A zene történetében évszázadok óta nem volt példa arra, hogy valaki ilyen magas szinten képes legyen ennyiféle hangszer megszólaltatására – áll az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia indoklásában, amely az év végén rendes tagjává választotta Kathy-Horváth Lajos zeneszerző-hegedűművészt. 


 

 

 

 

 

 

Egymaga felvett egy teljes szimfonikus lemezt. Milyen hangszerekkel szólaltatta meg a saját szerzeményű zeneművét?


A XXI. század technikája tette lehetővé, hogy egy teljes szimfonikus zenekar hangfelvételén, minden hangot akusztikus hangszeren én játszhattam fel több sávon keresztül. A felvételen egyetlen hang sem szólalt meg elektronikus eszköz által. Ez húsz hegedűt, négy nagybőgőt, hat csellót, négy brácsát, zongorát, cimbalmot, gitárt, hárfát, ütőket jelent, speciálisan elhangolt hegedűket és brácsát, illetve mivel a rézfúvót nem tudom megfújni, bass, alt és tenor furulyákkal, különböző méretű nagy szájharmonikákkal, tangóharmonikával helyettesítettem azokat.

Nagy munka volt? 

Hat-hét hónapig tartott, és magát a Bibliát, a teremtéstörténetet játszottam fel, ahogyan a címe is mutatja: „Alfától Omegáig”. Emellett készítettem még egy monumentális nagyzenekari művet ugyanebben a konstellációban Cigányok a holokausztban címmel. Sokan felfigyeltek a Babos Gyula elismerésre méltó zenei rendezésében elkészült művek rendkívüli sikereire, amelyek egyedülállósága nélkül, mivel rendkívüli talentum Istentől, hogy ennyi hangszert képes vagyok megszólaltatni, soha nem kerülhettem volna be az akadémiába, amelyben olyan nagy nevek vannak, mint Placido Domingo, Zubin Mehta vagy Daniel Barenboim, magyar részről pedig többek közt Martonyi János, dr. Erdő Péter, dr. Sótonyi Péter, dr. Paczolay Péter, dr. Rosivall László vagy Roska Tamás professzorok.

Ez egy független testület, amely nagy súlyt helyez a különféle nézetek toleráns tiszteletére, egymás megismerésére, miközben az egyes tagszervezeteiben komoly tudományos munka folyik. Mi lesz a konkrét feladata?

Még nem tudom pontosan, folyik a jogosultságaim fordítása, konkrétumokat pedig csak a márciusi hivatalos kinevezésem után mondhatok. Az biztos, hogy komoly forrástámogatások állnak rendelkezésre az egyes kutatásokra, konferenciákra, programok megvalósítására, amelyekről nemcsak az akadémia egyes albizottságainak tagjai döntenek egymás közt, hanem az Európai Parlamenttel is egyeztetni kell őket. A programokra fordítható pénzből, nem egyszemélyes döntések alapján, hanem hallgatva tanácsadóimra, különböző európai és magyar kezdeményezéseket szeretnék támogatni. Ez utóbbiakat főként azért, mert kulturális értékeink fontossága igencsak háttérbe szorult. A kultúra ugyanis, ahogy az egészségügy vagy a nyugdíj, nem termelő tevékenység, csak viszi a pénzt, erre van hát a legkevesebb forrás. Ami baj, mert egy nemzet mégiscsak a nyelvéből és a kultúrájából él, a kultúra a lélek, a gazdaság a test, ám a kettő egymás nélkül nem létezhet. Hiszek és bízom a változásban. Ráadásul mi mindig is kultúra-nagyhatalom voltunk, gondoljunk csak Lisztre, Bartókra, Kodályra. Ezt kellene védenünk, megjelenítenünk a világban. A hátralévő időmben és a munkámban, ha a Jóisten még így, túl a hatvanon, megengedi, ezért szeretnék én is dolgozni. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a hazám jó hírnevét öregbíthetem nemzetközileg e kinevezéssel, amely egyszerre életműdíj számomra, de nemcsak a magaménak tekintem, hanem a magyar művészet, Magyarországnak mint zenei-művészi-tudományos nagyhatalom elismerésének is.

Mint zeneszerző-hegedűművész került be a tagok közé, de a kisebbségekkel foglalkozó albizottságnak is tagja lesz. Ezzel kapcsolatban mik a tervei?

