Jelenkori költészetünket az a makacs hitetés fojtogatja, miszerint nagy változásaink közben a vers nem érdekes, s ha az irodalom valamelyest, akkor legföljebb az esszé. A regény nem lehet aktuális üteg, a novellát maguk a szerzők is hanyagolják. Aki így veszi tudomásul, magába zárkózik, kesereg, legföljebb fityiszt mutat az egésznek posztmodern szövegekkel.

„Személytelenség és mítosz, harsogták négy égtáj felé; / sehogy sem fért a fejükbe, az egyes szám első személy a versben / nem a nyelvtan egyes szám első személye, / hanem a közvetlen és halálos kockázaté.” Könyve utószavában írja Orbán Ottó az Önarckép mocsári szörnnyel cím alá: „Körülöttem egy mélyen kispolgári kor, a posztmodern dicső korszaka. Meggyőződése szerint a vers bohóság, a felnőtt férfi műfaja az esszé, mely egy pártprogram körvonalát sejteti… én meg jövök a nagy eredménnyel, hogy tessék, épp az avantgárd eszközök fölényes használatával bizonyítható a legfényesebben a klasszikus teljességigény szükséges volta; az, hogy a legmeghökkentőbb modor sem több modornál, s hogy a lényeg mindig a versbe mentett élet…”

Kijelentéseit növeli, olyan költő mondja ezt, aki átlényegítette magán a modern irányzatokat, tehát nem egy konzervatív protestál, hanem a tanú, akinek gyönyörű végzete, léte a költészet.

Neki a vers életmentő, sors indulástól kezdve, de túl e magánügyön az emberiség megmentésére való törekvés is. Sőt bizonyosság! Mert ha sátrat bont a Gutenberg-cirkusz, a karavánja égre hajt a földi mezőkről, „Az emberiség meg fázósan sutyorog: Magunkra maradtunk. Hétköznap hétköznap után. Mi lesz velünk?” Ebből a végletből fényesebben szól a bizalom: „Látjuk, baj van, de válság azért nincs. Bízva bízunk helyi szokás szerint.” A vers, mint emelkedett beszéd, a nyelvi tömörítés magnetikus tere, megannyi tízes találat, nem magyaráz, mint a csavarintos logikájú értekezések. Ha kezdetben vala az Ige, mindétig megmarad az Ige. „…megszállottan követtem egy-egy szót a vadcsapáson, / hogy elejtsem a nagyvadat a jövőidejű jelenést / s ma lenézhet akárki… / a jobbik énemet adtam föl a még jobbikért / hogy plasztikbombaként gyúrható kéziratokat / rejtegessek a dossziémban / időzített reményt hogy egyszer / valamikor valamilyen könyvben rájuk lapoz az olvasó / s tekintetéből fölrobban a döglött betűhalmazban alvó eleven élet…”

