Nyomtatás
Kategória: Interjúk

Kopp Mária orvos, pszichológus, egyetemi tanár, a stressz és a megküzdés neves és nemzetközileg elismert szakértője. 1993-tól 2007. július 1-ig a Semmelweis Egyetem Magatartáskutató Intézetének volt az igazgatója. Azóta tudományos igazgató-helyettes, a Semmelweis Egyetem és a Magyar Tudományos Akadémia Mentális Egészségtudományok társult kutatócsoportjának a vezetője. Az általa vezetett kutatócsoport legújabb tanulmánykötete ősszel jelenik meg Magyar lelkiállapot 2008 – Esélyerősítés és életminőség a mai magyar társadalomban címmel, a Semmelweis Kiadó gondozásában.

 

Az Ön egyik legfőbb kutatási területe a stressz és ezzel szoros összefüggésben a depresszió kérdésköre. A stressz azonban a mindennapjaink része, folyamatosan érnek bennünket olyan hatások, amelyek miatt van okunk idegeskedni, emészteni magunkat. A stresszelmélet megalkotója, Selye János az élet sójának nevezte a stresszt. Hol húzható meg az a határ, amelyen túl a stressz az egészségünkre károssá válik?

Az élet folyamatos kihívásokból áll, amelyek kellenek a fejlődéshez. Ha tehát egy gyerek nem mozog eleget, nem érik fizikai vagy lelki kihívások, melyektől a szülők rosszul értelmezett és egészségtelen féltésből elzárják őt, akkor nem alakul ki benne az a tűrőképesség, ami szükséges ahhoz, hogy a későbbiek során megbirkózzon a stresszt okozó helyzetekkel. A stressz mindaddig hasznos, amíg úgy érezzük, hogy feladataink vannak, amelyeket meg tudunk oldani. A jó kihívásokkal való megbirkózás emberi és pszichés fejlődésünk alapja. A stressz önmagában nem káros, mert e nélkül nem fejlődnénk. Az akut stressz hasznos, mert nem hagyja ellustulni a személyiséget. A krónikus stresszel már más a helyzet. Selye János kimutatta, hogy azok a patkányok, amelyeket áramütéssel stresszhelyzetbe hozott, először menekülni próbáltak, aztán megpróbáltak hozzászokni a hozzászokhatatlanhoz, és a végén, a kísérlet harmadik szakaszában megtanulták, hogy nem tudnak elmenekülni az áramütés elől. De már nem is akartak, a krónikus stressz állapotába kerültek, és mind elpusztultak. Akkor, amikor feladták. S ahogy egy állat beledöglik abba, ha állandó áramütés éri, egy embert is kikészíthet, mondjuk a rossz munkaköri légkör. Ugyanígy az is, ha úgy érezzük, hogy tartósan nem tudunk megoldani egy feladatot, vagy kezelni egy helyzetet. Például ha túlságosan sok feladatot kell elvégeznünk, vagy a képességeinkhez képest várunk el sokat saját magunktól, tehát ha rosszul mérjük fel az adottságainkat. Ha állandó kontrollvesztést élünk át, akkor ennek nagyon súlyos következményei lehetnek, ahogy ezt bizonyította Selye János említett patkánykísérlete. Ha tartósan megoldhatatlan helyzetbe kerülünk, akkor az agy és a mellékvese közti szabályozás – amely az egész szervezet egyensúlyát biztosítja – felborul. Ha veszélyhelyzetet élünk át, akkor a szervezet nagyon bölcsen reagál, és elkezdi gyorsabban pumpálni a vért az izmokba, hozzálát a zsírtartalékok – tehát az energiatartalékok – felhasználásához, hogy menekülni vagy támadni tudjunk. Ez azért szükséges, mert a következő vészhelyzetet már könnyebben tudjuk megoldani. Ha azonban tartósan fennmarad ez a vészhelyzet, és az ember folyamatosan úgy érzi, hogy sok vagy megoldhatatlan az őt ért feladat, akkor kimerülnek az energiatartalékok, és emiatt az egész szervezet funkciói károsodhatnak. A krónikus stressz az emberi szervezet valamennyi állapotát súlyosan befolyásolja, különféle betegségek előidézője lehet, így depressziót, gyomorfekélyt, magas vérnyomást, szívbetegséget, agyvérzést, alvászavart okozhat, sőt a felmérések kimutatták, hogy a rák kialakulásában, előrehaladásában is nagyon komoly szerepet játszik. Ugyancsak egészséget veszélyeztető hatása van a teljesen váratlan események által kiváltott stressznek. Ha minden előzmény nélkül kerülünk olyan élethelyzetbe, amelyre egyáltalán nem voltunk felkészülve. Ez lehet akár öröm is. Előfordult, hogy valaki szívinfarktust kapott és meghalt, miután nagyobb összeget nyert a lottón.

