Beszélgetés Oláh Tamással

Sok művész, alkotó ember él kerületünkben, akiket időről időre megszólaltatunk hasábjainkon. Ez alkalommal Oláh Tamás, a Józsefvárosban született és máig itt élő, gazdag és színes életutat bejárt költő osztotta meg velünk pályájáról, szűkebb hazájáról és a művészetről – azon belül természetesen a költészetről – vallott gondolatait.

„Néhány évet leszámítva mindig Józsefvárosban éltem, jelenleg a Népszínház utcában lakom. Sőt azt is kikutattam, hogy édesanyám ugyanazon a klinikán látta meg a napvilágot – a Baross utcában – mint jómagam. De itt még nem ér véget a sor: a fiam, a lányom és az unokáim is ott jöttek a világra – kezd bele élete történetébe Oláh Tamás. – Nagyon szeretek itt élni: a régi, körúti lakásunkból megunhatatlan látványt nyújtott az utcákon lüktető nagyvárosi élet, ami a verseimben is nagy hangsúlyt kap.

Charles Baudelaire nyomán én is írtam egy hosszabb, két részből álló verset Pesti képek címmel, amelyben benne vannak a szorongásaim, félelmeim és reménységeim is. A költő ugyanis mindig álomfejtő. Azt próbálja megfogni, ami valahol ott van az álom és az ébrenlét között, amit a racionális énünk legtöbbször mélyre űz. Az élet nagy pillanatai – mint például az igazi szerelem – ezt szabadítják föl, ám ezt nagyon nehéz szavakba önteni – fogalmazza meg a költészetről vallott gondolatait az alkotó. – Pszichológus végzettségem van – és egy jó költő mindig pszichológus. Sőt, véleményem szerint a legnagyobb pszichológus Shakespeare volt – folytatja a gondolatmenetet Oláh úr. – A vers egy felszabadító, gyógyító hatású csoda: annak is, aki írja, és annak is, aki olvassa, és az a szerepe, hogy kapcsolatot teremtsen az alkotó és a költő érzései között. Sokan írnak ma verset, hiszen a rendszerváltozással megszűnt a költővé avatás hivatalos útja.

Ez persze jó, de valahol rossz is. Nekem szerencsés a helyzetem, mert én nem voltam irodalmár, még ha világéletemben az írással foglalkoztam is. Az Élet és Tudománynak voltam a szerkesztője közel két évtizeden át, majd 1989-ben megválasztottak a lap főszerkesztőjévé, amely tisztet három évig viseltem. Ahhoz, hogy 2006-ban a folyóirat Magyar Örökség-díjban részesült, talán az én munkám is hozzájárult. A szerkesztői munka nagyon izgalmas volt, de kihatott a költészetemre is: ugyanis annyi rosszul megírt szöveget olvastam a munkám során, hogy évekig csendben voltam utána” – mondja mosolyogva. Hozzáteszi, az akkor tanult szerkesztői készséget azóta is használja, hiszen ezáltal képes kritikusan szemlélni a verseit. Örök bizonytalanságban van, aki alkot, jó-e amit csinál – teszi hozzá. „Elborzadva tudom hetekre félrerakni az elkészült műveket, amiket később elővéve csiszolgatok, átírok, ebben nagy segítséget nyújt nekem a feleségem” – vall alkotói titkairól.

A modern kor olvasói szokásairól szólva Oláh Tamás elmondta: a verseknek érdekes módon kedvez a manapság oly’ nagyon megkövetelt és elterjedt tömörség, ami az internet használatával vált uralkodóvá. Egy regényt már kevésbé vesz kézbe a ma embere – míg egy vers könnyebben utat találhat az olvasóhoz. A pillanat, amikor egy vers hatni kezd valakire, az a pillanat, amiért érdemes volt megírni azt – vallja. A vers egy üzenet valójában, olyan, mint a palackposta: nem mindenkihez jut el, és azok közt is van, aki megérti, van, aki nem.

Bár Oláh úr már több mint tíz éve nyugdíjba vonult, távolról sem él eseménytelen életet: nemrégiben jelent meg hetedik kötete Álomfejtés címmel, és egy verskör vezetését is ellátja. 2018-ban Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést vehetett át magas színvonalú költői és szerkesztői tevékenysége, valamint az irodalom iránt érdeklődő fiatalok képzését szolgáló munkája elismeréseként. Ez év elején pedig Művészeti Életpálya Elismerésben részesült. További termékeny, alkotó éveket kívánunk!

2019. február 12. kedd

Fotó: Baranyai Attila/Józsefváros újság
Szerző: Zékány János

Scroll to top