Voltál szerkesztő, írtál  forgatókönyveket, cikkeket, ismeretterjesztő könyveket, most meg kizárólag verseket írsz? Miért?

Válaszom röviden és egyszerűen: mert kevés már az időm. Most a versírás nekem a legizgalmasabb dolog a világon. Benne sűríthetem össze legjobban gondolataimat és érzéseimet, vele fejezhetem ki a legteljesebben a lüktetés, a változás élményét, a múlékonyság és az örök csend ellentétét, a másokhoz való tartozás örömének és a magány  teljességének egyidejűségét.

Ha az öröklétet, az isteni határtalant, a piciny fű és a galaxis hangjait akarod egyszerre kifejezni, akkor verset kell írnod. En legalábbis arra törekedtem, hogy egymásba rajzoljam a közelit és a távolit, a hétköznapi dolgokban is  megkeressem az értéket, a cseppben lássam a kozmoszt, a múló időben a változatlant. A költő „magányos ődöngő” mindig egyedül kell szembenéznie az üres papírlappal, vagy a vibráló monitor szürkeségével. Neki kell megtöltenie szavakkal, nem vehet igénybe segédeket sem, mint a festők, saját hangján kell szólnia, de amit mondani akar másoknak is érthető, átélhető kell, hogy legyen. Az irányt neki kell megmutatnia, ha sokakhoz akar szólni költeményének kapaszkodókat kell adnia, hogy a befogadó saját érzései, gondolatai előjöjjenek, a szenvedély hőfokát a költőnek kell ábrázolnia, de ki is kell tudnia váltania az olvasóban. Évtizedekig tartó ismeretterjesztői, szerkesztői munkám arra tanított, hogy az olvasóra is tekintettel kell lenni. Nem hiszek az önkifejezés parttalanságában. A költészet talán a legegyénibb, a legszemélyesebb dolog a világon. Anyaga a nyelv, az a sok-sok ezer szó, amelyet minden magyar ember használ. A szavak ott vannak az utcán, az emberek gondolataiban. A szavak azonban csak a nyersanyag. Ami az értéküket adja, az már a használat módja, aki nem teremt akadályokat a szavak használatában, a versírásban értékeset nem hozhat létre. Nincs a versnél, a jó versnél, összetettebb művészet. Persze  nincs könnyebb terep az állköltők számára sem. Az úgynevezett költőiség ma már tiltott dolog, ahogy a költői közhelyeket is kerülni kell, de nem elég ezeket elhagyni, helyükre újat kell állítani,  új segítőket, ami a verset verssé tesz. Aki a szigorú formákat felrúgja annak meg kell találnia a legnehezebbet, a belső formát, a rejtett szabályokat, ami a legszabadabb verset is köti, ha jó. Rossz a vers, ha csak a rím kényszer miatt csattan a sorok vége, vagy az unott rímek kerülnek bele, de ugyan ilyen fájó tud lenni, ha hamis, zavaros képek, megfejthetetlen szóasszociációk töredékeiből áll, vagy csak attól tűnik versnek, hogy rövid sorokra van tördelve a prózának is silány szöveg. Szinte szégyenletesnek kell tartani manapság a verset, ha pontos, ha meg lehet érteni, ha tiszta, ép, egészséges, szabatos mondatokból áll, ha mindenki rögtön tudja, miről szólnak. Aki a versét nem tudja hangosan elmondani, felolvasni, mert nyakatekert, kitalált szavakból állnak, az rossz úton jár. A vers leírva olyan, mint a kotta a zenében, van, aki azt olvasva is hallja a zenét magában, de az igazi mégis az, amikor a hangszeren lejátsszák vagy ha a zenekar előadja. Ha némán olvasod a verset, akkor is hallanod kell magadban a zenéjét, a ritmusát, és élvezned kell a szavak áttételeit. A költeményben szereplő fogalmak, a szavak kapcsolatai fejezik ki a direkt módon kimondhatatlan gondolatot. Hiszen micsoda kincseket rejtenek, mennyi érzés, ítélet, mennyi gyötrődés és boldogság, mennyi tanulság és példa lakozik bennük! Ha jó a vers utat találnak lelked legbensőbb zugaihoz, és ha valamit hozzá ad ahhoz az „egyetlen roppant pillanathoz”, amíg az életünk tart, már érdemes volt megírnia valakinek.

Kihez kötődsz a magyar és világirodalomban, munkásságodban, tőlük tanulva mit tudsz a saját írásaidban felhasználni?

