Fáy Ferenc az emigráció költészetének bizonyára egyik legfőbb alakja volt.
Kötetéhez Határ Győző írt csaknem hitvalló előszót, amelyben  egy kiselemzéses rajongás formájában betekintést enged Fáy költészetébe. A rajongás nem jogtalan és főleg nem megalapozatlan.

Naponta elkeserít az a tudat, hogy négykötetes nagy összefoglaló gyűjteményem, Hét Évszázad Magyar Versei bosszantóan hiányos. Persze a Kádár uralom hetvenes évei még mindig nem engedtek be annyi fényt szellemi életünkbe, hogy olyan költőket, mint Reményik Sándor és Fáy Ferenc szerepeltessenek fent említett kötetemben. Az is  nagy szégyen, hogy kit milyen reprezentálásban részesítenek a könyvem szerkesztői, de hogy olyan költőket próbálnak felejtésre ítélni, mint Fáy Ferenc, az nagy mértékű szakmai ferdítés, amely a kötet tudományos hitelét csorbítja és így elértékteleníti.
 
Nem hiszem, hogy van kritikus, aki megkísérelné Fáy Ferenc költőiségét részeire bontva kielemezni és műhelyének alkatrészeit, felszereléseit, művészi eszközeit osztályozni és  tárolni.
 
Verseit sokféle szempontból lehetne csoportosítani. Első, talán legfontosabb lehetne a témák szerinti és azok között is egy fontossági sorrend megállapítása. Talán ezt a fonalat kéne követnem egészen lazán minden más felmerülő szempontot „en passant” tárgyalva. Itt sietek megjegyezni, hogy a másik, inkább szakirodalomnak megfelelő megközelítés az ú.n. „állattani” vizsgálat, amely szerint a vers  bőre a nyelvnek,( a prózának) és ahol a szőrzete, (a bundája) a verselésnek felel meg. Minden más tartalom a bőr alatt található. Nehéz verset szőrzete nélkül elképzelni, noha a vizilovon és az orrszarvún kívül is lehetnek szép szőrtelen állatok, például: az ember! A jó szabadvers olyan, mint egy szép ember: akár férfi, akár nő. A szabadvers szigorú meghatározója sorfajainak aránya és minősége. A szőrtelen EMBER testének szépsége izomzatának, tagjainak arányosságától függ, tehát ami a bőr alatt van!
 
Mindezt csak a hasonlat kedvéért részleteztem, mely megmutatja, hogy verseket lehet verstani formájuk, nyelvi sajátosságuk szerint is osztályozni és bemutatni. Fáy Ferenc életművében ez azért nem ajánlatos, mert formakísérleteit szűkre szabta és élete végéig – én úgy érzem --  mindinkább azt a spártai egyszerűségű és szigorúságú „blankverse”-et célozta meg, amelyben legszebbjeit sikerült  létrehoznia.
 
Ezt a megközelítési módot mégis elvetettem, nemcsak azért mert hideg és tudományos, hanem azért is, mert könnyen valamiféle száraz, statisztikai felsorolásba fulladhat.
 
Poézisének  legbiztosabb megközelítése versének érzésvonalára bízni magunkat. Ha  sikerül párhuzamba kerülni verse fő érzésgörbéjével, máris kutathatjuk és nyomozhatjuk saját érzéseinket és a „miért tetszés” kérdését sikeresen megválaszolhatjuk. Ezt a gondolatot követve a leginkább tetsző poémái adhatják meg az alkalmat az esztétikai elemek összetevőinek részeire bontására.
 *                                  *                                  *                                  *
 Hányatott életébe aránytalanul sok szenvedés szorult. Lelki és művészi befogadóképessége ezzel egyenes arányban bővült és növekedett. A szenvedések minősége, intenzitása és időtartama szükséges tudnivaló lenne, ha versének fejlődését kronológiailag akarnánk követni. Ehelyett elegendő lehet a nyugat-európai vers történelmébe beállítani őt, mint a tiszta jambikus verselésnek talán egyik utolsó követőjét.
 
A Nyugat-Európában terjedt és meghonosodott ötös (Shakespeare) és hatodfeles (Dante) jambikus sorokat már a mi nyugatosaink csömörig művelték, oly mértékben, hogy József Attila és Radnóti már az ókori metrika felé, Illyés és Weöres Sándor a vers és magyar vers tudományos kutatásai és kísérletezései felé, Szabó Lőrinc pedig a műfordítások szakosítása felé menekült. A kor akkori ifjai közül Juhász Ferenc és Kányádi a megszállott rajongás felé robbantották a formát. A klasszikus endekasyllaba művelése Vas Istvánra és Fáy Ferencre hárult.
 
Noha Fáy Ferenc versének nyelve jambikus és fülbemászó, mégsem ez a külső ötvözeti tisztaság a jellemzője. A versek belső ruháját a képek merészsége, az eszmetársítások meghökkentő finomsága általi érzékelhetősége  alkotja. Ezek a ruhák sebzett, gyötrődő érzéseket öltöztetnek! Baudelaire mondja valahol:”...nincs szépség szomorúság nélkül”. Fáy Ferenc verseinek összessége a sokat szenvedett lélek szomorúságát vetíti!
 