Mondhatom a közhelyet, ujját ott tartja a kor ütőerén, s ennek a hirtelen, előbb még elképzelhetetlen időnek szellemi-lelki krónikása lett. A versek dátumai: 1988, 1989, 1990, 1991. A válaszok naprakészen, de nem publicisztikus felszínesen, s nem elfogult vagy álcás függetlenkedéssel. Ő az ember, az élet, az erkölcs pártosa, a szent kívülállás, a kellő távolság tárgyilagos krónikása, nem az eseményeké, hanem amint az események szóra késztetik, nem a vélemény, hanem a törvény, olyan létfilozófia, ami a félálom tudatminimumától az elmeél szikrázó tisztaságáig húzza meg a félreérthetetlen egyenest. A kötet címadó verse az Egyik oldaláról a másikra fordul; él többet képzeltet a halvány megvilágosodásnál, él, alkalma van tudni a dolgokat. „A legnagyobb, ami élővel megeshet, maga az élet.” „Mindegy, mi a hír. Mindegy, miből s hogy készül a vers. / De fontosabb a halálnál is, hogy az összeg pontos, a hír igaz / s hogy mondatainkban minden szó a helyén legyen.” Egy nagyon is rá jellemző versnyelv birtokosa lett, egyrészt hétköznapi, inkább csupasz, másrészt pontosságával, hevével, hidegével a formai technikától független, a szavak minőségében, kapcsolódásában rejlő energiák nagy hatásfokú vezetéke. Ne fogd meg! Csavard rá izzólámpádat, láthatsz, bár körülvesz a dzsungel- és éjsötét. „Jóság, gonoszság, nagyság, törpeség; mikor, hogy. / A krónikák nem jegyzik a tetteidet, / a pénzkeresést, a gyereknevelést, a tízezer hétköznapot, / pedig te műveled a túlélés művészetét, / melyet tisztátalannak tart a seprűnyelet nyelő filozófus, / holott te mented szatyraid cipelve az ő eszméit is / … Pusztító zavarral sejtjeimben, hadd legyek, mint te, egy darab élet, / szóljak a mindenség nyelvén, hajlékony köznapi nyelveden.” Óda a közemberhez az indító vers, 1989-ből való. A kötet négy év reménye, kétsége, ahogy éppen a hír vagy a tapasztalat verssé kényszeríti. 1988-ban látja a szöuli kapitalizmust, csak előérzet lehetett akkor a kelet- és közép-európai jövőről: „egy államtitkot képező koktél receptjét tanulom… végy egy rész Bergen-Belsenhez két rész New Yorkot.” „A kapitalizmus halálos ágyát körbeálló, / szedett-vedett rokonság meghökkenve látja, / hogy a haldokló frissen ugrik az ágyból / és rámenősen tárgyal, vesz, elad, gyártmányt fejleszt, fuzionál.” És jött az 1989-es év: „Az ország címerében ott a jelmondat: NEM MŰKÖDIK.” 1990: „Mások nevétől volt hangos az irodalmi élet; / az ő grafikus jelük hánykódott tengeri bójaként / a lobogókon és címerpajzsokon, / miközben rissz-rossz bádogban csörömpölve átléptük a korszakhatárt. / Nem voltam vezérnek való kételyeimmel.” 1991: „A seggfej, mivel orra nincs, hogy a hegyéig lásson, a lényeget látja, / a marxizmust és a madarat, / s hogy az előbbi csődje az utóbbit mélybe rántja – / úgy hull alá a világ, mint fadarab. / A korszak képe mindig vak közelkép, / a nagy gesztus kell neki, a jelkép, / nem mi magunk.”

A kötete egészén ugyanazon gondolkodás, hangsúly, a személyiség pozíciójából ível vissza a kiinduláshoz, miként a záró vers, A rómaiakhoz bezárja a kört a közemberrel, a néppel. A rómaiak a hatalom, a szenátus, a politizáló elit. Nem éppen hízelgően, de mérlegre téve, melynek nem túlsúlya a kiábrándulás, az egyensúly biztonságában jöhet csak a szigorú kimondás. Egyfelől: „Őrült hiheti csak, hogy májusban kinyílnak a szóvirágaitok”, másfelől: „de őrült az is, aki télnek gondol minden évszakot”. A vers ez a túlpolitizált ország, mikor még az égdörgés is arra képzeltet: „nem a hordó döng-e az aznapi szónok alatt?” Kössük a valósághoz a változás reményét, mert „Minden utópia főbaja az, hogy szembe süt: / a vezető jobbra-balra tekeri a kormányt, majd árokba fordul…” S ne feledjük: „Száz évet ugrani helyből? Szép elgondolás. / Kár hogy valami közbejön, például a nép, bogárzik százfelé, büdös kocsikban utazva seftel, / behajlított karral mutatja, mit, hova… Politikusnak alig marad több, mint a szájalás.” Jogosult kimondani: „Sérült társadalom sérült társaságának produkál.” Ő is, mint a Belvárosi Kávéház értelmiségi társaságának egyike, a szellemi elit mozgásterét próbálta nagyobbítani, „a lassan kelő kenyértészta élesztő értelmisége…” „a csak emléknek szép hatvanas évek” után „Statiszták voltunk és nem csak a filmben”, s mára szétszakadt a társaság. Elérte célját: „A cél – Aczél.” Életünk „bűzlik és ragyog”. Ragyog!

Scroll to top