Milyen összefüggés áll fenn a tartós stressz és a depresszió között? Az Önök által végzett reprezentatív, az egész magyar népességre kiterjedő felmérések szerint 2002-ben a felnőtt népesség 13 százaléka volt depressziós, 2006-ban viszont már 18 százalékra emelkedett ez az arány.

A depressziós tünetegyüttes egy társadalom krónikus stressz-állapotának legjobb mérőeszköze. A depressziós tünetekkel tudjuk azt vizsgálni, hogy egy országban az emberek hány százaléka szenved olyan tünetektől, hogy hajnalban felébred, és nem tud elaludni, hogy fáradtnak érzi magát olyankor is, amikor kipihent lehetne, minden érdeklődését elvesztette mások iránt, hogy általában nem talál célt és értelmet az életében, vagy akár öngyilkossági gondolatai vannak. Ezek a tünetek a kimerültség, a krónikus stressz legjobb mérőeszközei. Mi 1983 óta folyamatosan végzünk felméréseket, s kezdettől fogva elsősorban arra keressük a választ, hogy a lelkiállapot hogyan függ össze az egészségi állapottal. Emiatt nagyon részletes pszichológiai kérdőíveket veszünk fel, de természetesen szociológiai, demográfiai, életmódbeli és az egészségi állapotra vonatkozó kérdéseket is. Kutatásainkból egyértelműen kiderül, hogy két Magyarország létezik. Az északkeleti megyékben – Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Nógrád – sokkal magasabbak a depressziós arányok összességében is, mint például a nyugati határszéli – Sopron, Zala, Vas – megyékben, de az iskolázottság tekintetében a legmagasabb a különbség. A nyolc általánosnál kevesebbet végzettek, vagy a nyolc általánossal rendelkezők között sokkal magasabb a depressziósok aránya, mint a felsőfokú végzettségűek között. Egy budai kerületből például nem látja az ember mindazt, ami az országot jellemzi, hiszen Buda és Pest egyes kerületei között is óriási a különbség.

Érdekes, amit Professzor Asszony mond, hiszen régebben a szegényebb, iskolázatlanabb rétegek körében szinte teljesen ismeretlen volt a depresszió, amit úri betegségnek tartottak. Vagy csak nem vettek róla tudomást?

Ez nem csak nálunk volt így. Vizsgálatok támasztják alá, hogy a természeti körülmények között élő afrikaiaknál nincsen depresszió. A természet közelében élő, folyamatosan a saját közegében dolgozó embernél ez a fajta lelkiállapot sokkal ritkábban alakul ki. Ebben az afrikai vizsgálatban egyetlenegy embert találtak, akinek voltak depressziós tünetei, de ő Európában is járt, és onnan ment vissza. Ám ugyancsak Afrikában mutatták ki, hogy ha ezeket a természeti körülmények között élő embereket beviszik a városba, akkor néhány év alatt gyakorlatilag valamennyien depressziósakká válnak, és ennek következményeképpen magas vérnyomás alakul ki náluk, ami a tartós stresszhelyzet okozta egyik leggyakoribb betegség. Magyarországon mi végeztünk hasonló vizsgálatot, még Juhász Pál debreceni professzorral, aki az ottani pszichiátriai tanszék vezetője volt. Egy kis szabolcsi falu, Csengersima lakosait vizsgáltuk, ahol korábban nem volt se alkoholista, se neurotikus. Az erőszakos téeszesítés után azonban sokan kezdtek kóros módon inni, alkoholistává váltak, és minden harmadik ember szorongásos tünetekre panaszkodott. Ez a civilizációs jelenség tehát nagyon gyorsan lejátszódott ebben a szabolcsi faluban. Ha az ember a sajátjában dolgozik, látástól vakulásig hajtja ugyan magát, de tudja, hogy ő maga határozhatja meg a célokat, azt, hogy mit szeretne megvalósítani, akkor egészen másképpen viszonyul ehhez, mint amikor szinte semmiféle beleszólása nincsen a saját élete, a körülményei alakulásába. Csengersimán az emberek egyszeriben beosztottá váltak a termelőszövetkezetben, ami egyébként jól működő téesz volt, tehát még valamivel gazdagabbakká is váltak az ottaniak. Ugyanakkor megjelent a választás lehetősége is, sokan elmentek a városba dolgozni, mivel nem akartak tovább a téeszben maradni. Az önértékelésükben, az önmagukkal szemben támasztott elvárásokban játszódott le komoly változás, amelynek következtében kialakult náluk a tartós stressz.