A jambusok tánca legtisztább és legszabadabb, ahol csak kevés rím vonja el a figyelmet mondanivalójának gördülékenysége elöl. A verslábak Rövidzárlat című poémáját csaknem kiáltvánnyá erősítik és a szórványos rímek az érzés ívét csak a vers végén lassítják az érzés mélyebb átömlése és szétáradása érdekében. A másik két ugyanilyen inspiráció által fogant poéma: a  „Kötéltánc” és az „Imádság elhagyatottságban”. Az előbbit rímesen tárja fel, de nem bánja, ha a keresztrím páratlan (lényegtelenebb) sorai kevéssé vagy egyáltalán nem csengenek össze, bár a záró félrimes négysoros beosztást pontos műbüszkeséggel tüzetesen betartja. Mind a három vers nyelvezete szigorúan ORATIO RECTA, egyenes beszéd, mármint az ő képes nyelvéhez viszonyítva s ennélfogva az egyszerű halandó által kényelmesebben megközelíthető. Ezzel mindenkit egyformán megérint, sorsát feltárja, mint egy képeskönyvet. Itt bánata ruhátalan, pucér, vele minden együtt érezhető.  Érzése áthat minden olvasót, ki fennhangon mormolja sorait s vállalja azt, hogy skandálása oltsa lelkébe zenés jambustáncait.
 
A három közül az „Imádság elhagyatottságban” a legmerészebb, a legegyenesebb, a legcélratörőbb és talán életében a három közül a legkésőbbi, már minden rímet, ha nem is sallangnak, de akadálynak érez: el is veti őket. A nagyszerű blankvers nem Vörösmartyra, hanem Shakespeare stílusára emlékeztetően nyolc-, tízsoros  mondatokon száguld át ritmusérzékünket egy pillanatra sem engedve el. Minden apró, mintegy mellékesen megvillantott, jelzős jelzőkkel kiegészített  képet szívesen szívunk fel második, harmadik olvasásra. A szöveg nem olyan teátrális, mint Shakespeare-é általában, de annál erősebb és mélyebb. Csak kristálytiszta képsegítség teszi érzékelhetővé a mondanivalót. A kötőjellel kiegészített jelzők adnak egy-két frissebb pontot mintegy színmeglepetést alkotva, melyek önmagukban nem, de együttesen az érzés fővonalát egyengetik. Mindössze a két régi szereplő: a csend (éles szemcsékbe öltözve) és a (mészkemény) magány kap engedélyt egy kis szereplésre.  Szigorúan betartott egyenes beszéd (ORATIO RECTA), melyben – lehet, hogy csak én érzem így – az egész gonosz emberiség bűnéért kér megváltást, amellyel azonosulni érződik.
A kiáltás lényege azonban a hitéből lassan és egyenletesen kisikló ember kétségbeesett kiáltása valamiféle jel után, amely visszabillenthetné lelki harmóniájába. Ez a külső jelre-várás más verseiben is előfordul. Minden bizonnyal egyik leggyönyörűbb verse.
  Idézet:
                        „A Hűséges-szemű, a Mindig-éber,
                        Tulajdonomhoz-láncolt-őr – kire
                        pár négyszögölnyi sorsom elkerített
                        magányát bíztam, hogy e kis világ
                        egy-lélegzetnyi szabadsága mellől,
                        felhúzott-ínyű törvénye szerint
                        csaholja el a tolvaj álmokat
                        a lombos évek sűrűje között
                        settenkedő halált, s a surranó
                        fent-élű bánatot – most elhagyott.”
 
Hogy időrendben visszalépjünk, már a „Nagycsütörtök” című versében mutatkozik a rímek részleges csökkentése. Az ötsoros strófáknak csak a második és az ötödik sora cseng össze. Azt hihetnénk, hogy a maradék három sor rímtelenségét költői könnyítésnek használja majd. Nagy tévedés: a két ölelt sor, a harmadik és negyedik endekasyllaba, hatodfeles jambus, nő végződéssel csak úgy, mint a második és az ötödik sor nőrímei. Minden versszak első sora öt teljes jambus, tehát következetesen hím végződésű. Nincs könnyítés, szigorítás van a nyelvi ötvözetben. A könnyítés a poéma ruházatában van: a felszakadó, majdnem zabolátlan képek boszorkányéjt festenek. Kontrapontképpen „Szűcs néni mosásban... pállott körme... síkossága hallgat...!” – megmerevített szürrealizmus. A „Nagycsütörtök” témája is csak a záró csattanó kontrasztja kedvéért szerepel:
 
                           „Csütörtök van... És hallgató virágok
                           s részeg parasztok rémült énekével
                           kerül a föld a megváltó halálra.”
 
Bármilyen csütörtök is ugyanilyen szép verset adna!
 
A „Bennem ástad el” címűt teljes egészében kéne bemutatni, hogy ezt a valójában kutyaképbe viszonyított verset teljes egészében megérthessük.
 
                        „S nem vagy sehol. A bamba szél
                        kutyákat hajkurász a parkban,
                        s haragod sarkába szorít
                        a félelem, te láthatatlan.
 
                        Magamba marok, mint a vas
                        szorító éle közt a véres,
                        fetrengő állat s éhezem
                        az éhezésben éhezésed.
 
                        Tudom, hogy bennem ástad el
                        minden ízetlen éjszakádat.
                        Éhes vagy? – Hát kaparj elő,
                        találj rám, hogy én rádtaláljak.
                                      
A fent említett versek a témák legfontosabbját vetítik: az istenviszonyt. Évei szaporodásával ez az egyetlen változó lelki konstansában. „Keresztút” című, kissé hosszabb lélegzetű munkájából kiderül, hogy édesapja reverzálisa révén lett belőle is és bátyjából is református(?):
„..Nem úgy édesapánké, ki reverzálisával ott díszelgett, alig      pár száz méterre a katolikus Isten gazdag dicsőségében.”
Fáy tehát a katolikus vallás lelki-esztétikai pompájából már eleve kirekesztve érzi magát és mintha élete végéig valamiféle jelet várt volna Istentől, ami soha nem érkezett meg. Csalódása szinte versről versre nőtt, míg egészen egy utolsó konklúzióként a szinte tettlegességig fokozott Isten-haragját egy hűvös agnosztikába torkolltatja. Érezhető ez a „Lebegés a nyárban”:
 
                        „Fehér habot vet rám a mély
                        s a ködben oszló árnyaink kísértnek.
                        Nincs út, amelyen visszatérj,
                        nincs út, amelyen hozzád visszatérjek.”
 