A leghátrányosabb helyzetűek, az anyaország nélkül tengődő romák életminőségének javítására szerte Európában nincs teljes megoldás, ebben szeretnék előrehaladottabb állapotokat elérni. Olyan, a többi uniós állam kisebbségpolitikája számára is mintául szolgáló projektek generálásával, mint például a Balog Zoltán miniszter úr koordinálásával hamarosan létrejövő Világsátor minél több nemzetközi fórumon történő bemutatása.

Ez egy országos roma oktatási-kulturális központot jelent, amely kiemelt célként összefogná és nemzetközi színtéren is láthatóvá tenné a roma kultúrát, hagyományokat, a többségi társadalom alkotóival együttműködve. Miskolc, Ózd és Sárospatak mint lehetséges helyszínek azonban kifaroltak az ügyből, így a mai napig bizonytalan, hol épül fel.

Jelenleg is a Fővárosi Roma Oktatási és Kulturális Központ igazgatójaként tevékenykedem és ezért is szorgalmazom egy ilyen központ létrehozását, hiszen a kisebb megyei, városi szervezeteknek nincs hatékony erejük. Itt azonban uniós támogatások is igénybe vehetők, illetve a konvergenciakeret egy része is. Ráadásul nemcsak magáról az oktatásról és kultúráról van szó, hanem településfejlesztésről, munkahelyteremtésről, felzárkóztatásról is. Mindez az unió által is elfogadott Roma Stratégiához kapcsolódik, amit összegezve Világsátornak neveztek el, szárnyai alatt egy ez idáig még soha-sem volt országos hálózattal, az Országos Roma Önkormányzat egyetértésével, támogatásával. Megvalósulása minta lehet az uniós tagállamok kisebbségpolitikája számára, és többek közt ezért nagyon fontos ez az akadémiai tagság: a Világsátor hírét is el tudom vinni szerte Európában. De hangsúlyozom, mindenütt elsősorban a magyar kultúra nagykövete szeretnék lenni, a többi nemzeti kisebbségekért is.

Többször elmondta már, hogy különösen fontosnak tartja a kultúra megerősítésén belül a társművészetek egyesítését, összefogását. Mit ért ezen?

Össze kell hozni a társművészeteket, hogy közös gondolkodások, közös kiállítások indulhassanak el. Ez a XXI. században elengedhetetlen. Ahogyan régebben is volt rá példa, amikor egy vers például megihlette a zeneszerzőt, a festőt, a képzőművészt s így egymásból ihletet merítve egymás művészetét alakították, szélesítették. Én magam is sok olyan kiállításon lépek fel, ahol a helyszínen improvizáció keletkezik az alkotások hatására. A látvány, a zene így ér össze, s a hallható láthatóvá, a látható hallhatóvá tétele pedig nagyon fontos dolog. De ugyanígy az írott szó zenével való összeérése is: korábban Péli Tamás, Szentandrássy István festőművész, Kovács József „Hontalan” költő alkotásaikra improvizáltam. Oláh Tamás Áttűnések című verseskötetét mutatták be nemrégiben, ahol Szakcsi Lakatos Bélával a Takács Bence felolvasta versek alá improvizáltunk aláfestésként mindenféle zenei érzületeket. Vagy volt a Duna Palotában egy kiállítás Madarassy István ötvösművész Dante Isteni színjátékának Pokol fejezete alapján készített vörösréz-karcaiból, én pedig ezekre improvizáltam zenét a helyszínen. Az improvizáció amúgy is nagyon fontos szerepet tölt be az életemben: az újszerűt, a váratlant, a konvenciók, az unalom elhajítását jelenti.

Miért fontos, hogy ezek az egyébként kategorikusan elválasztott művészeti ágak hasonló módon és minél többször összeérjenek?

Mert csak együtt haladva képesek a tudomány fejlődésével felvenni a versenyt. Ami nagyon is szükséges dolog, mert gondoljuk csak el, mi lenne, ha a zene megrekedt volna Beethoven vagy Mozart idején... Ma is szépek ezek, de nem a mai kort, a mai kor emberének érzéseit, életét tükrözik. Ugyanakkor mindenki tudja azt is, hogy a maga idejében Mozart, Beethoven vagy Bach művei nagyon modern, kortárs zenék voltak, az akkori hallgatóság nem tudta egyszerűen megemészteni vagy befogadni ezeket. Nem beszélve Sztravinszkijról, Bartókról vagy Kodályról, akik ma már szintén klasszikusok, holott nagyon kemény, valakik által egyenesen disszonánsnak érzett zenéket szereztek. Ám a világ halad előre: nem szekereken, hintókon meg elegáns ruhákban járunk, hanem injektoros autókon és farmerben, és ezt kell tükrözni a művészetnek és a zenének is. Ahogyan a tudomány szélsebesen halad – antibiotikum van, meg génsebészet – a művészetnek is fel kell nőni a briliáns vegyészekhez, orvosokhoz, fizikusokhoz, hogy hiteles és így a közönségnek vonzó maradhasson. 