Ma nagyon bizonytalan világban élünk. Az egyik ismerősömnek volt egy kis élelmiszerboltja Budán, egy társasház alagsorában. Bérelte a boltot, amelynek forgalmából, ha nem is lett milliomos, de tisztességesen megélt. A közelmúltban azonban egy ingatlanos megvásárolta a társasházat, a bolttal együtt. Az ismerősöm tehát egyik napról a másikra munkanélkülivé vált, kereshet magának új helyet, ami korántsem egyszerű dolog. Hogyan lehetséges felkészülni az ilyen teljesen váratlan, stresszt okozó helyzetekre? Hiszen mindaz, amit évek szorgos munkájával felépített, egy pillanat alatt komoly veszélybe került...

Pontosan ez a különbség, egy kis faluban élő ember szinte már gyerekkorában tudta, hogy kivel fogják összeházasítani, hogy mi lesz a sorsa. Ha ki akart ebből szakadni, elmehetett papnak vagy katonának. Nem azt mondom, hogy ez ideális, de a stresszt illetően kiszámítható helyzet volt. A mai világban az úgynevezett civilizált társadalmakban mindenfajta előre tervezés súlyos veszélybe kerülhet. A fejlettebb társadalmakban azonban az állam komoly erőfeszítéseket tesz, hogy az embereknek legyen jövőképük, valamiféle kiszámíthatóság az életükben. Nálunk az utóbbi évtizedekben ez a fajta kiszámíthatóság teljesen összeomlott, nagyon kevés dolgot lehet csak előre tudni. Ezt pedig az emberek – főleg a férfiak – nagyon nehezen bírják, mivel úgy érzik, ők felelősek a családjuk sorsáért. A legrosszabb az, hogy az ember nem tudja, hogyan alakul a jövője. Ma már általánosan elfogadott tétel: egy ország gazdasági fejlettsége nagymértékben alapul az emberek közötti bizalmon, összhangon, amit társadalmi tőkének nevezünk. Ez legalább olyan fontos tőke, mint az anyagi javak, ide tartozik például az egymás iránti bizalom, a társadalmi összetartozás tudata. Ennek romlása, illetve hiánya nagymértékben hozzájárul a magyarok, különösen a férfiak korai halálozásához, de sok másra, így a gyerekvállalási kedvre is kihat. Ha a bizalmi tőke erodálódik, akkor romlik a gazdasági és az egészségi helyzet is. Ami nálunk igazán tragikus, hogy az ezzel kapcsolatos mutatóink jelentősen romlottak az utóbbi években. Érdekes azonban, hogy a vizsgálataink azt bizonyították: ezek a mutatók viszonylag gyorsan megváltozhatnak. Magyarországon 1988–1995 között jelentősen romlott a társadalmi tőke és az úgynevezett anómia, tehát az értékvesztés lelkiállapota is, amikor az emberek úgy érzik, hogy nincsenek közös célok, nincsenek közös értékek. 1995 és 2002 között megállt ez a romló folyamat, bizonyítva, hogy igenis lehet mindezen változtatni. Ebben a kérdésben nagyon komoly szerepe van a politikának, a civil szervezeteknek. 2002–2006 között azonban még súlyosabb lett a romlás, vizsgálataink eredményei szerint ma Magyarországon a teljes népesség közel 70 százalékát jellemzi anómiás, demoralizált lelkiállapot, ami azt jelenti, hogy az ember egyik napról a másikra él, úgy érzi, nem érdemes terveket szőnie, azt sem tudja, miben higgyen. Ez az arány 2002-ben 54 százalék volt, a nyolc általánosnál alacsonyabb végzettségű, vagy csak nyolc általánost végzett rétegben még magasabb. A legmagasabb anómiaérték 48-szor magasabb bizalmatlansággal, 21-szer magasabb rivalizálással, irigységgel jár együtt. Az értékvesztett, demoralizált lelkiállapot krónikus stresszállapothoz vezet, ami az életminőség és az egészségi állapot súlyos romlásával jár együtt. Ezzel az örökséggel nem tudunk szembenézni 1989 óta. Itt kiemelt feladata lenne az egészségpolitikának. Ezzel kapcsolatban meg kell említeni, hogy a svéd népegészségügyi program első pontja a társadalmi tőke erősítése. Ez tehát nem csupán gazdasági kérdés, hanem az egészségi állapot szempontjából is alapvető. Rendkívül fontos lenne odafigyelni, hogy ha egy közösségben valakit nagyon megvisel a munkanélküliség, látható jelei vannak annak, hogy kezd leszakadni, egyre többet iszik, akkor arra figyeljünk oda. A hirtelen lehetetlen helyzetbe kerülő embernek óriási támaszt jelent az, ha érzi, hogy vannak körülötte olyan személyek, akik mellé állnak, segítenek neki, nem kell attól tartania, hogy még egyet belérúgnak.