A „Sáfárkodás”-ban ezt nagyon egyszerűen és már minden harag nélkül közli velünk. Élete nagyobbik részében ingó hite csak pár lépésnyire van a „Sáfárkodás”-ban megjelenő konklúziótól. Ez az egyetlen, amelynek érdekében jó lenne ismerni életének fontosabb állomásait. Határ Győző az antológia kiváló előszavában csak érintőben jegyzi meg, hogy „perlekedése istenével” végigvonul Fáy Ferenc életművén is. „A magáramaradás létrémülete” Határ szerint csak, mint a huszadik század magyar költészet ismert motivuma szerepel Fáy költői attitűdjében.. Ezt egy kis lényegtelenítésnek érzem, mert ha csak mint ihlető eszközt vizsgálgatjuk, akkor is a legfontosabbnak tűnik. Más témák nem szorosan összefüggőek hitével, nem is változóak, nem is olyan fontosak hasztalan vágyott lelki harmóniájához. Az elmúlás rémülete, az ősz, a csend,  a magány mind változatlan és maradandó ihletők és csak költészetének ruháiként maradnak eléggé változatlanul ahhoz, hogy ezt a szerepet mindvégig betöltsék. Istenviszonya az egyetlen fokozatos változója ihletének.   
 
A „Magamsirató”, melyről a hatvanas évek derekán gyűjtött ciklusa kapott nevet szintén – talán korhűen --  ötsoros strófákból áll, ahol a második és az ötödik cseng össze. A szigorítás is szűkebb, mert a sorok négyes és ötödfeles jambusokká rövidülnek. Ezek minden versszak második és ötödik sora hosszabb, ötödfeles nőrím. A lejtő rímek természetüknél fogva sejtelmesebbek és szomorúbbak, mint a teljes verslábas hím sorok, melyek viszont bármiféle”enjambement”-t nemcsak  szívesebben elviselnek, de gördülékenységükben elősegítik azt. Az ölelő nőrím minden strófát bezár. Az ölelt hímrímek akár el is hanyagolhatóak. A strófák egyharmadában el is maradnak!
 
A „Magamsirató” nincs képekbe öltöztetve: meztelen áll elöttünk. Talán egyetlen verse sem ilyen szigorúan ORATIO RECTA. Nincsenek képek, de a közlemény fontossága annál erősebben arcul csap bennünket: sorsa feltárása, önmaga siratása! Emlékei felidézik a kis „úri-gyerek” közönyét az őt körülvevő cselédség iránt és noha a nép lenti rétege iránt érezni lehet egy átránduló szeretethullámot, társadalmi bánatról szó sincs. Nagy adag sajnálat van benne önmaga iránt, hogy most ő is ezt a nagy boldogtalan tömeget megközelítette magányos keservében. 
 
A könyv böngészése közben hamarosan közelebb kerülünk kedvenc témáihoz. Sorjában olvasva a verseket eléggé egyszerű megállapítani, hogy az ősszel külön „raport”-ja van. Az „Őszi áhitat”-ban olyan idillt fest, melynek reflexiója a halál.     
                                   
                        „Zárd el szemedbe ezt a ragyogást,
                        ezt az utolsó tél-előtti órát.
                        Dió koppan már, hamvas szilva hull
                        s himnuszt dobál egy megkésett rigó rád.
 
                        Levél repül: nyárcifra üzenet,
                        a száraz zöld, de hátán, mint a láva
                        kénsárga lánggal ég az ősz... Lebeg,
                        aztán leszáll a kert aranyporába.
 
                        Hány hosszú éve játszod ezt az őszt?
                        Úgy játszod itt, hogy mégis mindig ott vagy,
                        hol vérző fák tartják a karjukon
                        a mustos őszbe szédült sok halottat.”
 
A másik az „Őszi tabló”, amelyben ismét a halál szerepel mintegy utolsó figyelmeztetés gyanánt:
 
                        „Először ősszel láttam a halált:
                        fejénél két szál füstös gyertya égett,
                        lába felől felsírt a hat gyerek...
                        s anyám zokogva suttogta: szegények.
 
                        És úgy szorított, úgy karolta át
                        a vállaim és úgy ölelte testem,
                        hogy fájni kezdett bennem is a szó –
                        kimondtam... aztán én is sírni kezdtem.
 
                        S kint nőtt az éj és tántorgott a köd
                        s a csend beszélt a gyertyák sárga nyelvén...
                        Először ősszel láttam a Halált:
                        imára zárva két kezét a mellén.”
 
Az ősz csodákra képes inspirálni minden költőt, ki az ősszel együtt érez. Ki más tollából forrna ez ki jobban? Ki jönne Fáy Ferencnek méretéhez?
Talán a legszebb ősz-inspirálta vers a „Kötéltánc”, noha a vers mégis inkább egy sors-számadás. Az ősz érzelmi keretében minden más  lelki háborgás sokkal szebben kerül ki tolla alól: halál, halottai, hold, csend, magány,  akármi.
 
