Micsoda tanulmány kellene gondolataimat csak megközelítően is legombolyítani e kemény kérdés körül! Mennyi mindennel függ ez össze! Engem ez a "válság" inkább szellemi, irodalmi oldaláról érdekel; nem is hiszem, hogy igazi okát a színháznak valami üzleti válságában vagy babonájában lehetne megtalálni.

Hisz üzletileg a színház - lokális és aktuális zavarokon kívül - egészen jól állja a mozi félelmes konkurrenciáját, s állni is fogja mindig, mert a mozgókép mégsem egyéb képnél, s alig jöhet oly kor, hogy az emberi szem és lélek ne szomjazná a közvetlen, hús-és-vér emberábrázolás látványának gyönyörűségét. Az a "válság" pedig, amiről beszélünk, nem lokális és aktuális; s nem is csupán a magyar dráma válsága (mert igazi magyar dráma csakugyan alig van); és nem is éppen háború utáni jelenség. Hanem:

1. A modern dráma, úgy, amint a kontinensen kifejlett, nem a Shakespeare-féle népdrámának utóda, hanem inkább a francia "udvari drámáé"; a kontinentális színház eredetében felsőbb társadalmi rétegek s irodalmi körök szórakozása, ahol Shakespeare vagy Szophoklész mindig csak irodalmi vágyak és keresések idézte vendég lehetett; a modern drámának semmi köze sincs a régi dráma nagyszerű, kollektív szelleméhez. Így a modern dráma természetesen társadalmi drámává fejlődött, egy-egy társadalmi réteg vagy probléma drámájává: ahelyett, hogy az ember drámája lett volna.

Ámde a kultúra és színház demokratizálódásával ez a dráma mind nagyobb tömegek elé kényszerült állani, s kapkodva kezdte keresni e nagyobb tömegekkel való kapcsolatot. Csakhogy korunk tömege valóban ezerfejű, a végletekig differenciált; hol a közös érzés, amire a tömegben hatni lehet? a közös alap, melyen az író dominálhatja közönségének minden rétegét? Ilyen nagy, közös, vallásos érzések nem hatják át a mai tömegeket. Érzések helyett a logikumokhoz kellett fordulni; ami annyit jelent, hogy a modern dráma kritikus és destruktív jelleget ölt: mert ha az érzés alkotó, a logika lényegében destruktív, kritizáló. Ez a Shaw-féle dráma; ez a Pirandellóé, mely már magát a drámai forma elvét kritizálja és destruálja.

De ez a fejlődés szükségképpen a dráma nívóbeli lesüllyedéséhez visz. Az érzés, mennél egyszerűbb, mennél általánosabb, annál értékesebb és fenségesebb lehet; nem így van a logikumokkal. A logikumokra alapított dráma, mennél nagyobb és műveletlenebb tömegek elé kerül, annál szimplábbá és laposabbá kénytelen válni, hogy megértésre leljen. Az egyszerű érzés megkapó; a szimpla élc lapos. A legáltalánosabb emberi érzések örökújak, mindig érdekesek; de van-e unalmasabb az ismételt szellemességnél? Az oly dráma, melynek legfőbb elve a szellem és élc virtuóz játéka, könnyen az üres technika s az alacsony mulattatás játékává fajul. S valóban ez történt a modern drámával, mikor a háború után újabb s az eddiginél még alacsonyabb nívójú tömeg özönlött a színházakba.

2. Ez a folyamat tartalmi és pszichológikus leírása; végig lehet azt kísérni a művészet modern fejlődésének szempontjából is. Nem kell hinni, hogy ma kevesebb drámai látású tehetség van, vagy például a tragikum érzése csökkent volna. Sőt inkább erősbödött. A naturalizmus egy újfajta fátumérzést hagyott örökbe, mely a cselekedetekben is fátumot lát (nemcsak azok következményeiben, mint a régi dráma). A naturalizmus épp e felfedezésével győzte le önmagát, titkos mélyekbe fordítva a figyelmet, a láthatóból a láthatatlanra, sőt tudattalanra. A cselekedetek nem magukért érdekelnek többé, hanem a tudattalanban rejlő gyökereikért, hol fátumuk és tragikumuk lakik. A modern irodalom csodálatos mélyre ásott e sötét világba, melynek háttere nélkül ma minden ábrázolás már meztelennek és naivnak hat. De hogyan találhat helyet e mély, sokrétű és tudattalan világ a drámai formában, mely a látható és kimondott dolgok formája? A mai író legdrámaibb mondanivalója is oly természetű, hogy a szabadabb regényformában teljesebben mondható el. A modern lélekábrázolás szűk Prokrusztész-ágynak érezte a drámát. Aki mégis ragaszkodott a drámai formához, mesterséges leegyszerűsítéshez és a láthatatlan dolgok erőltetett megszemléletesítéséhez kellett fordulnia; ami a szimbolizmus eredete például Ibsennél vagy Maeterlincknél.[8] De e mesterkélt eljárással a vonalak elrajzolódtak, s a színek, mintegy bengáli fényben, elváltoztak. Azóta a modern irodalom igazi nagy szellemei - s éppen azok, kiknek életlátásuk a legdrámaibb - mindinkább idegenkedni látszanak a drámai formától, s ehhez inkább csak azok folyamodtak, kiknek mondanivalója nem az életábrázolást kívánta eszközül, hanem magát a dialektikus élőszót; mint az agitatív és logikai mondanivalók, amilyen a Shaw-ké és Pirandellóké. Ekként a modern dráma eltávolodik az élettől s a Költészettől, mely csak az Életben gyökerezhetik, és a Színház, mely tömegeit végre is nem szolgálhatta ki tiszta dialektikus eszmékkel és paradoxonokkal, kényszerült a saját lábára állni és lehetőleg függetleníteni magát és hatását az irodalomtól, melynek azelőtt alázatos szolgája volt.

3. A műfajok halandók, s bizonyos, hogy amit mi röviden drámának nevezünk, az sem egy, hanem több, egymás után következő külön műfaj: más a görög, a Shakespeare-é, a Racine-é, a Dumas-é, az Ibsené s így tovább. Értékben is, mint célban, különbözők. Ma azonban nem csupán egy, az eddigieknél talán kevésbé értékes fajta drámavariációnak előállításáról van szó: a mai színpadi mű, melynek egyetlen célja a siker, nem is tekinthető többé irodalmi műfajnak, mert nem irodalmi célok, szempontok és szükségességek alakították ki. Kultúra s irodalom mind kevésbé érdeklik korunkat: kábulatra vágyó barbár tömegek kora ez. A mai színháznak az író teljesítménye legfeljebb eszköz, melyet a saját céljai szerint felhasznál, de mely által semmiben sem érzi kötve magát. Ez a szellem testesült meg például Reinhardtban, aki nem habozott a világirodalom legnagyobb remekműveit pusztán anyagként kezelni, a színpadi hatás törvényei szerint szabadon idomítva. A színpad nem interpretálója többé a költői alkotásnak, s esze ágában sincs, annak intencióihoz alkalmazkodni. Ellenkezőleg: az írótól kíván feltétlen alkalmazkodást, a rendező fontosabb személy lévén az írónál, s minden színházi est oly kollektív munka eredménye, melynek sikerében az író teljesítménye csak nagyon alárendelt szerepet játszhatik. Az íróra nézve ilyen munkában (nyereséget remélve) részt venni: prostitúció.

1928

Forrás: mek.oszk.hu

 

 

 

Scroll to top