Itt kiemelt szerepe lehetne a családoknak, csak hát egyre több a felbomló, szétszakadt család, amely képtelen az ilyen helyzetekben a hathatós segítségre.

Az kétségtelen, hogy a család véd a legjobban. A közeljövőben jelenik meg a legújabb kötetünk, amelyben kimutatjuk: miközben 2002 és 2006 között romlott a társadalmi tőke, és a kérdezettek 80 százaléka mondta azt két évvel ezelőtt, hogy senki sem törődik azzal, hogy mi történik a másikkal, azoknak, akiknek van családjuk, úgy nyilatkoztak, hogy erősödtek a családi kapcsolataik. A legnagyobb ellensúlyt a társadalmi, gazdasági megrázkódtatásokkal szemben a családok jelentik. Tragikus, hogy a média, a sajtó többsége, a reklámok az ellenkezőjét sugallják, pedig soha nem volt annyira szükségük az embereknek a szoros, jó családi kapcsolatokra, mint napjainkban. A család a legfontosabb védőfaktor, ez bizonyosodott már be a rendszerváltozás idején is. Az ezredfordulón végzett kutatásainkból pedig az derült ki, hogy azok a személyek, akik a házastársukkal éltek, háromszor, akik pedig jó kapcsolatban is voltak a párjukkal, ötször védettebbek voltak a korai egészségromlással és idő előtti halálozással szemben, mint egyedül élő társaik.

Egy másik vizsgálatukban viszont megdöbbentő adatokat közöltek: 1960 és 2005 között a 40–69 éves férfiak halálozása az évi 12 ezrelékről 33 ezrelékre emelkedett, a nőké viszont ezalatt 9,6 ezrelékről 7,8 ezrelékre csökkent. Ez azt jelenti, hogy 2005-ben 11.395-tel több férfi halt meg ebből a korosztályból, mint 1960-ban: akkor 20.736-an, míg 2005-ben 32.131-en. Az imént említette, hogy a férfiak érzik elsősorban felelősnek magukat a család fenntartásért. Ha azonban elvesztik a munkájukat, vagy váratlanul betegek lesznek, akkor összeomlanak, mivel megrendül az önbecsülésük, s erre esetleg még a családi környezet is ráerősít?

A férfiak számos tényező tekintetében sokkal érzékenyebben reagálnak a társadalmi bizonytalanságra, mint a nők. A férfiak esetében a munkahelyi bizonytalanság háromszorosára emelte a korai halálozás valószínűségét. Az a vélemény, hogy ,,az ember egyik napról a másikra él, nincs értelme terveket szőni,,, az anómiás, demoralizált lelkiállapot kétszer magasabb, a rivalizálás 2,4-szer magasabb halálozással járt a férfiak körében. Az érettséginél alacsonyabb végzettségű férfiak közül kétszer annyian haltak meg, mint a magasabb végzettségűek közül. A férfiaknál a munkahelyi és általában a társadalmi bizonytalanság és az alacsonyabb társadalmi státus igen gyakran vezet súlyos, krónikus stresszállapothoz. Ha az adatokat az ismert kockázati tényezők, az életkor, iskolázottság, dohányzás, kóros alkoholfogyasztás és elhízás szerint korrigáltuk, a férfiak esetében az élet értelmébe vetett hit, a jókedv, a vidámság és az önbizalom majdnem harmadára csökkentette a korai, 69 éves kor előtti halálozás valószínűségét. Szintén az egyéb kockázati tényezőktől függetlenül – utalva a fent említett vizsgálatunkra –, aki a férfiak közül 2002-ben a feleségével élt, és úgy érezte, hogy nehéz helyzetben is számíthat annak segítségére, ötször kisebb valószínűséggel halt meg. A nőknek tehát óriási szerepe van abban, hogy egy férfi hogyan tudja átvészelni a stresszhelyzeteket. Érdekes, hogy a gyerekkel való jó kapcsolat a középkorú férfiak számára még a nőkénél is fontosabb egészségvédő tényező. Az ismert kockázati tényezők, mint a dohányzás, kóros alkoholfogyasztás, elhízás jelentősen hozzájárulnak ugyan az egészségromláshoz, azonban annak csak mintegy negyven százalékát magyarázzák, másrészt maguk az önkárosító magatartásformák is elsősorban a krónikus stresszes állapot következményei. A legfontosabb egészségvédő magatartásforma a rendszeres sportolás, ami a férfiak esetében ötszörös védelmet jelentett a korai halálozással szemben.