            „Negyvenhét hosszú év szorgalma kellett,
 míg megtanultam féltett titkait
annak a tájnak, amelyből megszülettem,
s eldadoghattam drága szavait.
A tájnak, melyhez egyre visszatérek,
mint hű halott vagy hűtlen ismerős,
kinek kezében köddé lett az élet
s hitének ágán rozsdás lomb az ősz.
Ki ingó tájak lápján vándorolva
lidérces lángok fényéből iszik,
...sziklát dönt, fát vág, szánt, mert ez a dolga,
de esténként már fáradt egy kicsit.”
 
Halottjai, ősz, csend, magány, sors természetesen nemcsak mint témák ihletik, de sokkal sűrűbben, mint képeinek fontos szereplői mindig más és más kosztümben más és más tulajdonságokkal felruházva. A többiek  közt a hold is egyik kedvence jó pár tucat szerepben. A „Karácsony fegyverekkel”-ben például ebekkel cserél szerepet:
 
                        „Pernyés egekből hullt a hó.
                        Zárt ajtók mögé bújt a bánat.
                        És véres halálról csaholt
                        az ordas hold rémült kutyáknak.”
                       
A „Próbatétel”-ben a nyárnak is  van  szerepe és a csend a szomjas halált próbálja megnyugtatni. Egyszerűen kezdődik a vers, de a majdnem Petőfis almafa allegóriából az utolsó versszakban az esti csönd vályújából a halál is nyugodtra ihatja magát:
 
                        „Pár nap és fellobban a nyár.
                        Pattog majd lent a szél a nádban,
                        s az esti csönd nagy vályújában
                        enyhül az eltikkadt halál.
                        ... aztán az ősz.. S ki tudja már,
                        mi lett a korhadt almafákkal?”
 
Anélkül, hogy egyetlen verset is szentelne kizárólagosan a számukra a csend  is és a magány is kedvenc szereplői poézisének. Száz ruhában vesznek részt a legbizarrabb képek akár „collage”-szerű elhelyezésében, akár videószerű dinamikájában:
 
   „Aztán kilép a csillagok
   szelek-sikálta peremére,
   tépi a fény, de hajnalok
   hűs homlokán pereg le vére.”
 
                                   (Lépj közelebb)
 
Erre a dinamikus nyugalomra más példa a „Királyfi” címűből:
 
                        „Rejtőzz el hát a fák tövén a gombás,
                        kavargó ködbe, hogy a megmaradt
                        levelek alján meghúzódó álmok
                        még magadtól is eltakarjanak.”
 
Ezek a mozgásban levő képek költészetének alapkellékei. Megcélozzák és elősegítik a poéma összhatását. A csend önálló téma gyanánt alig szerepel és sohasem a nyugalmas csendet jelenti, mint például a „S a nádon átrepül a csend” címűben. Ilyenek a „Dülöngő” és a „Szkizofrén” is. A „Csodálatos halászat”-ban csaknem teljes a szereposztás:
 
                        „Szakadt a hálód. Zúzott ujjaid közt
                        a sebzett ég csurgatja vérét.
                        Evezz a partra, hűvös kint a szél,
                        S bejártad már Október partvidékét.
                     .....    .....
                        Átitatott csendjével az ősz.
                        És sebeidben omló, sárga lánggal
                        gyerek forog... s a csónakodba lép
                     – a kúszó éj hínáros szemetéből –
                     egy ismerős.”
 *               *              *               *              *
 Sok olyan verse van, ahol a félelmet meg sem kell nevezni ahhoz, hogy érezzük a vers félelemmel átitatottságát. Ilyen az „Ítélet” és kisebb mértékben a „Rövidzárlat” címűek. Aztán van olyan is, hogy a félelem, mint mellékszereplő segédkezik például:  az „Imádság hajnali fényben”címűben, bár az „acélkemény” jelzőt viseli:
                       
                        „Mért hagytál itt a szavak csontrepesztő
                        csapdái közt e vadorzó világban?
                        Acélkemény félelmem árnya nő
                        s hűvös hiányod csobban lent a sárban,
 
                        Lerágom érted lábam, mint a vad,
                        hogy halálomból csonkán, de kilépjek
                        és engem őrző kezeid szabad,
                        indás csendjébe rejtsenek a rétek.
 
                        Mert körülzártak már a hajnalok,
                        s nincs más kiút a szavak szégyenéből,
                        csupán a fog... hogy torzzá szaggatott
                        lábam csonkján kiáltsak rád az éjből.
 
Félelem retteg az ugyanígy címzett versében is, ahol  egy borzasztó, majdnem rögeszmés képpel megbabonázza a műélvezőt:
 
                        „Ez már az ősz. Kimondhatatlan
                        szavak ragyognak néha még,
                        de látod már a híg latyakban
                        a süllyedők tekintetét.
 
                        Feléjük kapsz. S hajuk hínárja
                        kisiklik ujjaid közül.
                        peregnek lent a sűrű sárba’
                        bambán és menthetetlenül.
 
                        Nincs senkid már! – Csupán a forgó,
                        vad ősz vacogja még veled
                        halálod ereszén kuporgó
                        iszonytató félelmedet.”
 
Személyes lírájának bármelyik poémájából idézhetünk, hogy mellékszereplőként minden egyetemes szereplőjét: Istent, csendet, halált, magányt, félelmet és az összes többi szereplőt más és más ruhában megtaláljuk. Fáy Ferenc egyetemes lírikusunk. Hazafiságát, magyarságát is besorolhatjuk lelki alkatába, de mindjárt megjegyezhetjük, hogy életénél és sorsánál fogva ez több lehet, mint más lírikusoknál.
 
