Irodalom

"A költészet nyelvünk rendkívüli képessége. Mert az minden ismert nyelvnél sokkal alkalmasabbá teszi a költészetre, a gondolatot ősi időktől, ősi módon képekben képes könnyedén megjeleníteni. Ezért a magyar nyelvű költészet a leggazdagabb minden vonatkozásban a világon. Olyan és annyiféle lehetőséget kínál, mint egyetlen más nyelv sem.Egyúttal  a magyar nyelven  való elemzés a gondolkodás legmagasabb formája. Erőnk és fényes védelmezőnk a magyar nyelv, illetve a magyar költészet. Nélküle nincs magyar megmaradás." (Kiss Dénes: Lyukasóra, 2012/2. szám)  Az idézetet  még az elmúlt évben tettem fel, nem gondoltam, hogy nemsokára szomorú hírrel kell kiegészítenem:  Kiss Dénes, a József Attila díjas, kiváló költő  2013 június 21-én elhunyt. Nyugodjon békében!

Bővebben: Nyelv és költészet

           

A könyveket olvasni kellett, a verseket meg kívülről fújni. Annak idején sok verset kellett megtanulni az általános és a középiskolában. De a verseket a magyartanárok – a rátermettségüktől függően jól, kevésbé jól – meg is kellett tanítsák, meg is kellett értessék. Ezzel nemcsak a verstanulást segítették elő, hanem általánosságban a tanulást is gyakoroltatták, miközben némelyek bizonyára arra is ráéreztek, hogy a verstanulás is az értelemnek az érzelem fölé kerekedése. Akkor is, ha éppen lírai költemény van soron. Szomorúan kell tudomásul venni, hogy a háború utáni, még az előző időből átszármazott versközpontúság már a múlté. Jó ideje tapasztalható, hogy a költészet fokozatosan háttérbe szorul, még a legjobb, kortárs verseskötetek sem kelhetnek versenyre a – sokszor csak üzleti fogásból – „bestseller”-nek kikiáltott könyvek áradatával. Az átlagemberek világában így a költészet másodrangúvá vált. De nemegyszer még a jó diákok is ódzkodnak a versektől. Egy amerikai nyelvészprofesszor szerint a költészetet „misztériumnak vélik, amelybe nem akarnak belemerítkezni, mert a verseket tanácsokkal és hiedelmekkel teli, rejtélyes üzeneteknek tekintik”. Arról nem szólva, hogy egy részük úgy kerül felsőoktatási intézménybe, hogy nem vagy csak kevéssé érdeklődik a költészet iránt, s minthogy nem tudja, hogy miként kell verset olvasni, nem is nagyon fogja fel a mondandóját, ekképp nem sokat jelent számára. Nos, éppen ez az, amiért a verseket tanítani kell, s meg kell szerettetni őket. Már csak azért is, mert a kutatások szerint krízishelyzetekben sok ember ösztönösen versekhez fordul, ugyanis gyógyírek lehetnek, nyugtathatják a felkavart érzelmeket, vigaszt nyújthatnak, megbékélést eredményezhetnek. De fontos szerepet játszanak ünneplések alkalmával is.