Mivel magyarázható, hogy a magyar férfiak egészségi mutatói rosszabbak, mint a szomszédos cseh, szlovák vagy  lengyel férfiakéi?

A lengyelek, csehek, szlovákok előnye velünk szemben, hogy ott a nemzeti összetartozás érzése kevésbé volt a megfélemlítés tárgya. 1956 nálunk a nemzeti azonosságtudat rendkívüli, világraszóló példája volt, az egész világnak új utat nyitott, később azonban a nemzeti érzés ,,politikailag inkorrektté,, vált. Egész generációk nőttek fel – saját hibájukon kívül – ebben a légkörben, amely az anómiát, az értékvesztést sugallta a társadalmi kohézióval, az önálló civil szerveződéssel szemben. 1956 után rájött a politika, hogy a legnagyobb veszélyt a nemzeti identitástudat, vagyis az a fajta összetartás-élmény jelenti, amelyet a forradalomban szinte az egész ország átélt. Ennek kivédésére kinyitottak néhány kiskaput, és valósággal sulykolták a fogyasztói társadalom értékrendjét. Az anyagi helyzet a magyar társadalomban értékmérővé vált, különösen a társadalom alacsonyabb végzettségű rétegeiben, ahol a viszonylagos előnyök megszerzése vált az önértékelés alapjává. A magyar emberben nagy a teljesítménymotiváció, de ha úgy látja, hogy nem tudja elérni a céljait, vagy nem is lehetnek céljai, akkor a kilátástalanság állapotába kerül: hajnalban fölébred, úgy érzi, minden érdeklődését elveszítette, a legkisebb munkát is nehezen végzi el. A férfiakat sokkal jobban megviselte a társadalmi–gazdasági átalakulással járó trauma, s mindez összefügg a 40 és 69 év közötti korosztályt sújtó, idő előtti halálozás emelkedésével. Egy felmérésből kiderült, hogy a magyarok egészséggel kapcsolatos életminősége a legrosszabb Európában, kivéve a Baltikumot. Ez azt jelenti, hogy az emberek jelentős része egyesre vagy kettesre minősítette a saját egészségügyi állapotát, vagyis nagyon rossznak minősítette azt. Ez az idő előtti egészségromlásnak és halálozásnak egyik legfontosabb előrejelzése. Például azok a férfiak, akik meghaltak 2002 és 2006 között a 40-től 69 éves korig terjedő korosztályban, szinte valamennyien egyesre vagy kettesre értékelték az egészségi állapotukat. A legmegdöbbentőbb, hogy ennek ellenre sem mentek el orvoshoz, nagyon alacsony volt közöttük az orvosi kezelések aránya. A magyar férfiak tehát éppen a bizonytalan helyzet miatt nem, vagy csak a legritkább esetben fordulnak orvoshoz, még ha gyengének, vagy rosszul is érzik magukat, mondván, hogy nem engedhetik meg maguknak azt a ,,luxust,,, hogy betegek legyenek. Különösen jellemző ez az alacsonyabb iskolai végzettségűekre, ezért náluk még magasabbak az idő előtti egészségromlás aránya. Emiatt pedig még rosszabbak a kilátásaik. A nők legalább felkeresik az orvost egészségi problémáikkal. Itt újra hangsúlyozom, hogy a férfiak esetében rendkívül fontos védő, de veszélyeztető faktor is lehet a nők megértő, vagy szemrehányó magatartása a válsághelyzetekben. Nem feltétlenül csak a feleségekre gondolok, hanem a lánygyerek vagy az édesanya szerepére is. Ha a férfiak úgy érzik, hogy ők felelősek a család anyagi helyzetéért, de azt tapasztalják, hogy a hozzájuk legközelebb álló nők folyton elégedetlenkednek, s kudarc esetén azt hajtogatják, hogy másoknak sikerült, neked viszont nem, mert élhetetlen vagy, ez a férfiak számára nagyon komoly veszélyeztető faktor. Ha meg akarjuk védeni a férfiakat az idő előtti egészségromlástól, akkor nem szabad az anyagi helyzetet előtérbe helyezni. Legutóbb házaspárok esetében is megvizsgáltuk, hogy kinek mennyire fontosak a belső, illetve a külső célok. Ha a feleségek számára a belső célok fontosabbak, mint a harmónia, az együttműködés, és nem a külső, az anyagi jólét, a hírnév, akkor ez a férfiak számára komoly védőfaktor.