Fáy Ferenc magyarsága abból az Ady féle, ugaros, majdnem feudális magyarságból indult ki, mint ahonnan a tizenkilencedik. században gyökerező vagy fél tucat költő és publicista magyarsága eredt. Életének hányatottsága biztosította arról, hogy azon messze túlhaladt. Erre bizonyíték gyanánt hadd idézzem ezt a pompás „blank”-ot az Ökönyál címűből:
                         „.......................................
                        Reménykedő és oly reménye vesztett
                        ember formájú élő ösztönök,
                        akikben már csak packa lett az Isten,
                        karéj kenyérré testesült a hit
                        és népkonyhává lelkesült a jóság,
                        amelynek hagymás, kozmásult szagát
                        úgy hordják barna, szőrös orrlyukukban,
                        undorkodással – mint a gazdagok
            a libasültnek fogközébe tévedt
            ínyes kis rostját. S bambán azt hiszik,
            hogy ők a Nép, kiért a Parlamentben
            birokra kelnek ősz miniszterek,
            kik zsíros szájjal éhségről beszélnek,
            munkásnyomorról s villáik előtt
            egyenruhás, paraszti izmok állnak,
            hogy álmaiktól kard élére hányva
            tartsák távol a munkás álmokat:
            ....                                            .....”
 Hazafiságát ez a vers sokkal közelebb hozza József Attila és a huszadik század magyar proletáriátusának tragédiájához, semhogy ne látszana világosan József Attila művészetének, ha nem is erős hatása, de annak mély tisztelete. Együttérzését a “Szárszói portré”-ban jól megfigyelhetjük. Fáy „nép” fogalma tehát eszerint módosul, akár magyarsága és hazafisága szellemi elődei iránt érzett intellektuális rokonsága kapcsán. Ez „Jeremiás siralmai”-ban felfedezhető, amelyben öt költőgigászunk: Kölcsey, Ady, Babits, József Attila és Illyés Gyula hazaszeretetéhez és magyarságához idomítja saját érzéseit. A teljes egészében remekmű  legnagyszerűbbje az Első Rész, melyben a Kölcsey szinopszisából vezetett poéma idézetre méltó:
 
                       „Ki fej volt, láb ma. S űzött szarvasokként
                        hiába gyűjt lihegve új erőt,
                        hiába túr fel dudva-verte ösvényt,
                        mégis lehull az üldöző előtt.
                        Emlékezik a város most zokogva
                        eltiportatása napjain
                        a szépségről, mely eleitől fogva
                        övezte őt. S hogy görnyedt vállain
                        ma más igáját hordja, sírva sír e
                        kereszt alatt – űzötten, védtelen –
                        s szégyennel nézi meztelenkedése
                        szörnyű jutalmát és jaj, kénytelen
                       
                        elfordulni, hogy önmagát se látva,
                        ne tudja szennyét és ne lássa meg,
                        hogy templomának szentelt pitvarába’
                        pogányok járnak s ringyók, részegek
                        mocskolják azt míg utcaszennyben, vérben
                        lapul a Rend, a Törvény fosztogat...”
 
A négyszáz versen átböngészve vagy inkább átgyönyörködve magamat, véleményszerűen aláhúzhatom, hogy ezt a hazaszeretetet csak egy tény fokozhatja: az emigráció!
Az otthon élők magyarsága az egészségesek  egészség-érzéséhez hasonlóan egyáltalában nem tudatos. Az egészség fogalma akkor alakul ki maradéktalanul, amikor megbetegszenek. Így van ez az emigránsokkal is: mi naponta érezzük a magyarságunkat! Kényszerült emigrációban ez a magyarság még szigorítottabb állapotban szerepel a napi életünkben, tehát még tudatosabb!  A lírikus hangja is sokkal kisebb körökre szorul: ismertsége, népszerűsége számszerűen az otthoniakénak egy kis hányadára csökken. Így történhet meg az a szomorú eset, hogy egy hazai könyvesboltban Fáy Ferenc nevének említése a kiszolgáló arcán egy hatalmas kérdőjelet idéz elő!
*          *                      *                      *                      *          *
A hosszabb, rövidebb versek legnagyobb része, akármilyen fő vezérfonal mögé jeleníti meg érzéseit, majdnem mindig egész saját sorsát érzi át, mint megannyi sorsminiatűr. Minden munkájában fellelhető a DNA-ja, ha szabad ezzel a hasonlattal élni!
Babits „Lírikus epilóg”-ja : „Csak én birok versemnek hőse lenni...” vonatkozhatna ezekre a sors-versekre – csak én hívom így őket -- melyeknek  mindig ő a hőse és világa.
 
Gyűjteményében meglepően nagy számban vannak versek, melyek valakinek vagy valaki emlékének ihletésére készültek. Ez tulajdonképpen a költészetének társadalmi részlege. Ez a  véleménynyilvánítás fontos lehetett számára nemcsak a számuk miatt, hanem inkább a minőségüknél fogva. Van közöttük egész sor remekmű!       Ezek egyik legszebbje a  Szabó Dezső emlékének szentelt „Kivégzés”:
                        „...                      ...
                        S kendőzött szemmel, mint a kisgyerek
                        fogócska közben, bamba csapkodással
                        nyújtóznak szét kibomló álmaim,
                        visítva hívó emlékek felé,
                        melyek kacagva futnak messze tőlem,
                        míg én lihegve földre roskadok.
                        De itt a föld – ez ősök egybeporló
                        testéből hízott órjás temető --,
                        amelybe most majd szépen visszahullva,
                        – az Alkotó álmához – mint anyag
                        élek tovább. S e célbaérkezésből
                        dalolva nőtt, kisarjadt új csírák
                        kalásszá érnek bennem. S én akár a
                        szentségtartóban fekvő ostyatest,
                        mohó kis álmok, szutykos, csöpp kezek közt
                        az új kenyérből egy falás leszek.”
 