Eközben sokan temetik a kultúrát. Mondják, hogy a fiatalokat nem érdekli, mert ők inkább vevők a könnyebben fogyasztható élményekre.

Pedig ez nem így van, csak olyan ruhába kell öltöztetni a dolgokat, ami közel áll az ő világukhoz. Engedni például azokat a rendezőket, akik már mai konstellációkban jelenítik meg az operát, az operettet, a klasszikus zenét. Ötvözik a ma embere elvárásainak megfelelően. Ennek vannak sugallatai, szellői szerte a világban, és jó lenne Magyarországon is elkezdeni. Szeretnék például tárgyalást kezdeményezni az MMA-val, annak vezetőivel, Fekete György elnök úrral egy ilyen új hullám felé való nyitásról.

És mit tanácsolna azoknak, akik művészpályára vágynak? Még inkább igaz-e ma, hogy hegedülj, fiam, de azért legyen egy rendes szakmád is?

Nem annyira baj, ha valakinek van egy rendes szakmája, mert nem is tud annyi művészt eltartani egy társadalom. Csak az válassza ezt hivatásnak, aki meg tud belőle élni, hiszen egy zenekarnak sem kell több két-három klarinétosnál, egy hárfásnál, néhány hegedűsnél. Ide pedig csak a legjobbak mehetnek. Nem beszélve a zongoratanulásról: hogy valaki Szakcsi Lakatos Béla legyen, vagy Ránki, Kocsis, iszonyú tehetségnek és szorgalmasnak kell lenni. A legfontosabb az önkritika, megérteni, mire vagyok képes: valódi művész lesz belőlem, zenetanár vagy csak zenélni és mondjuk sportolni kívánok csak úgy, a magam örömére. Mert ha valaki még kerületi bajnok sem lesz tornában, valószínűleg sosem jut ki az olimpiára. Ugyanakkor meg kell adni a lehetőséget minden kor-osztálynak, hogy a szórakozási igényét kielégíthesse, akár a Megasztárral vagy a rockzenekarokkal. A padban ülő gyerekek csillogó szemekkel hallgatják ezeket, majd el fognak jutni abba a korba, hogy nagy szeretettel lesznek kíváncsiak a klasszikus zenére, operára, igényes színházi előadásokra is, nem fognak leragadni a diszkónál.

Láthatóan optimista ez ügyben.

Mert törvényszerű, hogy az ízlés, akárcsak az öltözködés, változik a korral. Ha az ember elmegy az Operába, elmehet farmerben is, de idővel mégiscsak felvesz hozzá egy szép inget, nyakkendőt, s végül talán egy öltönyt is. Ez olyan, mint mikor az ember először elolvassa az Anyám tyúkját, majd végül Adynál, József Attilánál és Garcia Lorcánál köt ki. Nem kell félteni a mai fiatalokat. A különösen tehetségeseket meg pláne nem: őket inkább bátorítani kell a kísérletezésben, nem lenyomni és mindenáron az elődök utánzására kényszeríteni.

xxx

Az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia (European Academy of Science and Arts) 1990-ben alakult Felix Unger salzburgi szívsebész kezdeményezésére eleinte osztrák és bajor, majd a környező országok, később valamennyi európai ország elismert tudósainak és művészeinek bevonásával. Jelenleg több mint 1500 tagja van, köztük XVI. Benedek pápa és 29 Nobel-díjas is. Az akadémia bölcsészettudomány, orvostudomány, művészettudomány, természettudomány, társadalom-, jog- és közgazdaság-tudomány, műszaki és környezettudomány és világvallások osztályokra tagozódik. A szervezet több tucat magyar tagja között található mások mellett Martonyi János külügyminiszter, Erdő Péter esztergomi-budapesti érsek, Sótonyi Péter orvos, Paczolay Péter, az Alkotmánybíróság elnöke, Balázs Árpád zeneszerző, valamint Czifra János, a salzburgi dóm karmestere is.

 Megjelent a Demokrata című hetilap  2014 január 8-ai számában

Scroll to top