Milyen összefüggés van a stressz és a depresszió, illetve az egyén világnézete között? Lehet-e azt mondani, hogy a hívők könnyebben tudják kezelni a stresszhelyzeteket, és kevésbé jellemző rájuk a depresszió, mint az ateistákra?

Vizsgálataink szerint a legfontosabb az, hogy az ember higgyen abban, hogy az életének van célja és értelme, az élete egy nagyobb terv része, ami szorosan összefügg a vallásossággal, de nem azonos vele. Vannak vallásos emberek, akik érdekes módon nem hisznek abban, hogy az életüknek van célja és értelme, holott ennek a vallásosság lényegéhez kellene tartoznia. Ők kevésbé védettek a stresszhelyzetekkel és a depresszióval szemben. Ha viszont a különböző csoportokat összehasonlítottuk úgy, hogy az adatokat életkor, nem és iskolázottság szerint kontrolláltuk, akkor kiderült: minden szempontból védettebbek azok, akik az egyházukban rendszeresen gyakorolják a vallásukat. Azonos korban jobb az egészségi állapotuk, kevésbé depressziósak, együttműködők, sokkal kevesebbet dohányoznak. Van viszont egy másik, növekvő csoport, a maguk módján vallásosaké, akik minden mutató – egészségi és lelki – tekintetében rosszabbul állnak, mint a nem hívők. Ők az individualista hívők, akik nem fogadják el azt, hogy valamelyik vallási csoporthoz tartozzanak, hogy vannak ezzel kapcsolatos kötelességeik, elutasítják, hogy valamilyen vallási közösséghez tartozzanak. Mondhatnánk, hogy ők ,,anómiásan,, hívő emberek, hozzájuk képest azoknak, aki hitetlennek vallják magukat, legalább van valamilyen határozott meggyőződése. Ugyanakkor a maguk módján vallásosak együttműködőbbek, mint a nem hívők. A jelenlegi magyar társadalomban körülbelül egyharmadot tesz ki az egyházukban vallásgyakorlók, illetve a nem hívők aránya, míg a maguk módján vallásosak negyven százaléknyian vannak.

A 2006-ban befejezett, ötezer személy megkérdezését magában foglaló országos reprezentatív felmérésük megerősítette azt a korábban többször kimutatott jellemzőnket, hogy az egyik legindividualistább nemzet vagyunk. Ebben a tekintetben sokkal inkább hasonlítunk az angolszász országokhoz, mint a szomszédainkhoz, vagy a világ országainak többségéhez. Hátrány ez, vagy előny?

Egyrészt hátrány, mert hagyományos módszerekkel nehezen szervezhető egy ilyen társadalom, a tekintélyelvű, a többségi véleményhez igazodó elvárások nálunk nehezen érvényesülnek. Másrészt viszont a modern vezetéselmélet elvei, amelyek az egyéni kezdeményezés támogatására, az egyének kreativitására építenek, nálunk különösen jó talajra találnak. Bizonyítja ezt azoknak a vállalkozásoknak, kutatócsoportoknak a kiugró sikere, amelyek össze tudják egyeztetni a személy méltóságának és kreativitásának tiszteletét az erős azonosságtudattal, a közös célok képviseletével. Van még egy érdekes tulajdonságunk. Különösen gyakori nálunk az úgynevezett bipoláris személyiségtípus, amely a lelkesedés és a kiábrándulás két pólusa között ingadozik. Ez a típus általában nagyfokú kreativitással jár együtt. Miközben nem igaz, hogy alapjában depressziósabbak vagyunk, mint más népek, ennek a személyiségtípusnak a gyakoribb előfordulását kimutatták az összehasonlító vizsgálatok. Az eddig elmondottakból is kiderül, hogy ma, sajnos, az ország igen jelentős hányada a kiábrándultság, elkeseredés lelkiállapotában van, de éppen ez a személyiségháttér ad reményt arra, hogy felébreszthető a lelkesedés, az alkotás szelleme. Ehhez azonban ismét erős nemzeti azonosságtudatra volna szükségünk. Az tény, hogy az európai közösségi értékrendhez képest nálunk gyengébb a patriotizmus, ebben a tekintetben talán a legrosszabbul állunk egész Európában. Ez azonban nem nemzetkarakterológiai sajátosságunk, hanem az elmúlt ötven év tragikus öröksége. Mint már említettem, 1956-ot követően a kádári hatalomnak sikerült elérnie, hogy az emberek jelentős hányadának az anyagi előrejutás, az egyéni, illetve családi boldogulás vált központi céllá, különösen a férfiak önértékelésének alapjává. A forradalom és a szabadságharc leverői aláásták a nemzeti azonosságtudatot, az összetartozás-élményt, ami szomszédainknál sokkal erősebben megmaradt. Ez az állapot olyan súlyos lelki torzulást jelent a mai magyar társadalomban, amelyre nem lehet eredményes nemzetstratégiát építeni. Meg kell találnunk a kiutat a jelenlegi csapdahelyzetből, különben tovább mélyül a válság.