A poéma átéli a lekendőzött kivégzendő átvillanó gondolatsorát, ahol az végül is a hétesztendős korú skarlátláz (priznic-) kendőjével hasonlítja össze az elítélt szemkötőjét. A rakétaszerű blankvers száguldásának sehol sincs megfelelőbb helye, mint éppen itt.
 
Az emberi lélek válságos helyzeteibe való beleélése tulajdonképp a drámaíró kedvenc tulajdonságai közé tartozik. Hogy ezt tudományosan is fejleszteni akarta volna, arra bizonyítékul talán az egyetlen példa a  „Kegyelem” (Rekviem a nyomorultaknak) alcímű Határ Győzőnek ajánlott verses színjelenete, melynek szereplői a Költő, a Katona, az Asszony, az Öregember, a Nyomorék és a Gyerekek. A visszatérő gyerekkórus lezár egy-egy főbb témát. Sorsaik főfeladatával való megbirkózás és kudarcaik hatás-ellenhatásának érzésgörbéit követhetjük a zenei aláfestéssel elképzelt párbeszédnek álcázott monológok olvasásával.
 
                        Költő:
                        „Keserű szavak mérge közt forog
                        az Isten is és nincs, aki megértse.
                        Hajában szőke záporok,
                        tíz ujja közt a földek szívverése..”.
                       
                        Öregember:
                        „... a földeké... hol tárt szemű virágok
                        lesték a fűben nyurga árnyukat,
                        vetés dalolt... és síró vércse vágott
                        a fák között az estéknek utat.”
 
Fantasztikus képsorozatának egyedülálló formát biztosít az „Utolsó injekció, operáció előtt” Dr. Nagy Zoltánnak ajánlott versében. Ebben a lázálmos állapotban fest Chagall túlméretezett és általában túlzott módszerével. Ez a szabadság nyelvét és verselését is inspirálni látszik:
 
                        „Barlangot ástam és a sárga part
                        hátamra omlott. S mint a nyári hajnal
                        vizébe hullt, sistergő csillagok
                        sikoltó fényű – izzó porszemek
                        suhantak el emlékeim felett,
                        tüzes csóvájú, szisszenő robajjal.”
 
Nagyon szép a József Attila emlékének szánt „Külváros” is. József Attilával a különleges lelki rokonszenv lépten-nyomon előbukkan:
 
                        „És várunk, mint a drót közé szorult
                        – a láthatatlan fegyverek közt némán.
                        Esti zsoltárként szánkon felböfög
                        az ócska sör... és ülünk, mint a légy,
                        karéjnyi sorsunk morzsás maradékán.”
 
A „Juhász Ferencnek, Magyarország” az életutak elválásának furcsa sorsdöntéseit eleinte mintha minden ítélet nélkül latolgatná. Csak az utolsó strófában utal József Attilára:
 
                        „Ránk omlott minden, úgy mint arra, ki
                        a szemfedőnyi országból kilátszott,
                        de holtan is letépett karjain
                        tartotta azt a földet, hol szegényen,
                        rácsok közt élt s a külvárosi éjben
                        a kínok éles késeivel játszott.”
 
Érdemes összevetni a „Szárszói portré” utolsó két szakaszával:
                       
Felesleges vagy. Mert felesleges
 mind, ki a porból épp hogy csak kilátszik,
s maga-vakarta borzalmas sebek
s nagy kínok éles késeivel játszik.
 
Vonat sikolt. A tolató nyarak
váltói közt a Mama árnya térdel.
Feküdj mellé és takard el magad
hűtlen halála gyönyörű egével.”
 
Az „Ötven felé” Vas Istvánnak szól. Nem derül ki, hogy negatív rekviem
rejtőzik-e az elmúlásban romló sivatagi képben, ahol Vas Istvánt egy fáradt, haldoklófélben tengődő tigris képében ábrázolja. Vas művészetét tarthatta kissé archaikusnak sajátjához viszonyítva:
 
               „................Állsz az éjszakában,
               párzó árnyak, ellened nőtt fogak
               napjaid köré hurkolt – gyűrűjében.
               Ölnél... De már csak szúvas szavaid
               – dús tegnapok elásott maradékát –
               kapargatod a porból...és tudod,
               hogy haláloddal egyedül maradtál.”
 
Idézni lehetne még Cs. Szabó László, Radnóti Miklós, Rónay György, Tamási Áron, Tűz Tamás, Kannás Alajos, Ignotus Pál, Zas Lóránt, Kabdebo Tamás és Szabó Magda hatásának vagy emlékének szentelt versekből, hogy csak párat említsek költészetének társadalmi listájából. Ezek összes versének jó 10%-át teszik ki, számára tehát fontosságukat nem lehet kétségbe vonni. Kritikai tanulmányoknak valószínűleg nem elegendők, társadalmi érintkezéshez biztosan nem, ezért nagyon érdekes lenne Fáy Ferenc levelezését megismerni, hogy megtudhassuk a versek igazi élményalapjait.
*                      *                      *                      *                      *
Műfordítási munkájáról nem tudok, de még csak kísérleteiről sem. Mindazonáltal fegyvertárában mindene megvolt hozzá. Nyelvismerete, nyelvi felkészültsége, verstani ismerete vitathatatlan, amint az gyűjteményében észlelhető.
Amint előbb megjegyeztem, Fáy Ferenc a jambikus verselésnek olyan továbbvivője volt, akinek másra nem is volt szüksége. Azt a revolverhőst juttatja az ember eszébe, akinek csak egy oldalfegyvere volt, mert az is elég volt: minden „kétkezest” eggyel is képes volt legyőzni.
A jambikus verselés legtöbb változatát használta és nagy sikerrel alkalmazta. Kedvence az ötös és hatodfeles volt különböző sorfajváltozatokkal, sor- és strófatörésekkel, rímesen és természetesen rímtelenül. Ezek egyik legkötöttebb formája a 14 soros szonett volt, melyekből fél tucatnál is többet írt. Ezt a formát maga is kötöttnek érezhette, de – talán kíváncsiságból vagy művészi igénytől ösztökélve – még külön szigorításokat is vállalt követelményeiben. Ha a szonett formáján a legkisebb gyártottság érződik, akkor egyszeriben az az elefántcsonttoronybeli kimértség kezd érződni rajta, ami a poémát is elhidegíti. Ezekkel inkább csak „nyugatos” mesterei felé bókol, nem is tarthatta nagyon fontos részének költészetében.  Mind precíz műfordítói igénnyel szerkesztett kifogástalan szonettek. Közülük legjobban az Őszi számadás fogott meg, melyben keresztre feszíti önmagát. Íme a két terzina:
                        „...
                        Ki fog levenni?—Van ki átemelne
                        az esték roncsán? – hol a rád-szakadt
                        idők fölött csak áruló szavak
 