Sokszor elgondolom, hogy egy remek ókori költőnek mennyire más volt a lehetősége, mint egy mainak, még sokkal kevesebb költőtárs művét kellett ismernie, még nem voltak elkoptatva a költői képek, az új megoldások tehetségének megfelelően tőle eredhettek. Ma ezer és ezer kiváló költő művét lehet megismerni, tőlük tanulni, de hozzájuk képest újat és maradandót létrehozni már sokkal nehezebb. Az ember gondolat- és érzelemvilága az ókortól kezdve ugyanis nem nagyon változott. A ma divatos irodalmi irányzatok a kezdő és kiforratlan költőknek adnak ugyan némi kétes segítséget, amikor  utánozni próbálják verselésükben az újnak kikiáltott megoldásokat, de lényeges tárgyi, stiláris vagy formai újítást ezekkel az eszközökkel nem tudnak hozni. Minden új irodalmi mozgalomhoz persze lármásan tódulnak a közepes, vagy elégtelen tehetségű emberek, akik a nemes célt, a jó vers megalkotását feladják a könnyű siker érdekében. Ritka eset, amikor a felkapottság összeesik az igazi értékekkel. A kiadók a közönséghez alkalmazkodnak, akinek így vagy úgy neve lett, annak a művét kisebb kockázat kiadni, miközben az igazán jó költők, megjelenés hiányában divatba se tudnak jönni. Amikor mások műveit olvasom, és ma már jóformán csak verseket, költői drámákat olvasok, a gyönyörűséget várom és keresem bennük, annak a költőnek a világában merülök el, akitől ezt megkapom, vagy azt az inspirációt, ami engem is serkent, hogy írjak arról, amiről ő is írt. A magyar klasszikusok közül Vörösmarty Mihály és Madách Imre a kedvencem, nagyon szeretem Babits Mihályt, Szabó Lőrincet, Dsida Jenőt, sokat olvasok Kosztolányi Dezsőtől, Tóth Árpádtól, Weöres Sándortól, Illyés Gyulától, és Nemes Nagy Ágnest is követem, tőle az esszéket kedvelem jobban. A közelmúltban eltávozottak közül Orbán Ottó, Vas István, Juhász Ferenc volt gyakori olvasmányom. Természetesen a világirodalom nagyjai Shakespeare, Baudelaire, Verlaine, Rimbaud, Goethe is hatottak rám. Nem csupán formai tökélyükből, remek képeik, kifejezéseik gazdagságából, szavaik rajzolóerejéből tanulhattam sokat, költeményeiket olvasva a legtöbbhöz sűrítési képességüket ellesve jutottam, amikor sikerült azokat a rejtett szabályszerűségeket megismernem, amit csak az tud felfedezni, aki magának hangosan felolvassa, és érezni, érteni akarja a verset. Nekik a versszerkezet légies és testetlen épülete, s a gondolati világ, amiben mi egyszerű emberek lépésről lépésre, csak fokozatosan merünk előre merészkedni, egybefonódva van jelen, ők egyszerűen és könnyedén átérnek a rengetegen, s mutatják meg az összefüggéseket, és adnak magyarázatot egy képpel, hasonlattal valami olyanra, amit addig nem voltunk képesek felfogni, megérteni. Persze ezt a gyönyörűséget, amit műveiket olvasva átélhettem évtizedeken át tartó tanulás, és ismeretszerzés alapozta meg. A versek arra hatnak igazán, aki ismeri a páncélajtón a kódot, és segítségével be tud lépni a költészet termeibe, és otthon érzi magát benne.

Kit tartasz a kortárs költők közül a legtöbbre?

A ma élők közül Ágh István, Rakovszky Zsuzsa költői eszközei hatnak rám leginkább. Ők tudják a legjobban a hétköznapiságban is felvillantani azt, ami tartós, ami messzire mutat, amire figyelnünk érdemes. Nemcsak hangulatokat, érzéseket tudnak remekül lefesteni, a mély gondolatok is helyet kapnak a verseikben. Az igazi költő, a szellem izgalmait éppúgy fel kell, hogy tudja versében dolgozni, mint a többi élményt, amit érzékei a külvilágból hozzá közvetítenek.

Mi a legszebb, és mi a legnehezebb az alkotásban?

Verset írni nem lehet teljes odaadás, elhivatottság, és persze nem lehet kétségek nélkül sem. Soha sem lehetsz biztos benne, hogy jó a versed, és abban sem, hogy már készen van. Amit kidolgozol, megformálsz, arról majd később tudod meg, hogy milyen valójában. A vers olyan mintha gyermeked volna, lassan felnő, elválik tőled, és a maga külön életét éli. Ha egyszer enged valaki, és megelégszik a homályossal, a rosszal, a kidolgozatlannal, a közhelyessel, a gyengével, az olcsóval, többé lehet nem tud visszatérni a kiművelt, kicsiszolt versek alkotásához, és lehet szégyenelni fogja, hogy a gyenge versei bekerültek a kötetébe. Küzdeni kell minden nap, hogy gazdagabbat írjunk, akarnunk kell a még jobbat. A vers írása is öröm forrása kell, hogy legyen, amikor a költő a versét írja nem szabad arra gondolnia, kire és hogyan hat majd. Különösen nem érdemes figyelembe vennie az elfogult kritikusokat, legelőször saját magának kell, hogy tessen, amit írt. A magasságos erő ott rejtőzködik a jó költőben úgyis, folyton érzi is eltitkolt jelenlétét, s ha kell megszólal, mutatja a helyes utat. Különösen fontos ez manapság, amikor a nívótlanság egyre inkább kisajátítja az irodalmat azon a címen, hogy az érthetetlen, a kusza, a kidolgozatlan az igazán modern. Akik kizárólagosan akarják meghatározni mi a jó és mi a rossz alkotás, miközben a legfennköltebb emberi jogokért küzdők hazug pózaiban tetszelegnek, vélemény-terrorizmusukkal a legnagyobb árulást követik el az írás ellen, mert vele a tiszta szellemet, a szabad gondolkozást, az igazi írói függetlenséget ölik meg. 

Mi keserít, és mi vigasztal?

Talán az, hogy korunkban minden bajunkról azt hisszük majd a tudomány segítségével, valamilyen  gyógyszerrel, technikai csodaeszközzel megoldható, vagy a fejlődés révén később megoldható lesz, holott a legtöbb dolgot nekünk magunknak kell megoldani, magunknak kell rájönnünk mit kell tennünk, és éppen ebben állnak mellénk a művészetek. A költészet abban is tud segíteni, ami az ész és a tudomány számára megoldhatatlannak látszik. Amikor már minden rom, minden por a vers még segíteni tud. És éppen ez, ami vigasztal, a versek kora bár úgy tűnik lejárt, éppen manapság kelti újra életre tömörsége, talán legfőbb értéke.

Sz. J.

Scroll to top