Milyen lehetőségek vannak erre?

A közelmúltban jelent meg magyarul egy Anthony Giddens által szerkesztett kötet a Demos Kiadónál. Giddenst az ,,új baloldal,,, az esélyerősítés, a társadalmi szolidaritás legfőbb ideológusának tekintik. Azok az elvek, amelyeket képvisel, teljesen egybecsengenek például a II. János Pál pápa által kiadott enciklikák üzenetével, a zsidó-keresztény tanítás lényegével. A társadalmi szolidaritás, az életminőség javítása nem jobb- vagy baloldali célkitűzés, hanem a politika alapvető célja kellene, hogy legyen. A Giddens által szerkesztett kötet egyik, David Goodhart által írt fejezetének a címe: ,,Ami Nagy-Britanniát összetartja, a liberális nacionalizmus.,, Mit jelent a liberális nacionalizmus? A liberalizmus jegyében a nyugati civilizációban egyre több jogot kapnak a kisebbségi csoportok, és megerősítik önazonosságukat. Ez nagyon helyes, de eközben háttérbe szorult a nemzeti érzés, a nemzeti összetartozás élménye. Giddens könyve szerint ez végveszélybe fogja sodorni Angliát. A liberális nacionalizmus lényege az, hogy befogadó a társadalom, de csak azok tartoznak oda, akik elfogadják a nemzeti jelképeket, a nemzeti kultúrát, és mindennél fontosabb nekik, hogy az adott társadalomhoz tartoznak. Vallom, hogy ezt a fajta nemzeti érzést kell visszahozni a magyarok számára is. Megdöbbentő, hogy Magyarországon az egyik oldalon a liberalizmus, míg a másik oldalon a nacionalizmus szitokszó, pedig a liberális nacionalizmus a leggazdagabb magyar hagyomány. Emlékeztetek rá, hogy a magyar történelem legnagyobb politikusai – Kossuth, Széchenyi, Eötvös, Deák – mind liberális nacionalisták voltak. Jelenti ez az azonosságtudat sokszínűségének az értékelését, annak a felismerését, hogy minél sokszínűbb egy társadalom, minél összetettebb egy nemzet, annál gazdagabb, de csak akkor, ha mindenkinek legféltettebb kincse a nemzeti közös örökség, a nemzeti jelképek, a nemzeti történelem, a nemzeti hagyomány. Szinte nincs még egy társadalom, amelyik annyira sokszínű lenne, mint a magyar. A magyar családok és a magyar társadalom legfőbb gazdagsága és különlegessége a rendkívüli sokszínűség. A magyarokban nagyon erős a kezdeményező és az újítási készség, s ebben valószínűleg a nagyfokú genetikai és kulturális gazdagság a meghatározó. A magyar azonosságtudatnak épp a sokszínűsége a különlegessége. Ez a szemlélet feloldhatná a nemzeti identitással kapcsolatos ellentmondásokat a mai magyar társadalomban. Büszkének kell lennünk családjaink német, szlovák, zsidó, délszláv, cigány és még sorolhatjuk hányféle eredetére. Ezt nem letagadni kell, hanem büszkének lenni rá. Ugyanakkor el kell fogadnia mindenkinek, aki ezt a gazdagságot átéli, hogy mindez a magyar nemzeti azonosságtudat része. Miért ne mutathatnánk példát a sokszínű, befogadó nacionalizmus értékeinek újrafelfedezésével? Ha erre képesek lennénk, nem egymás ellen fecsérelnénk el az energiánkat, hanem össze tudnánk fogni mindenkivel, aki nem szavakban, hanem a tetteivel bizonyítja, hogy a közös erkölcsi elvek, a nemzeti összetartozás és kultúra az életének alapját jelentik.

Egyik írásában hangsúlyozza, hogy a hozzánk hasonlóan individualista társadalmak – az Amerikai Egyesült Államok vagy Anglia – nagyon jól megszervezhetők a közös értékek, célok alapján. Melyek lennének azok a közös értékek, célok, amelyekre építve hasonló eredményt lehetne elérni nálunk is?