                        s e rád öltött kor légy-beköpte nyelve
                        kurjongatja a részeg végtelenbe
                        magad-se-hitte megváltásodat.”
 
Sokkal többet ígértek kísérletezései a Tóth Árpádról elnevezett formában, amely hosszabb  sorokból áll, sorközi cezúrákkal. Soronként négy variáció elérhető és megengedett aszerint, hogy a cezúra után pauza is van-e. Ez a három vagy három és fél jambus utáni zökkenő olyannyira tipikusan nyugat-európai lejtésű, hogy a magyar hangsúlyba alig illik bele. Ezért nincs is szimultán megfelelője a magyar verselésben. Antológiájában ilyenek: Vers nélküled, Utazás az űrben, Hajnal hóesés után, Gyerekrajz és Keresztút című versében. Idézet ez utóbbiból:
 
                        (Jézus először esik el a kereszttel)
 
„Szemébe folyt a vér már, s szája szélén a könnyek
lepergő cseppje mélyén, a párás domb feküdt.
Felállt kicsit, hogy álljon, de nem lett így se könnyebb.
Iszonytató magánya követte mindenütt.
 
Aztán eldőlt a Domb is. Peregtek lent a porban
a szájából kifordult testvértelen szavak.
Az anyját látta jönni... és véres nyugalomban
halottak teste száradt a zsoldos fák alatt.
                    
S hogy lassan hullni kezdett, a rázuhant homályból 
felékapott egy emlék... egy római keze...
virág futott elé az ember-lepte tájból.
Aztán melléje roskadt átizzadt szégyene.”              
 
A „Hajnal hóesés után”-ban egyenes alexandrinokkal váltakoznak a Tóth Árpád sorok.
 
Magyar verselés is szerepel repertoárjában, ilyenek a Szeptember reggel, Imádság a szennykorszakból, Köd előttem köd utánam, Álmaimnak élek, Mese. Ezek mind egyúttal trochaeikus szimultán versek is. A „Vojtina levele Vas Istvánhoz” az egyetlen Himfi-strófa és a „Vártunk” az egyetlen magyar tizenkettes a kötetben.
A klasszikus ógörög időmértékben írtakra csak két példát találtam, mindkettő daktilikus. Az egyik az „Őszi vers” rövidebb sorokban, a másik a „Nyáresti ének” az egyetlen hexameterekben irt szerelmes vers.
A hosszabb soroknak nyilvánvalóan nem volt nagy híve és nem is található sok ilyen a gyűjteményében. Sokkal kellemesebben pattog a másik daktilikus „Őszi vers”:
 
                        „Őszi kutakban ősz vize árad,
                        mustos egekben dünnyög a szél,
                        hajtja a csendet, tépi a fákat....
                        itt van az ágyad: sárga levél.
 
                        Ősz-puha tested íze a számban,
                        ágas öledben szárad a Hold.
                        S halk suhogással száll fel a bánat
                        ujjaid őszi lombja alól.”
 
Sorfajpróbái kizárólag jambikusak. Egyik legérdekesebb ezek közül „Arckép szemfedővel”, melyben jambikus sorokat váltakoztat prózával erősen avantgarde stílusban. A másik a „Szívroham”, amelyben teljesen formabontó egy-lélegzetű sorfajok is szerepelnek a téma modernségét hűen alátámasztva. Igazi oroszlánkörmeit azonban a blankversben találjuk, mint például a „Húszévesek”-ben:
                        „....
                        Kilincstelen és kulcstalan világ.
                        Csakis belülről nyitható valóság,
                        ciklámen-bársony bimbók mélyiben
                        megbújó esték lila mozdulása,
                        ököllé rándult porzók öröme,
                        melyek között keményen ott pihennek
                        markukba köpött józan szavaik,
                        hogy biztosabban foghassák a kopját
                        és erősebben tartsák a nyilat,
                        mikor fültépő, győztes hujjogással
                        elárasztják a földet s combjaik
                        szorításában vért izzad a ló,
                        sikoltó, boldog vért ereszt az ágyék,
                        s karók hegyén vonagló álmaink
                        szurokba mártott füstös kínja mellett
                        a nyársra húzott Isten maradékán –
                        acsarkodnak gubancos kölykeik.”
 *                      *                      *                      *                      *                      *
 Nagy sajnálattal szemelvényeimnek a végéhez érkeztem. Csak még egy pár szót szeretnék Határ Győző bevezetőjéhez fűzni. Eleinte magamban nehezményeztem a rajongást, amely kiváló véleményét áthatotta. Valahogy túlzottan szubjektívnek találtam. Fáy Ferenc munkájának másfél hónapos műélvezete meggyőzött arról, hogy Határ minden rajongása helyénvaló!  Olyan klasszikushoz jutottam, akinek érzésrezdüléseibe csöppenni életem ilyen késő éveiben külön privilégium volt. Tudom azt, hogy nekünk, magyaroknak a költészet és a költő fogalma többet jelent, mint a nagy nyugati nemzetek költészetének jeles előkelőségei  a nyugati műélvezőknek. A mi költészetünk a nyelvünk és nemzetünk létével és fenntartásával szorosan összefügg. Janus Pannonius óta, aki a nyugati kultúrába még latinul próbálta beplántálni nemzetünket, minden magyar költő és író nyelvünk fejlesztésének tudatos művelője volt. A nyelvújítás óta azt is tudta mind, hogy nemzetünk léte nyelvápolásunk függvénye. Ez alól Fáy Ferenc sem kivétel. Aki maradandó és kényszerű emigrációban is olyan fokon műveli anyanyelvünket, mint ő, az a világ másik felén is csak nemzeti létünket segíti elő, még hozzá tudatosan.
 
