Van József Attilának egy kései nagy verse, egy a magyar és a huszadik századi világköltészet nagy létértelmező versei közül; szemre afféle versike: kihívóan kemény ritmusával mintha a rokkant lélek emlékezne saját ifjúkorának hetyke tánclépéseire, holott ez a vers, ha egyáltalán tudhat ihletőjének más költőt és versét, csak a Vanitatum vanitast író Kölcsey lobogó, fekete pesszimizmusát és Goethe néhány hideg csillagként tündöklő dalát; ez a vers, a „Költőnk és kora” (az idézőjelet J. A. használja) a mindenség „műszaki rajza” (ez az idézőjel viszont a sajátunk), az üres űr puszta gerendázatáé, mely a köznapi pillanattól a határtalanig és az időtlenig ívelve, valahogy, recsegve-ropogva még megtartja Istent vagy Isten hiányát, belül, a lélekben, és kívül, a csillagok közt. Ennek a versnek az utolsó szakasza szívszorítóan szép és szörnyű; a közelítő halál alkonyfénye dereng át mindenen:

Piros vérben áll a tarlós
ameddig a lanka nyúl,
kéken alvad. Sír az apró
gyenge gyep és lekonyul
Lágyan ütnek ki a boldog
halmokon a hullafoltok.
Alkonyul.

Neki, nekünk, a mindenségnek és Kosztolányinak, aki rajta kívül még így mert, ilyen gyerekes nyíltsággal rímelni, nem szégyellve azt, hogy játszik; csakhogy Kosztolányi rímei mindig ragyognak, a rájuk tűző naptól vagy a Hajnali részegség csillagfényözönétől: az ő rímein pedig csak tompa derengés ül, hiába az élet nyers színei, a piros, a kék, a ki nem mondottan is jelen lévő gyenge zöld: szürkébe és lilába fordul minden, ami majd feketébe fog vakulni. A halálsejtelem e gomolygó, elmosódó színeit egymásba játszó árnyjátékát még az egyetemes művészet nagy szorongói közül is csak a kivételesen nagyok tudták így megidézni; Schubert például a Téli utazás dalciklusában.

Hatásszünet. Struktúra hívja paradigmát. Itt valami vén hapek klasszicizmusra hergeli a népet. Mi legyen? Vétel.

Itt paradigma. Te csak ne izgulj, öreg! Behúzunk neki egy akkorát, hogy a szeme is kiugrik! Megyek egy jót hunyni, szia mindenkinek.

A József Attila-revíziót különben nem most kezdték. Az újraértékelés már a költő életében megindult, még azelőtt, hogy költői pályája egyáltalán kezdetét vehette volna. Öcsödön gazduramék nagy gondban voltak az új libapásztor gyerek nevével, ezért aztán összeült a bölcsek tanácsa, és minekutána hosszas tanakodás után arra a döntésre jutott, hogy „Attila név nincsen”, úgy határozott, hogy az árvaházi fiút ezután Pistának kell hívni.

Azóta mondják irodalmi körökben, hogy: „Öcsöd, nyakadon a…”

Milyen szó hiányozhat innen, törik a fejüket a hajdani nevelőszülők, ma már maguk is valahol a reszketeg Esthajnalcsillag közelében dideregve, ha ugyan nem a kénköves pokolban főve amiatt, hogy ostorral verték a gyereket. – Hász’ a köcsög se rossz, de csak köll lennie egy még jobbnak, egy oda még inkább paszoló szónak is!

Megfejtés a szerkesztőségben.

Scroll to top