Nagyon fontos dolog volt a társadalombiztosítás privatizációjának a megakadályozása, hiszen ha megvalósult volna, a szegények, az idősek, a tartós betegek egyszerűen kiestek volna az egészségügyi rendszerből. Itt tehát hatékonyan működött a társadalmi szolidaritás. Ugyanilyen fontos lenne változtatni a tragikus demográfiai helyzeten. Sajnos ma a kívánt gyermekek nem születnek meg, a fiatalok ugyanis sokkal több gyereket szeretnének, mint amennyi megszületik. A legszegényebb rétegeknél megszületnek, de az érettségizetteknél vagy a magasabb végzettségűeknél nem, mert a társadalom nem segíti azokat a nőket, akik számára fontos a hivatásuk is, miközben gyermekeket is szeretnének. A demográfiai helyzet javítása alapvetően fontos cél kellene, hogy legyen számunkra, mert néhány évtizeden belül egyszerűen nem lesz, aki megtermelné a nyugdíj- vagy egészségügyi ellátáshoz szükséges összeget. Szükség lenne egy olyanfajta gazdasági fejlődésre is, amely nem szétszakítja az országot, hanem amennyire lehetséges, csökkenti a társadalmi különbségeket. Ahogy ez a svédeknél vagy a finneknél is történt. Nem szabad megengedni, hogy az ország hatalmas területein szinte mindenki munkanélküli. Ma az a helyzet, hogy egyes rétegek túlhajszolják magukat, a végsőkig kihasználják az erőtartalékaikat, míg másoknak lehetőségük sincs a bizonyításra, mert nem jutnak munkához, feladathoz. Amint az imént említettem, a magyarokban, éppen az individualizmusuk miatt, jelentős az ambíció, megvan bennük a tenni akarás, de ha nem kapnak lehetőséget, akkor frusztrálódnak, elveszítik a kedvüket, s depressziósakká válnak. A Széchenyi-terv például bebizonyította, hogy a helyi lehetőségek, erőforrások feltérképezésével helyi csodákat lehet megvalósítani.

Melyek azok az értékek, amelyek az emberek számára ma a legfontosabbak Magyarországon?

A boldogság áll az első helyen, de sajnos gyakran téves boldogságképünk van. Sokan azt hiszik – főleg a fiatalok –, hogy a boldogság egyenlő az anyagi előrejutással. Ám felméréseinkből egyértelműen kiderült, hogy a boldogság alapvetően attól függ, mennyire hisz az ember abban, hogy az életének van célja és értelme. Ha valaki szegényebb is, ez komoly védőfaktor. Megvizsgáltuk, hogy az idős, szegény emberek körében mi a boldogság magyarázata, és kiderült: az, hogy önmagukat megbízhatónak tartják, tehát ez fontos védőtényező. A fiataloknál ebben a tekintetben sajnos rosszabbodott a helyzet, jelentősen növekedett azok száma, akik saját magukat nem tartják megbízhatónak. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy a megbízhatóságot nem tartják maguk számára különösebb értéknek, mert úgy tapasztalják, hogy aki megbízható, az lemarad a versenyben. Ez a mentalitás nagyon aggasztó a jövőt illetően. Az viszont biztató, hogy a családnak és a gyereknek még mindig igen nagy értéke van a magyar társadalomban. Annak ellenére, hogy mint az imént említettük, a demográfiai helyzetünk már-már tragikus. A megkérdezettek 85–90 százaléka úgy véli, nem lehet teljes az élete annak, akinek nincsen gyereke. Ebben az a veszélyes, hogy mivel a tényleges helyzet rosszabb, mint az ideálok vagy az értékek szintje, ez lassan változhat, és közelíthet a valós helyzethez, mert Nyugat-Európában már sok helyen többségben vannak azok a fiatalok, akik nem tartják fontosnak a családot és a gyereket, s azt mondják, egyedül a legjobb. Magyarországon jelenleg még csupán két-három százalék azoknak az aránya a 45 évnél fiatalabbak közül, akik így vélekednek. Ezen a téren kiemelkedő szerepe lehet az egyházaknak, így például már a hittancsoportokban fejleszteni kellene a stresszmegoldó, kommunikációs készségeiket, hogy idejekorán kialakuljon bennük a problémamegoldó képesség, az, hogy a későbbiek során kezelni tudják a krízishelyzeteket, s meg tudják őrizni a kapcsolataikat akkor is, ha nem várt események következnek be az életükben. Ma az egyik legfontosabb feladat felkészíteni az embereket a valódi, életszövetségen alapuló párkapcsolatok létrehozására, megőrzésére és továbbfejlesztésére.

Megjelent a Vigilia2008 májusi számában