Szenvedésekkel teli sorsa verseiben nagyobb mélységeket biztosít számára: több és nagyobb fájdalom több és keserűbb jajt facsar ki a szenvedőből. Hogy milyen csodálatos akkordokkal zengeti fülünkbe és tudatunkba ezt a fájdalmat, az a mi jutalmunk: minden magyar versolvasó jutalma. Életét külföldön leélő magyar költő még nem volt, aki az ő régióit beszárnyalhatta volna! Szabadjon itt idéznem Határ Győző szavait, aki a költészet ihletfolyamatával jómaga is közismert viszonyban volt: „…A költeményes folyam csillapíthatatlan hömpölygése ez, a tragikus sorsalkat kiénekelhetetlensége –
 
                        ...állj meg gyökeredig repedt,
                        villám-hasított életed
                        üszök-sebében, mely fölött
                        Isten már markába köpött
                        s kegyelme fejsze-fénye ül
                        napjaid gallyai körül. 
 
                                               (Gallyazó,78.O8.2O.)
 
oly találatok ezek a költemények rendre, melyeknek zeneiségéről, ihletazonosságáról, hitbéli igazságáról, csodaszerűen aláomló szó-redőzetéről, természetes megcsillanásáról a hímes-brokátos mintán a közéleti költők csak álmodoznak, de nem érhetik utol.”
Hogy Fáy Ferencet hová is kalibrálhatnánk a magyar Parnasszuson, azt valójában nehéz megmondani. Ismét Határt kell idézzem:
 „...s anélkül, hogy úgy érezném, hogy ebben most elvetem a sulykot: akár tiszteletadásból az elhunytnak, akár mert félreértem a pillanat emelkedettségét. Nos megengedem a magyar költészetnek --  mely országos hitvallás, legalábbis az volt mind a tegnapi napig – ki van a tizenkét apostola, de szent meggyőződésem, hogy közülük egy Fáy Ferenc.”
 
Elkerülhetetlen, hogy egy napon majd szülőhazája is megismerje és irodalmunkban elnyerhesse méltó helyét. Ő nemcsak egyike a magyar íróknak és publicistáknak, de par excellence Költő, akinek emigráns volta csak egy színfoltot jelent majd a hazai közönségnek, mégis olyan attitűdöt mutat be ezáltal, amely egyedülálló a magyar költészet nagyjai között. Mi emigránsok biztosan közelebb érezzük magunkat hozzá. Milyen kár, hogy ilyen, szinte mérhetetlen  értékű életmű csak mint késleltetett hagyaték juthat el a magyar műélvező közönség birtokába!
 
 FÁY FERENC (Pécel, 1921. jún. 20. - Toronto, 1981. jún. 10.): költő. A Ludovika Akadémia katonai tisztképző főiskola elvégzése után hadnaggyá avatták (1944). A háborúban frontszolgálatot teljesített, szovjet hadifogságba esett. Visszatérése után 1947-ben internáló táborba került, ahonnan 1948 tavaszán Jugoszláviába szökött. 1949-től két évig Olaszországban élt, 1951-ben Kanadában telepedett le. Kezdetben erdőirtáson, majd bányában dolgozott, 1957-ben a torontói iskolaszéknél volt alkalmazásban. Versei jelentek meg az 1956-os müncheni Amerikai Magyar Kiadó antológiájában (Tíz év versei 1945-1955). 1956-ban jelent meg Jeremiás siralmai című első kötete. Jelentős nyugati folyóiratok közölték rendszeresen verseit. Sík Sándor-díjat kapott (1973). Magyarországon először a Vigiliában jelentek meg költeményei (1974). - Az írást egyszer megtalálják (versek, Toronto, 1959); Törlesztő ének (versek, Toronto 1963); Magamsirató (versek, Toronto, 1967); Áradás (versek, Toronto, 1972); Kövület (versek, Toronto, 1977); Összegyűjtött versei (Toronto, 1981). - Irod. F. F. halálára: (Katolikus Szle, 1981. 3. sz.; Irodalmi Újság, 1981. 11-12. sz.); Rónay László: Magyar költők Nyugaton: F. F. (Vigilia, 1982. i. sz.); Márai Sándor: F. F. összegyűjtött verseiről (M. S.: Napló, 1976-1983, München, 1985); Fáy István: F. F. (Krónika, 1988. 5-6. sz.).
Gyöngyös Imre  
 2004. 01. 25
Wellington

Scroll to top