Bővebben: A verset tanítani is kell

Szeretnék a nagy kérdéskörből – a magyar líra helyzete odakint – egyetlen részt választani. Azt, hogy miképpen látja a külföld a mai magyar költészetet. Beszéltünk már erről, hadd   beszéljünk róla újra. Módomban volt néhány – főleg francia – véleményt meghallgatni ez ügyben, nem illetéktelenekét. S nem árt az ilyesmire odafigyelni. Autóvezetők szokták  mesélni, hogy milyen hosszú ideig eltart, amíg egy autós megtanulja a kocsija szélességét. Amíg annyira eggyé válik az autójával, hogy pontosan tudja: mekkora helyen fordulhat  meg, mekkora közre van szüksége, hogy két másik között átférjen. Azt hiszem, hogy sokkal hosszabb ideig tart, amíg az ember megtanulja az országa szélességét. Márpedig a költészet közúti forgalmában sosem szűnhetünk meg viszonyítani magunkat.  Az udvariasságot most elhagyom. Mármint a külföldiek udvariasságát, amit a magyar költészet némely terméke iránt tanúsítanak. Mit kifogásolnak bennünk? Természetesen a kifogásokban eleve bennfoglaltatik a költői fordítás bizonyosfajta reménytelensége, különösen, ha kis nép verseit fordítják nagy nép nyelvére. Igyekszem azokat a kifogásokat csokorba kötni, amelyek a versnek leginkább fordítható rétegére vonatkoznak, arra, ami „átmegy” egyik nyelvből a másikba. Tehát nagyjából összefoglalva a dolgot, főleg azt szokták szemünkre vetni, hogy a mai magyar vers pedagógikus, szerkezetében avíttasan magyarázkodó és – ez a legkényesebb – képeiben tarka, túlzsúfolt. Az elsőkét kifogásra nem is reflektálok, sok okunk van rá, hogy igazat adjunk nekik. De a harmadik kifogás, a magyar vers képgazdagságát illető – amiről már az iskolában megtanultuk, hogy költészetünk büszkesége –, az húsba vág.

Bővebben: Magyar líra a világban

 

Charles Dickensnek egy jegyzete fekszik előttem, amelyben a Barnaby Rudge szerkezetéről írt régi vizsgálódásomra célozva, azt mondja: "Mellesleg, ki vette észre, hogy Godwin[228] az ő Caleb Williams-ét visszafelé írta? Először bebonyolította hősét a nehézségeknek abba a hálójába, mely a második kötetet kiteszi, s csak aztán keresett az első kötetnek valami indokolást és magyarázatot a történendőkhöz."

Nem tudom elképzelni, hogy pontosan ez lett volna Godwin eljárása, s csakugyan, amit ő maga vall, az nem egészen egyezik Dickens úr ötletével, de a Caleb Williams szerzője sokkal inkább művész volt, hogysem ne érezte volna legalább valamelyest hasonló módszer előnyeit. Semmi sem magától értetődőbb, mint az, hogy minden mesének vagy bonyodalomnak, mely ezt a nevet megérdemli, készen kidolgozva kell lenni egész a megoldásig, még mielőtt a toll egy betűt is leírt volna belőle. Csak ha a megoldást folyton szemünk előtt tartjuk, tudjuk megadni a bonyodalomnak a következetesség és oki kapcsolat nélkülözhetetlen benyomását azáltal, hogy minden epizódot, és főképp az összes részletek tónusát a kifejlet céljai szerint élezzük ki.

Bővebben: A MŰALKOTÁS FILOZÓFIÁJA

A valódi alaptörvény: egy mű – társadalmilag két, elválaszthatatlan részből áll, abból, ami benne van, s abból, amit gondolnak róla. Ebből következik a másik: egy művet csak a nemzeti gondolkozás, egy nép erőfeszítése, kivételes esetben egy más nép és más népeké emelhet helyére. A magyar hanyatlásnak egyik legszembetűnőbb jele, hogy a nemzeti gondolkozás nem tudja többé a kezében levő művekből, ami bennük van, kifejteni. Ott van Ady, milyen garral láttak hozzá a fölmutatásához s időnként az elejtéséhez is! S hol tartunk ma? Ott, hogy a szegény beteg barátunk az egyetlen sírkerti gondozója. De ha a jóváhagyott s félig már fölemelt Ady így kicsúszott a nemlét tenyeréből, mennyivel valószínűtlenebb, hogy az enyémen elvégezhessék a feltáró, értékelő munkát, ami egy nagy mű helyére tétele. Hisz nem száz, nem ezer, sőt nem is tízezer polgártársunk van, aki elnyomását, megsemmisítését, okkal vagy oktalan, nemzeti kötelességének érzi. Hallottad: „Veszélyes polgári író” vagyok (– nekik!) – „akinek az öröksége itt mérgez közöttünk”. Mellém állni, foglalkozni velem szinte csak a gyanútlanság melléfogása, amely nem ismeri, nem hisz az anafilaxiás lázban, amelyet kivált. Míg a nemzet renyhe, ájult fele klasszikusait is kiejti emlékezetéből, ők ellenmérgekkel veszik körül, torkolják el a mérgezőt.

Scroll to top