- Mielőtt főszerkesztő lettél, már jó ideje dolgoztál a lapnál. Mikor kerültél oda és milyen előzmények után?

- 1973 vége felé lettem a lap munkatársa. Előtte nem sokkal végeztem pszichológia szakon, és pályakezdőként egy fiatalkorúak számára létesített javító-nevelő intézetben kezdtem dolgozni pszichológusként. A gyerekekkel való foglalkozáson kívül az is a feladataim közé tartozott, hogy valamiféle pszichológiai portrét készítsek róluk. Nagy lelkesedéssel vágtam neki, és amikor már úgy az ötvenediknél tartottam, megkérdeztem, mi lesz ezeknek a dossziéknak a sorsa. Azt felelték, az igazgatói titkárságon van egy nagy szekrény, annak a tetejére betesszük. És aztán? Ott marad. Attól kezdve alábbhagyott a lelkesedésem. A laphoz úgy kerültem, hogy az akkori főszerkesztőnek, Fenyő Bélának a lányával együtt végeztem az egyetemen és Béla szólt neki, hogy kellene valaki, aki az Élet és Tudománynál a pszichológia rovatot gondozná. Addig egy már nyugdíjas korú kolléganőm foglalkozott ilyesmivel is, Ács Manyikának hívták és tulajdonképpen ő vezetett be a szerkesztői munka rejtelmeibe. Persze, Fenyő Béla volt az igazi tanítómester, mint valamenynyiünknek. Arra törekedett, hogy fiatal munkatársakkal, saját neveltekkel vegye körül magát, és ez így is történt.

- Fenyő Bélával, igaz, rövid ideig, én is dolgoztam együtt. Kérlek, röviden mutasd be a munkamódszerét olvasóinknak is.

- Ő volt az a főszerkesztő, aki az utolsó betűig mindent elolvasott, rendkívüli igényességgel és alapossággal. Elsődleges célja a közérthetőség volt, hogy a nem képzett emberek számára is képet adjunk minden tudományterületről. Már a megrendelt kéziratokat is látni akarta, már arra ráírt egy-két megjegyzést. Megtörtént a szerkesztés a saját elvárásainknak megfelelően, a cikkeket "szőkéztettük" nyelvi lektorunkkal, Szőke Istvánnal, aztán Bélával is végigmentünk rajtuk, végül egyeztettünk a szerzővel, aki addigra már nem ismert rá a kéziratára.

- Ettől aztán úgy nézett ki a lap, mintha az egészet egyetlen ember írta volna. Megvallom, ha valami, akkor nekem ez nem tetszett benne.

- Tulajdonképpen ez így volt, de azt nem mondhatnám, hogy indokolatlanul bárki átírta volna a szövegeket. Nem azért lett olyan egy-egy cikk, mert Béla a saját képére formálta, hanem inkább azért, mert az általa megkövetelt módszer ezt az eredményt hozta ki. Szerintem ez nem volt baj, adott egy jól körülhatárolt színvonalat, nem voltak nagyobb kilengések a cikkek nívója, közérthetősége között.

- A lap mindezek mellett a hetvenes években ma már elképzelhetetlenül magas, 170-180 ezer körüli példányszámban jelent meg.

- Amit én ebből a magam érdemének tudok, az elsősorban a szexualitásról szóló sorozat volt, amit még kollégám, Ludas M. László kezdett el. A példányszám egy időre fölszökött 200 ezer fölé is. Már szóltak a Hírlapkiadónál, hogy ennyit nem bírnak el, mert minden számmal nagyobb a veszteség. Persze, akkor még nem piacgazdaságban éltünk, az Élet és Tudomány ára is nagyon alacsony volt, bárki megvásárolhatta pár forintért. Csak a nyolcvanas évek vége felé kezdett drasztikusan csökkeni a példányszám. Amikor főszerkesztő lettem, fölmerült bennem, hogy talán nem kellene ragaszkodnunk ahhoz, hogy ilyen olcsó legyen a lap; inkább egy kicsit drágább, de elegánsabb. E téren voltak vitáim a kollégákkal, és végül is nem mertük meglépni.

- Te voltaképpen "történelmet" írtál a lapnál azzal, hogy a rendszerváltozás körül te voltál az első főszerkesztő, akit nem úgy neveztek ki, hanem a kollégák választottak meg.

- Ez 1990 elején történt. Forrongó idők voltak a sajtón belül is. A MÚOSZ-ból kihívtunk egy megbízottat, aki felügyelte a választást, a Hírlapkiadótól szintén. Amikor megválasztottak, szinte néhány perc múlva felhívott a TIT akkori elnöke, Ádám György professzor és gratulált.

- Olyan időszakban lettél főszerkesztő, amikor a korábbi sajtóstruktúra teljesen felborult, kezdődtek a privatizálások, sok lap alakult, sok megszűnt. Ez milyen kihívások elé állított?

- Azonnal fölmerült a lap finanszírozásának kérdése. A TIT-nek nem volt elég pénze, a Hírlapkiadót és a Pallast akkortájt vonták össze, és tényleg indokolt volt a félelem, hogy megszűnünk. Felvetődött a privatizáció is, de igazán értékelhető jelentkező nem akadt. Megpróbáltunk mindenfelől, főként az OTKÁ-tól pénzt szerezni, ami részben sikerült is. Még ezt megelőzően Horti József lett az összevont kiadó vezetője, ő találta ki azt a megoldást, hogy a két kiadóból alakult Magyar Hivatalos Közlönykiadóhoz kerüljön mindhárom még létező TIT-lap. Így konszolidálódott a helyzetünk.

Igazság szerint amikor a választás megtörtént, megmondtam, hogy csak átmeneti időre vállalom a főszerkesztőséget. Mások nem tülekedtek. Akkor már nagyban gondolkoztam azon, hogy más területen kívánok működni, az üzleti életben. Ez az átmenet nem egészen két évig tartott.

- Történt-e főszerkesztői működésed során érdemi változás a lapnál?

- Apró változások ilyenkor mindig zajlanak, de alapvető struktúraváltás nem történt és ez jó, mert ez képviseli a folytonosságot. A témaválasztásban, a cikkek feldolgozásmódjában, ahogy az idő megkövetelte, természetesen végrehajtottunk némi módosításokat. Amikor még szerkesztő voltam, több olyan rovatot is ösztönöztem, mint például az interjúk, amelyek még élőbbé teszik a lapot.

- Szerinted a mai világban elbír egy ilyen kis ország egy ismeretterjesztő hetilapot, amikor az a követelmény, hogy legalább részben piaci alapon működjön?

- Teljesen piaci alapon ez elképzelhetetlen. Ez legföljebb akkor válhatna lehetségessé, ha olyan csokrát teremtenék meg az ismeretterjesztő lapoknak, mely a teljes spektrumot lefedi és egy kézben van az egész. Akkor könnyebben lehetne reklámokat szerezni, megosztani a témákat és más-más tudományos színvonalat képviselni, különféle igényeknek megfelelni.

- Milyen a mai kapcsolatod az Élet és Tudománnyal?

- Amikor áttértem az üzleti életre, eleinte nagyon hiányzott a szerkesztőségi hangulat, a megszokott életmód, a feladatok. Mindazt, amit a lapnál megtanultam, az üzletben nem tudtam használni. Egyébként az utóbbi években újra írtam néhány cikket, s közben figyelemmel kísérem a lap sorsát, drukkolok a volt kollégáknak és az utódaimnak.

Az interjút készítette: Németh Géza

Természet Világa, 137. évfolyam, 9. szám, 2006. szeptember.